„Végtelen hálát érzek az életemért”

– Az Erkel Színházban nyolcvanadik születésnapja tiszteletére rendezett gálaműsoron úgy fogalmazott, nyolc évtizedből hetven évet töltött a balett-teremben. A sorsszerűség vagy a tudatos tervezés jellemezte a pályáját?

– Bármit tervez az ember, nem egyedül viszi véghez: a sorsunkat fentről irányítják, ám meg kell tudni ragadni az élet által felkínált lehetőségeket. Én azt hiszem, e tekintetben tudatos voltam. Persze azt, hogy a Balettintézetbe kerültem, a szüleimnek köszönhetem, hiszen kisgyerekként aligha képes az ember dönteni a saját pályájáról. Balettnövendékként bejártunk az Operaházba, játszottunk, csúszkáltunk a márványlépcsőkön, felfedeztük az épületet a pincétől a padlásig; hatalmas kaland volt. Az állandó gyakorlás és munka közepette pedig észrevétlenül beleszerettem a táncba, és már nem tudtam tőle függetlenül létezni. Nehéz megfogalmazni, hogy mi lehetett ez a kötődés, hiszen korai 12-13 éves korban hivatástudatot emlegetni. Azt hiszem, inkább a kihívás érdekelt, hiszen örök versenyhelyzetben éltünk. Bizonyítani kellett a mesterünknek, a társainknak és nem utolsósorban önmagunknak. A balett-teremben tükör előtt dolgozunk, és az ember mindennap szembesül azzal, hogy fejlődött-e a tegnapi önmagához képest. Óhatatlanul kialakul egy erős igény, hogy napról napra többnek, jobbnak kell lenni.

– Ez a küzdelem visz előre?

– Elkerülhetetlen az állhatatosság, ami segít, hogy a mindennapok lemondásának, megfelelési kényszerének eleget tudjon tenni az ember. És ez nem csak a tanulóévekre jellemző, végigkíséri a pályát. 1959-ben vettek fel az Operába, már akkor bizonyítanunk kellett, hiszen nem csupán mi, balett­akadémisták kerültünk a társulathoz. Bizonyítani kellett az összpróbákon, amikor a társulat tagjai körbeülték a balett-termet, és az arcukon pontosan visszatükröződött, hogy elégedettek-e az alakítással. Ám a közönség szeretete, a siker a valódi visszaigazolás. Emlékszem, Stockholmban már a színpadra lépéskor megtapsoltak, ami ritka gesztus, és sokat jelentett. Mikor külföldre hívtak a bécsi, berlini, londoni vagy a stockholmi társulatokhoz, ugyancsak minden pillanatban megmérettem. A vendégművészt mindig kíváncsian fogadják a társulati tagok, tudni akarják, vajon mitől több, jobb annyira, hogy később még más szerepekre is visszahívják. Bizonyítani: ez a mai napig része az életemnek; ahogyan régen a színpadon, úgy most a balett-teremben mesterként kell helytállnom.

– A közönség szeretete látványos, százféleképpen megnyilvánul, de szükség van-e visszajelzésre a szakmától?

– Elkerülhetetlen. A stockholmi balett­együttesben táncoltam, és később dolgoztam velük meghívott balettmesterként is. E társulatban rendhagyó szisztémát működtettek: a táncosok szavaztak arról, hogy a vendégmesterek maradjanak-e a következő szezonban is, így hét évet töltöttem náluk a társulat szeretetének köszönhetően. Ez különösen fontos visszajelzés volt a munkámról. Az Erkel Színházban tartott gálaelőadás ugyancsak felemelő pillanata volt a pályámnak; elismerést és szeretet kaptam az együttestől, Solymosi Tamás és Ókovács Szilveszter igazgatóktól. Ez az este olyan érzéseket mozgatott meg bennem, amit nem is tudtam előre elgondolni. Felejthetetlen volt.

– Klasszikus-romantikus balettművek legszebb szerepeiben lépett a színpadra, volt Albert a Giselle-ben, Desiré a Csipkerózsikában, Basil a Don Quijotéban, trónörökös a Hattyúk tavában, táncolta Spartacust, Crassust, Amyntast és A cédrus főszerepét Seregi László darabjaiban, ám Albert a szívéhez legközelebb álló szerep. Miért?

– A Giselle hangulata, mondanivalója nagyon közel áll hozzám. Személyes kötődésem onnan ered, hogy nyolcadik évfolyamos balettnövendékként a darab egy pas de deux részletét eltáncolhattam Kaszás Ildikóval. Ekkortájt mutatták be a darabot először az Operaházban, attól fogva rengeteg Giselle-előadást láttam. Albert szerepét táncoltam a legtöbbször, többek közt New Yorkban, Moszkvában, Berlinben, Stockholmban, Szentpéterváron is. Érdekes ez a vonzódás. Talán az emberi gyarlóság, a bűnbánat, az elesettség és a megbocsátás lehetősége az, ami ennyire megragad a történetben. Olyan hangulat, érzelmi fűtöttség járja át ezt a művet, ami nem ereszt.

– Fontos, hogy erőteljesen kötődjön érzelmileg egy-egy szerephez?

