A legtöbb ember számára az orosz irodalom jó esetben egyet jelent Tolsztoj, Dosztojevszkij, Puskin, Gogol vagy Csehov nevével. Rosszabb esetben keserű szájízzel idéződik fel a rendszerváltás előtti évtizedek ideológiával és propagandával átitatott kötelező szovjet agymosása. Ez utóbbi miatt a mára már valóban remek kortárs orosz irodalom csak nehezen kapaszkodik meg a magyar olvasói köztudatban.

Ahogyan a világ változik, úgy változik vele együtt az őt visszatükröző művészet is. A világhírű XIX. századi orosz írók lassú, békebeli nagyregényei, realista tapogatózásai mára már természetesen klasszikussá merevedtek. A kommunista rémuralom alatti irodalmi kitörési kísérletek többsége pedig nem juthatott át a hatalom falain, így jórészt ismeretlen maradt nemhogy a külföldi, de a hazai olvasók számára is. Az első áttörést a peresztrojka enyhültebb időszaka hozta meg. Ekkor jelenhettek meg jó félszázados késéssel olyan, korábban tiltott művek, mint Platonov és Bulgakov kisregényei, vagy Paszternak Nobel-díjas örökzöldje, a Doktor Zsivágó. Ezek fordításai így nyilvánvalóan jelentős késéssel érkeztek meg a magyar könyvpiacra, bár az érdeklődést némelyest felkeltették a fogyasztható orosz irodalom iránt. A rendszerváltást követő, pillanatokra fellélegző társadalom Oroszországban is remek táptalaj volt egy új, sokszínű kortárs irodalom létrehozására, illetve felélesztésére. Eltitkolt művek és szilenciumra ítélt alkotók sora lépett ki a kulisszák mögül, hogy túllépve az immár szétesett Szovjetunió határain sikert sikerre halmozzon. Írásaik a közelmúlt eseményeire is reflektálva nem mentesek a kijózanító társadalomkritikától sem, megfosztva olvasóikat a „szép új jelen” illúziójától. A magyar-orosz viszony feszültségei, politikai és gazdasági eltávolodása rányomta bélyegét az onnan érkező irodalomra is. Kevés kiadó vállalkozott az Európa-szerte egyre népszerűbb orosz írók itthoni terjesztésére. A legjobb alkotások közül így jó néhány még másfél évtized elteltével sem olvasható magyarul, bár az utóbbi néhány évben jelentősen nőtt az érdeklődés az egy-egy műből már megismert szerzők további munkái iránt. Ezt a folyamatot segítette elő a 2005 szeptemberében kezdődő magyarországi orosz kulturális évad is, amelynek keretében több neves író és művész érkezett hazánkba. Közéjük tartozott az orosz botrányhős-író és moszkvai underground-ikon, Vlagyimir Szorokin, és a főként Németországban népszerű, lágyabb színeket képviselő Ludmilla Ulickaja is. Bár mindketten a kortárs orosz irodalom emblematikus képviselői, merően más módon reflektálnak a minket körülvevő nem túl emberséges világra. Ha létezne külön női és férfi irodalom, ők ketten tökéletesen megtölthetnék e két kategóriát. Szorokin kendőzetlen, nyers, brutális és kegyetlen. Ha nem érzékelnénk a sorai mögött megbújó kemény társadalombírálatot, hihetnénk azt is, hogy célja nem más, mint az erőszak öncélú fetisizálása. Műveiben túlteng a már-már pornográfiába hajló erotika, a testiség, az ösztönlények önmagukból kiforduló ösztönvágyai. A hazájában már régóta kultikus alakként tisztelt író munkássága erősen megosztó jellegű. Bár Oroszországban sokáig cenzúra alatt állt, sőt pornográfia vádjával többször bíróság elé is citálták, a „másik irodalom” képviselőjeként viszont töretlen népszerűségnek örvend. Magyar fordításban eddig mindössze két regénye jelent meg (A kékháj, A jég), illetve az utóbbi kissé átdolgozott filmes adaptációja Csitiri címmel éppen most fut néhány erre érzékeny művészmoziban. A film, akárcsak Szorokin művei, csak erős idegzetűeknek ajánlott, akik nem akarnak elbújni, vagy finomkodva kitérni a társadalmi és emberi problémák elől. A thrillerszerű, akcióregénynek is beillő alkotások futurisztikus, kissé groteszk figurái és eseményei húsbavágóan kegyetlenek és förtelmesen valóságosak. Főhősei gyakran vándorolnak szerte az országban, így széles tablókép tárul az olvasó elé korunk orosz valóságáról, parabolaszerűen mutatva be egy esztelenül pusztuló világot. A felszínen nevettető és borzongató, mélyszerkezetükben viszont kegyetlenül „szemfelnyitogató” írások ezek, még ha trágár brutalitásuk a finomabb lelkű befogadók számára taszító és értékelhetetlen is lehet. A Szorokin-féle írói vonal másik két jeles képviselője Viktor Jerofejev és Viktor Pelevin. Ők hárman alkotják a kortárs orosz irodalom kemény vonalának magját egyfajta közös triumvirátust alkotva. Jerofejev legismertebb alkotása a magyarul is olvasható Ruszkaja Kraszavica (Az orosz széplány), illetve a nemrégiben megjelent, önéletrajzi elemekkel bőven átszőtt széles társadalmi és korrajz, A jó Sztálin. Pelevin nevét pedig a híres-hírhedt Generatin P című könyv kapcsán ismerhettük meg, amely az új generáció felszínes világának keserédes szatírája a mindent elborító média- és reklámuralom burkolt kigúnyolása által. Essék szó azonban egy más típusú női alkotóról, Ludmilla Ulickajáról is! Az eredetileg genetikus végzettségű, egyre népszerűbb és ismertebb írónő