Hirdetés

Bár Bram Stoker karaktere legelőször egy magyar némafilmben, Lajthay Károly 1921-es rendezésében, a második világháború során megsemmisült Drakula halálában lépett világszerte először vászonra, sőt maga a „lény” is Erdélyben született, az elmúlt száz évben a vérszívó entitások egyetlen hazai mozgóképben sem tértek vissza.

Bodzsár Márk munkája, a Drakulics elvtárs már ebből a szempontból is hiánypótló. A Vajna-korszak első filmjét, az Isteni műszakot jegyző rendező öt-hat éves lehetett, amikor először látta a Roman Polański-féle Vámpírok bálját, aminek nagy szerepe volt abban, hogy végül az egyetemi szakdolgozatát is Vámpírfilmek ikonográfiája címmel írta. Később egy másik produkció kapcsán a Kádár-korszakot kutatta, és itt ért össze a kétféle érdeklődés: eszébe jutott, milyen érdekes lenne a múlt rendszer szélsőségesen ateista és minden transzcendens gondolatot tagadó társadalmi berendezkedésébe beemelni egy természetfeletti lényt. Persze érdekes kettősség uralkodott e tekintetben a szocializmusban: Lenin bebalzsamozott teste és a számára felépített mauzóleum mégiscsak az ókori fáraók temetkezési szokásait és hitét idézte, a diktátorokban ugyanis minden korban ott motoszkál az ambíció az örök életre.

Ez a gondolat jelentette a Drakulics elvtárs kiindulópontját is. A mozi címszereplője egy kubai forradalmat megjárt kalandor (Nagy Zsolt), aki hazalátogat a szocialista Magyarországra, hogy megnyisson egy Vietnám megsegítésére szervezett véradó rendezvényt. Az állambiztonság hamar felfigyel az eltelt évtizedek alatt egy napot sem öregedő férfira, egyenesen Brezsnyev adja ki a parancsot Kádár Jánosnak a rejtélyes eset felderítésére. A párt nem tétlenkedik, és egy törékeny nőt (Walters Lili) kérnek fel, hogy férkőz­zön a jövevény bizalmába, a lány kémelhárításnál dolgozó barátja (Nagy Ervin) pedig egyre kétségbeesettebben figyeli, kedvese hogyan gabalyodik mind jobban a furcsa idegen hálójába.

Bodzsár Márk mindig is rajongott az olyan filmekért, amelyek sem a klasszikus értelemben vett vígjáték, sem a dráma műfajába nem illeszkednek tökéletesen, hanem groteszk hangvételükkel a zsánerek közötti szűk mezsgyén egyensúlyoznak. Ez a tálalás jelenleg legerőteljesebben a dél-koreai alkotásoknál érezhető, a rendező példaként A gazdatestet is jegyző Pong Dzsunho (Bong Joon-ho) új művét, a hazánkban is hamarosan mozikba kerülő Élősködőket említi, amelyben az érzelmi hatás, a társadalomkritika és a humor egyaránt érvényesül. Ezt az irányt igyekezett ő is követni a Drakulics elvtárssal, különösen figyelve arra, hogy végig a valósághű és a meseszerű között egyensúlyozzon. Éppen ezért nincsenek sem hegyes szemfogak, sem más, a parodisztikusan túlzó vámpírfilmekre jellemző elemek.

A humor így sokkal természetesebben is működik, a poénok Bodzsár Márk szerint a korszak hétköznapi furcsaságai révén tálcán kínálták magukat. A véradómozgalom ráadásul létezett a valóságban is, kellékeit hitelesen rekonstruálták, ahogyan a titkosszolgálati lehallgatóeszközöket, a lakásbelsőket és a mindennapos használati tárgyakat is. Mindennek eredményeként sűrű és valósághű az atmoszféra, a vámpír betoppanása pedig csak felfokozza és kiélezi a múlt rendszer abszurditását.

Ugyanezt szolgálja az érdekes szerep­osztás. Bár elsőre adná magát az elképzelés, hogy a misztikus nőcsábász lényt Nagy Ervin formálja meg, míg a szerencsétlen megfigyelőtiszt első blikkre inkább illene Nagy Zsolthoz, Bodzsár Márk szándékosan felrúgta a kliséket a két férfi karakterének megcserélésével. Ez önmagában frissességgel tölti meg a művet, akárcsak a groteszk szerelmi háromszög csúcsát képező, vásznon eddig ritkán látott, borítékolhatóan komoly karrier előtt álló Walters Lili kisugárzása. A bátor témaválasztás és az egyedi hangulat mellett tőlük válik a Drakulics elvtárs az idei év legkülönlegesebb magyar filmjévé.