Fotó: Demokrata/Vermes Tibor
Hirdetés

– A világfa kilenc ága cselekménye a koronavírus időszakában játszódik. Miközben a mára reflektál, nagy hangsúlyt kap benne a régmúlt, a magyarság hit- és hiedelemvilága. Honnan jött az ötlet, hogy ezt a két, egymástól időben távoli világot egy regényben, sőt regénysorozatban kapcsolja össze?

– A járvány irodalmi szempontból nagyon jó, ráadásul extrém alaphelyzet, merthogy dramaturgiailag nagyon sokfelé kifuttatható a történet. Mindeközben persze mindig is vonzódtam a mitológiához, bujkált bennem a vágy a mágia után. Így aztán sokat olvastam a magyar hagyományokról, hiedelemvilágról, és végül annyira belemelegedtem ebbe a mitikus világba, hogy egyszer csak azt vettem észre, jól érzem magam benne. Persze ahhoz, hogy az olvasottakat kamatoztatni tudjam, jó pár évnek kellett eltelnie. Amikor a járvány alatt elkezdtem írni a regényt, még nem tudtam, hogy folytatásos lesz, csak időközben derült ki, hogy a magyar néprajzban bőven van annyi inspiratív anyag, hogy elegendő akár négy részhez is.

– Ezt a mágia, a csodák és a varázslás iránti érdeklődést vagy inkább sóvárgást ismerte fel J. K. Rowling is, aki a varázslótanonc, Harry Potter történeteivel meghódította az egész világot. Ez a fantasy utáni vágy máig jelen van a társadalomban?

– Mindenképpen. Azt hiszem, megvan az igényünk arra, hogy a hétköznapok minden racionalitása ellenére keressük a varázslatot. Ráadásul azt vettem észre, hogy míg korábban az irodalomban valamiért perifériára szorultak a valóságtól elrugaszkodottabb műfajok, vagyis a fantasy és a sci-fi, most egyre inkább kezdenek betagozódni a magaskultúrába. Éppen a napokban olvastam egy érdekes hírt, miszerint az Egyesült Királyságban jövőre mágia és okkult tudományok mesterképzés indul az egyik egyetemen, ahol bár nem varázsolni tanítják meg a jelentkezőket, kutatni fogják az okkult tanokat, a boszorkányság történetét és az alkímiát. Ez is azt bizonyítja, hogy a társadalomban nagyon erősen jelen van csoda utáni vágy, ami talán a gyermekkor elvesztése iránti nosztalgiára vezethető vissza, arra, amikor még hittünk a varázslatokban.

– Ráadásul a varázslatokhoz nem is kell messzire mennünk, hiszen az ősi magyar mitológia és hitvilág tálcán kínálja az érdekesebbnél érdekesebb történeteket.

– Csodálkozom is, hogy itthon miért nem tanítják ezt az ősi magyar hitvilágot az iskolában, vagy ha mégis, csak nagyon nagy vonalakban. A világfa kilenc ága megírásakor úgy szerettem volna feldolgozni ezt, hogy büszkék lehessünk: nemcsak az északi népeknek, az íreknek vagy a skótoknak, hanem nekünk is vannak csodálatos mondáink és legendáink, mitikus lényeink, amelyekből egy Harry Potteréhez hasonló mágikus világot is fel lehet építeni. A Hajnal örökségében van húslidérc, ellenlidérc, markoláb, tüzes ember, de kitaláltam például ájtatos- és bögölytündéreket is.

– Fontos, hogy ez az ősi hitvilág valamiképpen kapcsolatba kerüljön a jelennel is?

– Kifejezetten. Mert nem tudnék, de nem is szeretnék történelmi regényt írni, hiszen a mindennapok ingereit lehetetlen megkerülni, sőt, reflektálni is akarok rájuk. Miközben élvezem, hogy a mai korban élek, hiszen izgalmas fejlődésnek, változásoknak lehetünk tanúi, ugyanakkor vannak dolgok, amik félelemmel töltenek el. Ilyen például a környezetszennyezés, az, hogy vajon meddig bírja még el az emberi nemtörődömséget a Földünk. Ahogyan a regényben is írom, „igazán nagy baj akkor lesz, ha elhallgatnak a madarak”! Ezért próbálom meg felhívni a figyelmet azokra az értékekre, amelyeket nemrég még természetesnek tartottunk, mára azonban kiveszőben vannak. Ilyen például a csend, ami drága kinccsé vált a zajszennyezés miatt. Nem véletlen, hogy a főszereplő, Hajnal egy mágikus csendfüzetet kap ajándékba, amelybe fel lehet jegyezni a legszebb csendeket a „szerelmes, zavarban levősektől” egészen a „madárcsicsergősekig”.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Felgyorsult világban élünk, ahol töredékpercenként kattintunk rá valamelyik internetes oldalra. Hogyan lehet egy XXI. századi kamasz figyelmét lekötni a történetekkel?

