Végvári vitézek

– Mennyire filmszerető nemzet a magyar?

– Nagyon is. Ezt az is bizonyítja, hogy moziba járni mindig is divat volt nálunk, a múlt század elejétől a kilencvenes évekig számtalan filmszínház működött szerte az országban. Korabeli lapokból kiderül, hogy 1935–36-ban csak Budapesten több mint száz mozi üzemelt, 1990-ben pedig országosan háromezer-háromszáz, vagyis addigra minden vidéki településen, ideértve a falvakat is, volt egy. Az emberek mozgókép iránti igénye azóta is töretlen, ám a rendszerváltás óta a filmszínházak száma drámaian lecsökkent. Mindössze háromszáz maradt belőlük.

– Miért?

– Gazdasági okok miatt. A rendszerváltással megszűnt az állami üzemeltetői háttér, az önkormányzatok pedig nem tudták fenntartani ezeket az intézményeket, amelyek korábban akkor is kaptak támogatást, ha a kevés néző, és így a megfelelő bevétel hiánya miatt gazdaságtalanul működtek. Szerintem viszont nagy felelőtlenség és óriási kulturális veszteség a bezárásuk, hiszen ezek jól felszerelt mozik voltak, amelyekben képzett vetítőgépészek dolgoztak. Java részük ráadásul olyan épületben kapott helyet, amelybe belépni önmagában is élmény volt a közönségnek. Egyszerűen fogalmazva, eseményszámba ment moziba járni, hiszen a magyar és külföldi alkotásokat itt láthatta először a közönség. Ez a forgalmazást is húzta, hiszen eleve megvolt a felvevőpiac.

– Ma már az emberek nagy része viszont képernyő előtt fogyasztja ugyanezeket a tartalmakat, a különböző televíziós csatornák és streamingszolgáltatók népszerű sorozatairól nem is beszélve. Ez ugyan nagyon kényelmes dolog, de milyen hosszú távú következményekkel járhat a mozik túlélését tekintve?

– Azt azért tudni kell, hogy a fotelból kapcsolgatva vagy a számítógépünk előtt böngészve a marketinghadjáratok árnyékában kevésbé tudatosan fogyasztjuk a kínált mozgóképeket. Ez nagyon veszélyes folyamat. Mi, akik fontosnak tartjuk, hogy a következő generációk is értékes magyar és nemzetközi alkotásokhoz jussanak hozzá a nagyvásznon keresztül, műfajtól függetlenül, rettentő nehéz küzdelmet vívunk ez ellen; olyanok vagyunk, mint a végvári vitézek. Egyelőre nem állunk győzelemre, de mondhatnám azt is, hogy innen szép nyerni.

– Ezért is, egyfajta figyelemfelhívásként, jött az ötlet, hogy a magyar film százhuszadik születésnapját méltón, egy nagyszabású kiállítással ünnepeljék?

– A tartalmi részét a mi csapatunk állította össze; ilyen kronológiailag átfogó, információban, képi anyagban, tárgyi eszközökben, ritkaságokban gazdag film­történeti válogatás sehol az országban nem volt az elmúlt évtizedekben. Valódi időutazásra invitáljuk a látogatót 1901 és 2021 között; sőt, egy kis csalással még korábbra is visszamegyünk, a mozgókép feltalálása előtti időszakig.

– Mi köze ennek a magyar filmhez?

– Hogy van egy magyar származású szereplője is a történetnek. Demény György vagy más néven Georges Demenÿ, a fényképezés egyik úttörője magyar származású volt, és a francia Lu­miére fivérekkel, illetve az amerikai Harvey Henderson Wilcoxszal egy időben már mozgóképet alkotott. Ennek persze nem sok köze volt a mai filmekhez, rövid szekvenciákból állt. Azért a Lumiére testvéreket tekintjük a mozi feltalálóinak, mivel ők voltak az elsők, akik képrögzítésre és mozgóképvetítésre is alkalmas berendezést készítettek. Az eszközt 1896 április–májusában Budapestre is elhozták, az itt felvett jelenetek százhuszonöt év elteltével idén nyáron kerültek haza, Magyarországra, és a filmarchívumban digitalizáltuk is őket.

– A Nagylátószög november 14-én bezár. Mi lesz a hasonló ritkaságokat is rejtő páratlan anyag további sorsa?

– Elsőként elkészítjük az utazó verzióját; nagyon boldog volnék, ha a határon túli településekre is eljutna. És van egy nagyobb álmunk is. A magyar nemzeti mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos, Káel Csaba támogatásával azon dolgozunk a Nemzeti Filmintézetben, hogy mihamarabb létrejöhessen a magyar filmtörténetet állandó kiállításokkal bemutató önálló múzeum, amelynek a funkciói közé tartozna a filmes oktatás, a fesztiválok befogadása és a szórakoztatás is.