regényei finomabb érzékenységűek és lágyabb tónusúak, mint a fent említett keményvonalas alkotások. A 2001-ben orosz Booker-díjjal jutalmazott írónő egyértelműen legsikeresebb regényei a Kukockij esetei és a Médea és gyermekei. Az Európa, illetve a Magvető kiadóknak köszönhetően mindkettő olvasható magyarul is, sőt mára már megjelent a Szonyecska című kisregénye is, amellyel tulajdonképpen a másik kettőt megelőzve, 1995-ben berobbant az orosz irodalmi köztudatba. Alkotásai egységes hangulatúak, mégis sokfélék. Leghangsúlyosabban a női szereplőket ábrázolja, bár azoknak is főként a tetteik beszélnek. A narrátori állásfoglalás, illetve a hosszas belső monológok helyett inkább gyors kép- és helyszínváltások, állóképszerűen megmerevedett helyzetek, valamint a szereplők sokaságának egymáshoz való viszonya építi fel a cselekmény vázát. Művei szelíden hömpölyögnek, lassan telnek meg tartalommal és a végükre mélyülnek el. Világa egyszerű, katarzis nélküli. Az időnként megtörténő apró csodákat felülírja és kiegyenlíti maga az élet. Igazi XXI. századi realizmus ez, amely mégis keveredik valamiféle ősi, transzcendentális erővel. Médea, az öreg krími nő akár középkori javasasszony is lehetne, Kukockij, a nőgyógyász földöntúli képessége pedig az, hogy belelát páciensei testébe. Az első olvasásra bizarrnak tűnő részletek mégis inkább hozzátesznek a valóságos élet kusza szövevényeinek megértéséhez, és nem teszik hiteltelenné magát a történetet. Ulickaja műveiben boncol. Részeire szedi társadalmat, a családi, szociális és pszichés emberi funkciókat. Magatartásmintákat és típusokat állít fel, de nem áltatja olvasóit azzal, hogy ezek közül mindig a legszenvedélyesebb és legboldogabbnak tűnő életút az egyetlen üdvözítő megoldás. Rejtett hősei igazából a szorgos kis nők, akik egyéni sorsukból felülemelkedve mindig következetesen járják a saját útjukat és teszik azt, amit ennek szellemében tenniük kell. A világ változik, de ők állandóak, még ha ezzel nem is akadályozhatják meg mások fájdalmas veszteségeit. A nők jelentik a családot is, az ő megtartó erejük adja az élhető létezés hátországát. A tablószerűen ábrázolt közelmúlt történelmének hányattatásai közben a rokoni szálak erős volta az a stabil pont, amelyhez mindenki vissza-visszatér. Bár az írónő rendkívül sok figurát vonultat fel, a hoszszú alkotások a nevek és egyéb közös tulajdonságok miatt összekeverhetőnek tűnő szereplői a történet előrehaladtával világos rendbe szerveződnek. A szerző genetikus múltja akarva-akaratlanul megjelenik nagy ívű családregényeiben. Mind a külső, mind a belső tulajdonságok örökletes voltának szerepe van az egyes szereplők cselekedeteinek ábrázolásakor és megértésekor. Az egymásba fonódó kusza sorsok fátumszerű beteljesedése és ismétlődése tágítja ki az első olvasatra tisztán realista ábrázolást, és az ezzel összefüggő különös, több szempontú narratíva emeli ki az alkotót a hagyományosan klasszikus ábrázolástól a posztmodern felé. Történetvezetése a banális hétköznapok világába kalauzolja olvasóit, a kollektív felelősség hangsúlyát az egyéni lét intimitására helyezve át. A személyes sorsok tükrében és hátterében viszont felvonul az egész történelem. Ulickaja rendkívül sikeressé és népszerűvé vált az utóbbi években egész Európában, még ha néhányan jól megírt, de lényeges tartalom nélküli bestsellerré degradálják is műveit. Szerencsére ez utóbbi a kevésbé meszszehangzó vélemény, így nem adhat rossz irányt az irántuk érdeklődőknek. Ha már a nem létező női irodalom kategóriáját emlegetjük, kihagyhatatlan a fenti felsorolásból Tatyjana Tolsztojeva neve, aki szinte a génjeiben hordozza az írásra való képességet és hajlamot. Dédapja a tehetséges író, Alekszej Tolsztoj, dédnagybátyja a legnagyobb orosz legenda, Lev Tolsztoj, de a család más ágát is több irodalmi érzékenységű előd határozza meg. A világ nyomasztó voltát a valóság és képzelet ellenpólusára felfűző, visszatérő mitikus motívumokkal dolgozó írónő legsikeresebb, magyarul is olvasható regénye Kssz címmel jelent meg az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában. A különös cím különös, többrétegű, egyszerre modern és archaikus elemekkel dolgozó antiutópia arról, hogyan lehet túlélni a világ pusztulását, azaz tovább pusztulni a világ túlélésével. Nyelvezete a bravúros magyar fordításnak köszönhetően zseniálisan jeleníti meg egy jövőbeni, fantasztikus világ mai valóságunkban nem létező szóhasználatát. A fentiekkel ellentétben nem a közelmúlt eseményeinek és az aktuális orosz társadalomnak kritikája ez a mű, hanem önmagán túllépve az egész emberiség nyomasztó jövőképének lehangoló víziója. A fenti felsorolás természetesen korántsem teljes, de a gazdagon burjánzó kortárs orosz irodalom rendkívül változatos irányzataiból és nagyszámú alkotóiból igen nehéz a választás. Ha valaki jobban érdeklődne a téma iránt, érdemes megismerkednie az utóbbi években kiadott publikációkkal, többek közt a kitűnő russzista, Goretity József tollából. Farkas Anita