– A karakterrel kapcsolatos elképzelés a próbák alatt folyamatosan csiszolódik, alakul, ám nem nyeri el végső formáját a premierre, hiszen minden előadással még gazdagabbá, még árnyaltabbá válik a szerep. Ez elkerülhetetlen, hiszen a táncos minden este úgy lép a színpadra, hogy valamit el akar mondani a közönségnek. Én minden szerepemmel világmegváltó gondolatokat próbáltam közvetíteni, mintha ég és a föld között tolmácsolnék. A színpadon mindig úgy éreztem, nem vagyok egyedül, mintha valaki megérintené, vinné a lelkemet. Sok helyen léptem fel, csodálatos koreográfusokkal dolgozhattam együtt, akik hol faragtak, hol simogattak, alakítva táncos egyéniségemet. Seregi László A cédrus vagy Fodor Antal A próba főszerepét rám formálta, de dolgoztam Jiří Kyliánnal, Frederick Ashtonnal is, közösen gondolkodva a darabokon, vagy a szintén korszakos zsenivel, Maurice Béjart-ral, a Tűzmadárban, a Tavasz ébredésében – minden szerepben megtaláltam a szépséget. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy általában pozitív karaktereket, hercegeket, szerelmes hősöket alakítottam, a magasztosabb érzésekre könnyebben találtam rá, míg a destruktív figurákig sokkal nagyobb küzdelem árán jutottam el.

– A koreográfusok, balettmesterek mellett a színpadi partnerek is formálhatják a táncos egyéniségét?

– Sok irányból kaphat egy táncos pozitív érzelmeket, amik tovább lendítik a pályán. Minden partnernőmtől tanultam, a külföldi partnereimtől éppúgy, mint a nagyszerű magyar táncművészektől. A közös munka során a táncosok lélekben egymásra hangolódnak, ez érzékeny és megkerülhetetlen folyamat, hiszen csakis így lehet együtt létezni a színpadon. Azt hiszem, ez az egyik dolog, ami a pályám értelmét adta: az örök tanulás. Mesterektől, koreográfusoktól, partnerektől és később a növendékektől is. Bárhová mentem, megpróbáltam fellelni a jót, és úgy éreztem, mindazt, amit megtanultam, kötelességem hazahozni, legyen az akár táncmetodika vagy a pályám során megismert balettegyüttesek működésével kapcsolatos tapasztalatok.

– A Magyar Táncművészeti Egyetem professor emeritusaként, korábban az intézmény vezetőjeként sok növendéket formált, segített táncossá válni. Mit tapasztalt, mi kell ahhoz, hogy tehetségből táncművész váljon?

– A fizikai adottságok és a születéskor a fentről kapott plusz mellett kiapadhatatlan szorgalomra, küzdeni tudásra, állhatatosságra és hitre van szükség. A tehetség kibontakoztatásához azonban kell a mester, aki észreveszi, gondozza és bátorítja, ami a növendékben rejlik. Balettmesterként mindig is úgy éreztem, közvetítő vagyok, meg kell találnom a kulcsot a másik lelkéhez, amitől ő tökéletesen elsajátíthatja a szerepet technikai és színészi szempontból. A balett-teremben sokszor láttam a növendékek szemében a csillogást, láttam, hogy milyen magabiztosságot ad, ha valaki már fiatalon képes elköteleződni a pálya mellett.

– Időről időre felmerül, hogy a balett elavult, nincs a mai korban létjogosultsága, igaz, erre az állításra rácáfolnak a telt házas klasszikus balettelőadások. Élni fog ez a műfaj?

– A balett és a tánc örök, hiszen a csillagok járása volt az első tánc a teremtésben, és hiszem azt, hogy sosem fog elhalványulni, jelentéktelenné válni. A tánc tökéletes kifejezési forma, az embereknek pedig szükségük van a mozdulatok közvetítette gondolatokra, érzelmekre, szépségre, a harmóniára. Így karácsony közeledtével a Diótörő az egyik legkedveltebb előadás, a legtöbbünknek ez volt az első színházi élménye. Ugyanakkor nem csak a gyerekek fogékonyak a szép történetekre. A balett a színpadon megszülető csoda, sosem öncélú, mindig elmond valamit: történetet az önfeláldozásról, a jó győzelméről a gonosz felett, vagy éppen a szerelem mindent elsöprő erejéről. És a felnőtteknek is szükségük van az álmokra.

– A nyolcvan év alkalmas a számvetésre: mit érez, mikor visszatekint az eltelt évtizedekre?

– Az igazat megvallva sosem néztem vissza, ám most kötet készül a hét évtizedes pályámról, így kénytelen voltam megtenni: megdöbbenve szembesültem vele, mennyi ajándékot kaptam az élettől. Mindezt feleségemnek (Szumrák Vera balettművész – a szerk.) is köszönhetem, hiszen mindenben támogatott. Két nagyszerű gyermekünk van, tizenegy unokánk, és azt érzem, hogy teljes az életem. Néhány éven át a chilei balett-társulat igazgatójaként dolgoztam, akkortájt történt, hogy egy kedves művész házaspár meghívott az Andokba, a hétvégi házukba. Vacsoráztunk, beszélgettünk, este pedig, mikor a szobámban lefekvéshez készülődtem, kinéztem az ablakon, és az Andok elképzelhetetlenül sötétkék ege tárult elém a ragyogó csillagokkal. Azt éreztem, hogy része vagyok a mindenségnek. Ott ébredtem rá, hogy az egész életem fényben telt: fény ragyogott rám a színpadon, a próbateremben és köszönhetően a csodálatos feleségemnek, itthon is. Mélyen hiszem, hogy a sorsomat valaki odafentről irányította, és azt szerette volna, hogy mindezt a szépséget, ezt az ezernyi csodát megélhessem. Végtelen hálát érzek az életemért.