Vajon ma Vénusz kés alá feküdne?
A közfelfogás – Immanuel Kant filozófus megállapítása nyomán – úgy tartja: szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ám az, hogy mit/kit miért is tartunk szépnek, már bonyolultabb kérdés, ugyanis döntésünket személyes ízlésünk, kulturális hátterünk, evolúciós örökségünk és a társadalmi elvárások egyaránt befolyásolják.
Az antikvitásban úgy vélték, szép az, ami „gyönyörködtet és vonz”; a szépség birodalmához a rendet és harmóniát társították. Az ókori görögök szépségeszményétől a mai világ felfogása sem áll távol, hiszen – az emberi szépségre vonatkoztatva –, szépnek tartjuk azt, aki magára vonja a tekintetünket, főként, ha az esztétikum a személyiség sugározta harmóniával párosul. Mindez persze amennyire igaz, olyannyira felületes ítélet is: az emberi szépségideál korokon, kultúrákon át annak tükrében változott, hogy az adott társadalomban, kultúrában mit gondoltak a női és férfi szerepekről.
Ez a változás pedig a legkülönbözőbb korok művészeti alkotásain, szakrális- és világi ábrázolásain, mítoszaiban és más kulturális produktumaiban is tetten érhető. Elég a telt keblű, finoman szólva sem karcsú Willendorfi Vénuszra gondolni, amelynek megalkotásával az őskori művész világa szépségeszményét, a termékenység ígéretét faragta a kőbe. Az antikvitásban az arányos test, a szimmetrikus, arányos arc jelentette szépség netovábbját – elég csak a Belvederei Apollón ábrázolására (Kr. e. 4. századból), mint a férfiszépségeszmény korabeli megnyilvánulására gondolni, vagy a Kr. u. 2. századból származó milói Vénuszra, amely bár torzóként maradt fenn, mégis sejtetni engedi, alkotója mit érthetett a vénuszi szépség alatt.
A középkorban nem a test szépsége, hanem a lelki tisztaság, az erényesség, a szűziesség, a hitben való elmélyülés jelentette a szépség kritériumait – és még ezen erények is csupán visszfényei voltak a tökéletes mennyei harmóniának. Aztán jött a reneszánsz, amikor is újra felfedezték, hogy a szépség nem csak a lélekben, hanem a testben is lakozik: a szépség újfajta dimenzióját Botticelli festette meg Vénusz születése című képén.
Örök arányosság
A tudomány szerint a szépség leírható számokkal is: eszerint azok a nők a legszebbek, akiknél a szemek vonala és a száj közötti távolság csupán az arc teljes hosszának 36 százaléka, míg a két szembogár közötti távolság az arc szélességének 46 százalékát teszi ki. Az arc szépsége tehát az arányokról szól – ebben a kérdésben úgy tűnik, nagyon is hinni lehet a görögöknek –, ráadásul minél arányosabb és szimmetrikusabb az arc két fele, annál szebbnek tartjuk az összhatást. Ráadásul a kutatások azt is bebizonyították, hogy a harmóniához – legyen az arc, vagy a test látványa –, öntudatlanul is az egészséget társítjuk. A nők esetében a magas homlok, a kisebb áll és a kisebb orr a vonzóbb, mivel ez az összkép magas ösztrogén és alacsony tesztoszteronszintre utal. Ennek fordítottja pedig a férfiakra igaz: a markáns áll, a határozott arcél, a kiugró arccsont a férfiasságot, a mélyben fortyogó tesztoszteront sejteti. Vagyis a bennünk tovább íródó ősi program – trendek ide, vagy oda – a szépséghez és a harmonikus testhez az egészséges szervezetet, végsősoron pedig az utódnemzés lehetőségét asszociálja.
Chaneltől Delonig
A jóléti társadalmak előtt, a háborúkkal, éhínségekkel, járványokkal megkínzott történelmi korokban nem csoda, ha a húsosabb, kerekebb formájú nők és férfiak látványa keltette az egészségesség asszociációját. Ebben is a XX. század hozta el a legnagyobb változást, az I. világháború után a női emancipáció a fiús alkatú nőt tette a kor szépségideáljává: a divattervező Coco Chanel nemcsak trendet írt, hanem maga volt a trend.
Rövid hajával, fiús alkatával, életvitelével tökéletesen megfelelt vagy inkább kölcsönhatásban volt a kor divateszményével. Közben berobbant a mozi, a némafilmek sztárja, Rudolf Valentino sejtelmes tekintetével, szép metszésű arcával igazi szexszimbóluma volt a húszas éveknek, míg a későbbi évtizedekben Humphrey Bogart, Gregory Peck, Clark Gable klasszikus eleganciája, az úriember megtestesítőjeként vált férfiideállá. A II. világháborút követő népességcsökkenés, és a rendezetté váló – igaz csak nyugat-európai – élet pedig a termékenységet, a nőiséget sugalló hölgyeket helyezte a szépségeszmény csúcsára.
Az ötvenes-hatvanas években Marilyn Monroe, Sophia Loren, Brigitte Bardot sugárzó nőiessége, vagy Grace Kelly színésznőből hercegnővé avanzsált, a klasszikus tündérmesékből kilépő karaktere vált milliók számára követendő példává, valamint a szexualitásával (is) színpadot robbantó Elvis Presley, és a többi lázadó karakter, Marlon Brando vagy James Dean.
A hippi korszak a konvenciók közé ragadt felnőttek világa elleni lázadás ideje volt, és a szabad szerelemé, amelyben Jim Morrison és Mick Jagger volt a legnagyobb példaképe, miközben a filmvásznon a némi kisfiús bájjal fűszerezett, érzéki arcú Alain Delon vált kora szexszimbólumává.
A felsorolt példákból jól látszik, az, hogy egy adott korszakban milyen karakter válthatott női- és férfi szépségideállá, azt részben meghatározták a mélyben zajló társadalmi változások is, amik persze ugyancsak rezonáltak a történelmi, gazdasági, politikai változásokra. A szépségideál ugyanakkor reprezentált is: hatalmat, gazdagságot közvetített, és mint ilyet, a társadalom nagy része követendő mintának tartotta – és ez napjainkban sem változott.
Nárcisszusz vigyorog
A XX. század második felében a mozi, ma pedig vitathatatlanul az online média formálja a követendő szépségtrendeket, és formálja egyúttal azt is, milyennek tartjuk korunk szépségideáljait. Emögött pedig gigantikus trendgyártó gépezet működik fáradhatatlanul: a film-, divat- és szépségipar.
Ezek megkerülhetetlen munkásai – Brad Pitt-től Angelina Jolie-ig, Bella Hadidtól Ryan Goslingig – mellett a közösségi média is meglehetős gyorsasággal kapja fel, röpíti a magasba, aztán ejti a mélybe a habkönnyű sztárocskákat is, akik persze mind, abban a pillanatban, amíg reflektorfényben vannak, valamilyen módon befolyásolják a követőik szépségről alkotott fogalmait.
Napjainkban ráadásul a technológia kihagyhatatlan a képletből: a filterrel tökéletesített, photoshopolt portrék a közösségi média fogyasztóit irreális elvárások elé állítják. Hiszen ki ne akarná önmaga tökéletes változatát látni? Ennek szélsőséges megnyilvánulásai a tengerentúlon egyre inkább normává váló szépségkorrekciók és plasztikai műtétek sora. Van, aki állkapocs implantátummal igyekszik az arcát férfiasan szikárrá tenni, míg a nők körében újfajta divat hódít, az úgynevezett bukkális zsíreltávolítás – amelynek során a szájüreg felől megközelíthető, az arcot kerekké formáló zsírt szívják le. Persze a dolgok logikája szerint a szépség szélsőséges hajszolása kitermeli az ellenpólust is: a testpozitivitás – minden testalkat lehet szép, és mindenki fogadja el magát olyannak, amilyen – melletti, vagy a beautizmus trendje – miszerint szépség nélkül nincs sikeres és boldog élet – elleni szólamok azonban csak afféle szépségtapaszok a divat- és szépségipar testén.
Christopher Lasch írja Az önimádat társadalma című kötetében: a nyugati társadalmak kultúrája valójában nárcisztikus, hiszen a társadalom tagjai nem tetteik után vágynak elismerésre, hanem fizikai tulajdonságaik, külső adottságaik után, nem elismerésre, hanem rajongásra vágynak. Az átlagember számára mindez pedig azt sugallja, akkor lesz szép, ha fogyaszt, akkor ítéltetik szépnek, ha fiatalnak látszik. Ez pedig erősen feszítő kényszer, hiszen emberek milliói költenek hatalmas összegeket a lehetetlenre, és a jelenbe dermeszteni a fiatalságukat, a szépségüket. Ennek azonban sosincs vége: az idő ugyanis bőszen a megőrizni vágyott szépség ellen dolgozik.
