Az élet döntések sorozata. De vajon valóban befolyásolhatjuk-e sorsunk alakulását, vagy minden eleve elrendeltetett, és döntéseinkkel csupán a végzethez vezető utat választhatjuk? Erről szól a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Anna – Változatok székely asszonysorsra című kiállítása, melyet április végéig a Magyar Nemzeti Múzeumban láthatnak, illetve járhatnak be az érdeklődők.

Az Anna több szempontból is rendhagyó kiállítás. Rendhagyó egyrészt azért, mert 1920 óta ez az első olyan tárlat, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeum a határon túlról fogad be. És azért is, mert olyan fiktív visszaemlékezésre épül, amelyben a tárgyak nem önmagukban, csupán a történet díszleteként érdekesek. A történetnek a főszereplője pedig egy képzelet szülte székely asszony, nevezetesen Anna, akinek alakját tucatnyi személyes visszaemlékezésből gyúrták össze a tárlat kurátorai. De éppen ettől az „ismeretlenül is ismerős” érzéstől válik nagyon is valóságossá, olyanná, aki látszólag alakíthatja ugyan sorsának alakulását, valójában azonban a meghatározó döntések meghozatalára az erős társadalmi normák mellett a világpolitika alakulása kényszerítik. A tárlat látszólag egy asszony életéről mesél, amely azonban alakuljon bárhogy is, mégiscsak magában hordozza a magyarság egész XX. századi történelmét.

A látogató egy 1816-ban, a Székelyudvarhelytől néhány kilométerre, Farcádon felállított székely kapun át léphet be a történetbe, melyre a már idős Anna tekint vissza a XX. század végéről. Alakja ugyan sehol nem bukkan fel, csupán a hangját halljuk – Bocskor Bíborka erdélyi születésű énekesnő tolmácsolásában – a mobiltelefonunkra ingyenesen letölthető applikáción keresztül.

1937-ben járunk, a helyszín egy falusi csűr, ahol a tizenhét éves lány elköveti azt a végzetes hibát, amely a korabeli szigorú és íratlan szabályok társadalmában helyrehozhatatlannak bizonyul. A megesett lánynak így vagy úgy, de döntenie kell magzata sorsáról. Ám bárhogyan is dönt jövőjéről, a faluban nem lehet maradása: „A falu szájára vett… A vénasszonyok meg néztek, mintha ők különbek lettek volna annak idején… Erőst szégyelltem magamat… Istenem, hová süllyedjek el. Imádkoztam, könyörögtem sokat. De azt se tudtam, mit akarok.”

Annának és vele együtt nekünk, látogatóknak is két választásunk van, hogy melyik utat, és vele melyik életet választjuk. Elfogadjuk sorsunkat, vagy megpróbálunk elszökni előle?

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

A balra nyíló ajtó egy archaikusan berendezett falusi házba vezet, ahol a kényszerházasságba kényszerített Anna idős és rokkant férjét ápolja. Idejét a gyermeknevelés mellett a gazdálkodás tölti ki, vannak állataik, a kamra tele terménnyel, így viszonylagos jólétben él. A gyermek Feri tehetséges, városi kollégiumban tanul, benne van „minden reménye, vigasztalása”. Néhány év alatt azonban minden megváltozik. Anna férje meghal, Feri pedig egy jobb élet reményében elhagyja az országot. Közben elindul az államosítás, megkezdődik a padlások lesöprése, a beszolgáltatás. Az egyedül maradt asszonynak nem marad más választása, mint eladni a falusi házat, és beköltözni „egy szép új blokkba, a városi kényelembe”, ahol a szövőgyári munkáért biztos fizetés jár.

Eközben a másik Anna, akit a vajákos „öregasszony titokba megsegített”, cselédnek áll. Egy kolozsvári zsidó gyáros családjához kerül, ahol saját szobája van. Főz, mos, takarít, ha kell, a gyermekekre vigyáz, szabadidejében varr, vasárnaponkénti kimenőjében pedig a Szamos partján sétálgat. Az idill azonban látszólagos, a világpolitika alakulása Anna sorsára is hatással van. A család ruháira felkerül a sárga csillag, és „egy nap a csendőrök jöttek, felforgatták a házat, az uraságot és a családját úgy elvitték, hogy soha többé nem láttam őket”. Anna végül itt is egyedül marad. Kapaszkodót és új életstratégiát a kommunista párt kínál számára, amikor is irodistaként részt vehet a beszolgáltatásban: „reggeltől estig listákat írtam: most láttam, hogy a kapzsi kulákok mi földet összeharácsoltak”.

A két Anna története végül is összekapcsolódik. Jóllehet először szemtől szemben állnak egymással, ám életük mégiscsak ugyanabban a panellakásban és ugyanazzal a meggyőződéssel fejeződik be: „Hiszek a szocializmusban. Mert amióta építjük az új világot, sosem szűkölködtem. Könyékig nyúltam mindenben, lisztben, cukorban… Kiutaltattam magamnak egy szép, új lakást, s nyugodtan élek a városi kényelemben. Nem kell tüzelőért, vízért dideregni. Olajat, cukrot, kenyeret, makarónit kapok tiketre, amennyi jár a rációra. Nyugdíjas vagyok. Élek itt egyedül. Ha van áram, hallgatok rádiót, nézem a tévét, hogy ne legyen akkora a csend. De épp most mondják, hogy nagy cirkusz van Temesváron és Bukarestben. Látszik, hogy sokaknak nem tetszik ez az élet. Biza sok a szökés… Sokat gondolkodok az életemről, magamról. Egyszer hibáztam, s azért erősen megbűnhődtem. Lehetett volna boldogabb életet élni, de reám ezt rótta a fennvaló. Vagy ahogy mostanában mondják, a sors. Szenvedtem eleget, de ha tehetném, az egész életét elölről kezdeném.”

A kérdés már csak az, hogy az újrakezdés valóban egy új élet lehetőségét tartogatná-e Anna számára? A székelyföldi tárlat, miközben ilyen és ehhez hasonló kérdések felvetésére sarkall, egyértelműen megadja a maga válaszát.

Barta Boglárka

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata