Verseny, ahol mindenki nyer
Miért lehet érdekes a XXI. században a népi kultúra? Mire figyel a zsűri a népzenei-néptáncos produkciók értékelésénél? Az ország népszerű tehetségkutató műsora, a Duna Televízión futó Fölszállott a páva kulisszái mögött jártunk.
Az MTVA hatalmas csarnokában november eleje óta felpezsdült az élet. A Fölszállott a páva népzenei-néptáncos tehetségkutató műsor próbái és felvételei csütörtök–péntekenként zajlanak, így a hét második felétől már gyerekzsivajtól hangos az épület. Mivel hosszú és igen fárasztó az ittlét, az aulában pihenősarkot alakítottak ki, ahol a feszes programok szünetében a fellépők szusszanni tudnak. A csütörtök délelőtti gyakorlás után jön a neheze, a stúdiós próba, hogy pénteken, az élő adásban minden a lehető leggördülékenyebben menjen. Ottjártunkkor éppen az utolsó elődöntőre készülnek, a hangulat azonban a legkevésbé sem olyan, mint egy tévéfelvételen. Nincs feszült várakozás, inkább jókedvben telik az idő – és ez nem csupán a gyerekekre, az őket kísérő pedagógusokra, szülőkre is igaz. A népzenei-néptáncos közeg amúgy is meglehetősen családias, szinte mindenki ismeri egymást, a közös érdeklődés amúgy is összehozza az embereket. Délután minden gyerek felhúzza a fellépőruháját, így a somogyitól a felcsíkiig a legnagyobb változatosságban bukkannak fel a magyarlakta tájegységek népviseletei. A tehetségkutatóban megforduló gyerekek mentoraként működő vagy a műsorban muzsikáló népzenészek, néptáncosok szintén az aulában tartanak pihenőt; ahogy telik a nap, előkerülnek a hangszerek: egyszer dudaszó hasít a levegőbe, máskor hegedűdallamok vegyülnek a kacarászó, csivitelő gyerekzsivajba.
Tehetséggondozás élesben
Az idén több mint ezren jelentkeztek a Fölszállott a páva műsorába, innen választotta ki a zsűri azt a negyvennyolc produkciót, amely négy kategóriában – énekes szólisták és énekegyüttesek, hangszeres szólisták és zenekarok, táncos szólisták és táncospárok, valamint néptáncegyüttesek – versenyez. A döntőre karácsony előtt, december 20-án kerül sor, amikor a kategóriák szakmai zsűri által választott legjobbjai mellett a nézők kedvencét is kihirdetik.
Hátrahagyva a nyüzsgő gyerekcsapatot, a zegzugos folyosókon a Fölszállott a páva stúdiója felé sétálunk, ahol már javában folyik a munka. A közeli próbateremben méretarányos, világítással, komplett díszlettel felszerelt próbaszínpadot állítottak fel, hogy a gyerekek az élő műsoréval megegyező körülmények közt gyakorolhassanak. A próbaszínpadot fekete függöny választja el a terem másik oldalán lévő stúdiótól, itt készülnek azok a rövid bemutatkozó snittek, amelyeket a már népviseletbe öltözött gyerekekről vágnak be egy-egy produkció előtt az élő műsorba.
A stúdióval szemközt nyílnak az öltözők; Salamon Beáta prímás, a mostani évad újonnan csatlakozott zsűritagja már vár minket, a hatalmas tükrökkel felszerelt öltözőben ülünk le beszélgetni.
– Korábban mentorként dolgoztam a műsorban, amit nagyon szerettem, hiszen tanár vagyok. Zsűritagként nehezebb a dolgom, mert nincs közvetlen kapcsolatom a gyerekekkel – szögezi le Salamon Beáta. A prímás persze most sem képes kibújni a bőréből, nemcsak előadóművészként, de népihegedű-tanárként, zenepedagógusként is figyeli a fellépőket, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a kiugróan tehetséges fiatalokat meghívja a váci zeneművészeti szakgimnázium népzene tanszakára tanulni.
– A mai napig tartom a kapcsolatot a korábbi Páva-adásokban fellépő vonós hangszeres fiatalok többségével, ezért is különösen értékes ez a műsor: tényleg működik a tehetségek utánkövetése. Nagyon sajnáltam, hogy legutóbb kiesett a vajdasági Merkovity Anna, de nem engedjük el az ő kezét sem, már meg is hívtam a Méta-táborunkba – mondja Salamon Beáta, aki e nyaranta megrendezett népzenei és néptánckurzus művészeti vezetőjeként is dolgozik.
A zsűritagoknak nem egyszerű a dolguk: kiélezett helyzetben születő produkciókról kell ítéletet mondaniuk, miközben pontosan tudják, hogy többéves tanulás, hosszú felkészülési időszak, kemény munka áll a néhány perces fellépések mögött.
– Ezek a fiatalok sok esetben felnőtteket megszégyenítő módon muzsikálnak, itt már nem az a kérdés, hogy tisztán játszanak-e, vagy sem. Egy-egy produkciónál inkább azt figyeljük, az előadója éli-e azt a zenét, látja-e a szemével a táncot, amit muzsikál, hallott-e eredeti népzenei felvételt, vagy csak egyszerűen betanították neki. Mindez jól látszik, ahogyan az is, mennyire természetesek zenélés közben a mozdulatai, utóbbi szintén kihat a játékra. Korábban úgy gondoltam, egy tizenkét-tizennégy éves forma gyerek nem lehet még kiforrott zenészegyéniség, ám a fellépők számos alkalommal rácáfolnak erre. Annyira érettek lelkileg-érzelmileg, hogy még a lassú zenét, akár egy kitartott hangot is képesek megtölteni élettel – magyarázza Salamon Beáta. Úgy látja, az igazán nagy tehetségek a szeptemberi selejtező óta óriási fejlődésen mentek át. Az pedig, hogy ki való a színpadra, már a hosszú próbák, forgatások alatt is kiderül: aki bírja a terhelést, annak a későbbiekben sem lesz gondja a folytonos gyakorlással és összpontosítással.
A pillanat varázsa
Jó példa erre a kilencéves Lipusz Bendegúz, aki szüleivel várja, hogy megkezdődjön a műsor próbája. A hosszúra nyúlt nap során nagyon elfáradt, nem is igen van kedve beszélgetni, inkább édesanyjával, Rácz Petrával váltunk néhány szót. Mikor azonban a kisfiú átöltözik felcsíki ruhájába, mintha valami varázsgúnyát öltött volna magára: azonnal visszatér a táncos kedve.
– Bende hároméves kora óta táncol, édesapja és én is néptáncpedagógusok vagyunk, közösen találtuk ki, hogy jelentkezzen a műsorba – mondja az édesanya, hozzátéve, semmiképpen nem keserednek el, ha Bende kiesik, hiszen már az is óriási dolog, hogy ilyen fiatalon idáig eljutott.
– A személyes benyomások áthatnak minket, zsűritagokat is, de nyilván igyekszünk magunkat függetleníteni tőlük. Én akkor érzem jól magam, ha őszinte tudok lenni, és nem marad bennem kimondatlan gondolat egy-egy produkció kapcsán. Mivel gyerekekről van szó, fontos, hogy előremutatók legyünk, de ne hallgassuk el a hiányosságokat se – fűzi tovább a szót Kocsis Enikő táncművész-koreográfus. Ő a műsort szinte minden szegletéből ismeri: harmadszor zsűritagja a gyermek-Pávának, korábban mentor volt a felnőttek mezőnyben, sőt, versenyzőként sem idegen tőle a közeg, a Szentendre Táncegyüttes művészeti vezetőjeként a színfalak mögött izgult csapatáért egy korábbi szériában.
Úgy véli, a gyerekek sokkal inkább önazonosak, jobban felvállalják magukat, mint a felnőttek, és ez a színpadon is érződik.
– A fellépő gyerekeket a saját korosztályukhoz mérjük, a nyolcévest a tizennégy évessel csupán az alapján lehet összehasonlítani, hogy milyen élményt nyújt a produkciója. Az egyik műsorban volt egy igen tehetséges és színpadképes kiskamasz fiú egy nagyon technikás legényessel, egy hétéves kisfiú pedig egy talán kevésbé bonyolult mezőföldi ugróst hozott, ám a kisgyerek sokkal őszintébben át tudta adni a táncát – magyarázza Kocsis Enikő.
Összeszőni a szálakat
– Talán mert a népi kultúra igazán összekovácsolja az embereket, életre szóló barátságok, szerelmek szövődnek a népzenével-néptánccal foglalkozó közösségekben. Előfordul, hogy a gyerekeiket néptáncra járató szülők a folyosón, a várakozás ideje alatt összebarátkoznak, sőt, látva a kicsik örömét, maguk is szenior néptánccsoportot alapítanak. Úgy érzem, a Fölszállott a pávának is hasonló a küldetése: újraszőni a szálakat az elmagányosodó társadalomban, egyben tartani a széthulló közösségeket. Az itt fellépők közül nem mindenkiből lesz színpadi ember, de nem is ez a cél – hangsúlyozza még Kocsis Enikő.
A táncművész-koreográfus gondolatai pedig pontosan illenek a Szennáról érkezett Zselici Dönögék csapatára, amelynek tagjai ugyancsak népviseletben várakoznak a következő programjukra. Szekeres Levente és Gál Fruzsina, az együttes két tagja telepszik mellénk beszélgetni, a lányka Döncit, a közös kabalaállatkájukat, vagyis egy népviseletbe öltözött malackát tart az ölében. Nem véletlenül, hiszen a nevük, a dönöge kisdisznót jelent.
– A Zselic Alapfokú Művészeti Iskola táncegyüttese vagyunk, és osztálytársak is. Iskolán kívül is sokat találkozunk, olyanok vagyunk, mint egy nagy család – mesélik a gyerekek. Szemmel láthatóan egyáltalán nem izgulnak fellépés előtt, talán azért sem, mert évek óta járnak országos versenyekre.
– Szennai táncanyagot, saját vidékünk hagyományait hoztuk a műsorba, a betyárvilágot, a nagy erdőrengeteget idézzük meg. Szokták mondani, nem az erdő van Somogyban, hanem Somogy az erdőben: ezt a zsiványos, misztikus, játékos világot varázsoljuk a színpadra – veti közbe Zóka Éva néptánctanár, alsós tanító. A kicsiknek pedig nemcsak maga a táncanyag játék, ahol boszorkák, zsiványok és tündérek lehetnek, hanem a fellépés is. Talán ezért is fűzik hozzá búcsúzóul olyan könnyedén: eszük ágában sincs szomorkodni, ha nem kerülnek be a középdöntőbe, hiszen azzal, hogy itt lehettek a műsorban, már nyertesnek érzik magukat.