– A történet maga az élet. Bár valóban rengeteg minden történik velünk a saját életünkben, valamiért mégsem elég, hiszen nincs olyan ember a földön, aki ne nézne filmet vagy ne olvasna könyvet. Vagyis valamilyen formában, de folyamatosan foglalkoztatja a képzeletünket mások élete. Én például még nagyon szívesen olvasok Krúdyt, akinek a regényeiben alig történik valami. Mégis imádom, mert nagyon erőteljes jelenlétet kíván! Ilyenkor elfelejtkezek magamról, és egy olyan kimerevített pillanatot, hangulatot élek át, amivel azonosulni tudok. Sajnos, ezt ma már valóban egyre nehezebb átadni, de megvannak azok az írói trükkök, amelyekkel mégiscsak benne tudjuk tartani az olvasót a történetben. Fontos, hogy a regény mélyebb rétegét egyensúlyba hozzuk a pörgős történettel, azaz a rövid belső monológot mindig párbeszéd, de legalábbis valami új dolog kövesse, ami előmozdítja a cselekményt. Vagyis miközben dolgozik a lélektani énünk, a felszínen zajlania kell a történetnek.

– Költőként indult, első verseskötete 2008-ban jelent meg Léleksztriptíz címmel. Mindeközben rengeteg esszét, könyvajánlót is írt. Ezek szerint párhuzamosan működött önben a lírai és a prózai „én”?

– Talán igen, bár, amikor prózát írok, sajnos nagyon kevés versem születik. Valamiért a kettő egyelőre két tudatállapot, de bízom benne, hogy később rugalmasabban fogok majd ugrálni a műfajok között. Már csak azért is, mert ha megvizsgáljuk a költői életutakat, legtöbbször azt látjuk, hogy sokszor írtak prózát azok is, akik elsősorban költőként élnek a köztudatban. Ugyanakkor először nem nagyon hittem magamban, hiszen lírikus alkatként könyveltem el magam, és azt hittem, a regényírás kifog rajtam, így hiába voltam kész a regénnyel, sokáig nem mertem megmutatni senkinek. Most azonban a szakmai visszajelzések azt igazolják, jól tettem, hogy ebben is kipróbáltam magam!

Korábban írtuk

– Folyamatosan kereste és keresi annak a lehetőségét, hogyan tudná közelebb vinni az irodalmat a közönséghez. Ennek érdekében készített már lemosható verstetoválás-matricákat, rendezett irodalmi divatshow-t, tervezett versékszereket, verslámpát és verskarácsonyfát, sőt, a testverseléssel egy új, hibrid műfajt is teremtett. Számíthatunk-e valami ezekhez hasonló különleges, figyelemfelkeltő performanszra a regény kapcsán is?

– Olyanra, amilyenre a Testreszabás című verseskötetem megjelenése után, nem, hiszen az egy koncepció része volt. Akkor a testreprezentáció vetette fel azokat a kérdéseket, amiket performansz keretében is lehetett tálalni. Most azon dolgozom, hogyan lehetne elvinni ezt a regényt az iskolákba, hogyan tudnám lekötni a mai tizenéves gyerekek figyelmét legalább egy rendhagyó irodalomóra erejéig. Merthogy a kultúrára nagyon nagy szüksége lenne mindenkinek, hiszen általa viszonylag könnyen lehet egyfajta gondolkodásbeli és hétköznapi luxushoz jutni. Akkor lehet igazán színes és teljes az élet, ha van idő és igény olvasni, elmenni színházba vagy koncertekre járni. Most azonban aggódom, hiszen a jelenlegi háborús konfliktusok a kultúra szereplőit is egyre nehezebb helyzet elé állítják. Mert nem igaz, hogy a szenvedés tesz jót az alkotónak! Igenis fontos, hogy a minimumok biztosítva legyenek, szükség van bizonyos biológiai és gazdasági alapokra. Mi, a kulturális és művészeti élet szereplői nagyon rá vagyunk utalva az állam segítségére, mert állami segítség nélkül nem biztos, hogy a minőségi kultúra jut el az emberekhez.

– Említette, hogy A világfa kilenc ága – Hajnal öröksége című regénye egy négyrészes sorozat első kötete. Mikor olvashatjuk a folytatást?

– Hamarosan leadom a kéziratot, így a második rész a tervek szerint 2024 tavaszán jelenik majd meg. Aztán lassan el kell kezdenem írni a harmadik részt is, mert nem szeretek sietni, jobb, ha hagyom érni egy kicsit a szöveget. Ezt nekem is meg kellett tanulnom, hiszen a mai kor gyermeke vagyok, azonnal szeretem látni az eredményt! De regény esetében ez lehetetlen, vagyis az írás megtanított az alázatra.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata