De mi is az a mágikus realizmus kifejezés, és mi a szerepe ma? A szókapcsolat először képzőművészetben jelent meg Franz Roh német kritikus vezette be főként az 1920-as években alkotó amerikai festők stílusára célozva, akik képeiken a valóság és a fantasztikum szürreális keveredését ábrázolták. Az irodalomban pedig az azóta Nobel-díjas, kolumbiai származású író, Gabriel Garcia Márquez Száz év magány című műve kapcsán használták először. A könyv 1967-ben jelent meg, de az irodalomtörténet csak jóval később jelölte vele ezt az új, közös stílusjegyekkel rendelkező irányzatot. Mellesleg a jelentősebb műveinek kapcsán ide sorolt legismertebb alkotó, a már említett Márquez ért egyet legkevésbé ezen megnevezés létjogosultságával, aki szerint az irodalom bajosan kategorizálható. Bár általában a mágikus realizmus kifejezés latin-amerikai alkotók – Márquez, Isabel Allende, Jorge Luis Borges kapcsán vetődik fel -, bizonyos műveikkel ide sorolhatunk néhány más nemzetiségű írót is – Grass, Rushdie, Calvino, Faulkner -, sőt gyökerei még régebbi alkotókhoz nyúlnak vissza, mint Bulgakov vagy E. T. A. Hoffman. A magyar irodalomban nemigen honosodott meg ez a műfaj, gyengébb próbálkozások akadtak csupán, és főként a fiatalabb írónemzedék kísérletezett vele. A legismertebb ilyen Darvasi László Szerezni egy nőt című alkotása, de Ficsku Pál néhány művének részlete is e stílusirányzathoz csatolható.

A különböző műveket közös elemek kötik össze, a leginkább jellemző a mágikus elemek olyan szerves jelenléte a történetekben, mintha a furcsa jelenségek teljesen természetesek volnának. Az író összeköti a kézzelfogható, mindenki által elfogadott valóságot és a hihetetlennek tűnő, asztrális síkot. Még a legreálisabban gondolkodó, földhözragadt szereplők számára sem kelt megütközést a szellemek léte, a lebegő tárgyak, az egyes figurák természetfeletti képességei. Bárki számára egyértelmű ezek léte és mindennapi működése, így az író számára sem kétséges a csodás elemek teljesen realista megjelenítésének szükségessége a történetvezetés döccenőmentessége céljából. Az eseményeket általában többféle perspektívából láthatjuk, váltakozik a narrátor személye, nagy szerepet kapnak az érzékek és az általuk felfogott parányi jelzések, mintegy rezonátorként szolgálva a bekövetkező nagyobb események előtt. A szereplők közül többen képviselnek valamilyen természetfeletti hatalmat, annak ellenére, hogy mindennapi életük az átlagemberek világában zajlik. Az írók sokszor élnek az időtorzítás lehetőségeivel, szabadon játszva a pillanatokkal, évekkel, amelyek kimerevedve vagy hirtelen vágtatva szolgálják a cselekmények összefonódásait. A történetek gyakran több generáción át játszódnak, nem ritka, hogy az események újabb szereplőkkel ugyan, de periodikusan ismétlődnek, és kimenetelük is azonos. Általában elveszik a kauzalitás, megszűnik az ok-okozati összefüggés, ám emellett a végén kiderülhet, hogy egy láthatatlan erő által irányítva mégis minden mindennel öszszefügg. Gyakori elem, hogy a figurák előre bűnhődnek még tettük elkövetése előtt, vagy kollektív családi bűnöket magukra véve isteni igazságszolgáltatás teljesedik be rajtuk, generációk terhét vetve le így magukról. A népmesei elemek maguktól értetődően, szervesen illeszkednek az események láncolatába, mintegy elősegítve a rejtett összefüggések megértését az olvasók számára. Érdekes, hogy a történetek gyakran valamilyen kulturális keveredés időszakában játszódnak, egy új világ bekövetkeztének hajnalán. Múlt és jelen azonban egymásból következve magyarázza és értelmezi az egyes szereplők jellemvonásait, illetve a fokozatosan egymásba fonódó cselekményszálakat. A mágikus, földöntúli elemek kohéziós ereje válik így a rejtett összefüggések kulcsává. Az irodalomtörténészek kissé leegyszerűsítve csak a mágikus elemek realista megjelenítéséről beszélnek e művek kapcsán, arról azonban nem, hogy a csodás elemek sajátos hangulati töltése okozza a történetek varázslatos kisugárzását és példátlan sikerét a világon mindenhol. A fent leírtak alapján nyilvánvaló, hogy az irányzat létrehozója és bölcsője miért Latin-Amerika lett. A számunkra távoli világ őslakosai számos babonás, csodás történetet őriztek meg, a letűnt azték, maja kultúra emlékei a mai napig rejtélyként állnak a kutatók előtt, a sivatagok, hegyek, buja őserdők titkokat őriznek, a trópusi időjárás szélsőségessége az ott élők hangulatát is befolyásolja. Az itt lévő országok a beolvasztó hódítások ellenére is képviselnek valamiféle keserűen is derűs hangulatot, melyben keveredik az ősi világ hiedelemrendszere az európai civilizáció nagyon is anyagias szokásaival. Marquez kolumbiai, Allende chilei, Borges argentin. Mindhármójuk mágikus realizmushoz sorolható alkotásai gyerekkoruk különös világában gyökereznek, élményalapul szolgálva műveik létrejöttéhez. Amíg az ilyen írások a régebbi irodalomban csak elszigetelten jelentek meg (Aranyvirágcserép, Mester és Margarita), addig a XX. század végén a csodákra vágyó civilizált ember igényli a nem is mindig vidám, de emberléptékűen lassú életmeséket. A kiadók jó érzékkel kapnak az alkalmon, és méltó kivitelezésben újra kínálni kezdik a reneszánszukat élő mágikus realista alkotásokat, különösen Marquez és Borges műveit. Utóbbi alkotásai jóval nehezebb olvasmányok, céljuk nem a könnyed szórakoztatás, hanem a filozófiai mélységek megláttatása a valódi élet köntösében. Legismertebb művei magyarul is olvashatók, így a Körkörös romok, A holdbéli nyúl vagy a Képzelt lények könyve, amelyben végképp elmosódnak a próza és a költészet határai. Aki kissé könnyedebb, de mégis tartalmas olvasnivalóra vágyik és nem fél a csodáktól, az valószínűleg jobban szereti majd Marquez Száz év magányát vagy Isabel Allende Kísértetházát. A ma már Kaliforniában élő írónő egyébként más szempontból is említést érdemel. Korábbi nagy sikerű regényei után – Kísértetház, A szerencse lánya, Paula – most új, szokatlan formátumú könyvvel rukkolt elő. Az Aphrodité című alkotás műfajának meghatározása nem könynyű, egyaránt sorolható a novelláskötetek és az egzotikus recepteket felsorakoztató szakácskönyvek közé. A könyvesboltban gyakran a receptgyűjtemények közt árulják, bár a borítón feltüntetett alcím – Mesék, ételreceptek és egyéb afrodiziákumok – már némi kételyt ébreszthet a vásárlóban a tisztán gasztronómiai élvezetek előkészítését szolgáló művet illetően. S nem is téved, hiszen az egzotikus receptek, amelyeket mellesleg az írónő édesanyja alkotott meg, csak a könyv egyik vázát alkotják, hangsúlyosabb szerepet kapnak a receptekhez tartozó humoros-bölcs élettörténetek. A könnyed kis sztorik között, melyeket a világ összes tájáról, sőt letűnt történelmi korokból és személyes emlékeiből alkotott meg az írónő, a gasztronómiai élvezet az összekötő kapocs. A mű kulcskérdése a főzés és a szerelem kapcsolata, vagyis, hogy az egyikkel hogyan befolyásolható a másik. Nem ajánl csodaszereket, csak könnyed életigenlést és derűt, olyan kulináris és szellemi hozzávalókat, amelyekkel érdemes élni, sőt megélni az életet. A történetek önmagukban is megállják a helyüket, bár néha túlságosan túlteng bennük a könnyed szórakoztatásra irányuló igyekezet, ami az írónő eddigi alkotásait ismerve kissé kevés. S a receptek általában az egzotikus hozzávalók hiányában az átlagos háziasszony számára elkészíthetetlenek, de az életmesék kiváló olvasmányul szolgálhatnak bárkinek. Az írónő korábbi alkotásai, leginkább a már említett Kísértetház tipikus iskolapéldája a mágikus realizmusnak. A kötetre még Hollywood is felfigyelt, és egy parádés szereposztással – Meryl Streep, Jeremy Irons, Winona Ryder és az akkor még ismeretlen Antonio Banderas – egészen jó filmadaptációt készítettek belőle. Ennyi dicséret után, kissé szőrszálhasogatóan mégis meg kell jegyezni azt, hogy a fentiekben említett nagy sikerű írók mind hazájuktól távol, úgymond civilizáltabb, vagy annak tűnő országokban alkották meg műveiket, felismerve az európai olvasók igényeit és ehhez igazítva történeteiket. Ami nekünk szokatlan, furcsa és izgató, az a maga hazájában ekkora kulturális különbözőség mellett természetes, így nyilvánvaló, hogy az általában a mágikus realizmushoz sorolt alkotók külföldön nagyobb sikereket értek el, mint eredeti hazájukban. Farkas Anita