– Hogyan jutott eszébe éppen Hitlert megtenni a könyv főszereplőjévé, miközben egész Németország évtizedek óta kollektív bűntudattal küzd vele kapcsolatban?

– Ez tény, amely azonban semmiképpen nem fékezett az írásban. Első kérdésként ugyanis az merül fel, hogy van-e az embernek egyáltalán ötlete, és ha igen, az szórakoztató-e a saját maga számára. Nekem egy ilyen Hitler-szatíra megírása az volt – és ha nem született volna meg belőle a regény, senkinek, a német kollektív tudatnak sem kellene foglalkoznia vele.

– De megszületett, és benne Hitler a maga kristálytiszta logikájával, rendet követelő kispolgári elveivel szinte rokonszenves figuraként van jelen. Nem kapott ezért kritikát?

– Sok recenziót olvastam, és tény, hogy nem volt mindegyik túl lelkes, ugyanakkor nem vágták hozzám a könyvet sem. A fanyalgók is többnyire csak olyanokat írtak, hogy rossz a stílusa, nem vicces, sokkal kevesebben háborodtak fel a szerintük ízléstelen témaválasztáson. Persze elképzelhető, hogy néhányan szívesen mondták volna: ilyet nem lehet, Hitlerből viccet csinálni, de nem tették meg. Ami talán azt jelenti, hogy egyfajta alapminőséget mégis csak képvisel ez az írás. Az pedig, hogy bármiről és bárkiről lehet viccet mondani, a szabad országok egyik előnyös tulajdonsága.

– Állítása szerint írása egyik fő célja a diktátor démontalanítása. Mit ért pontosan ez alatt?

– Induljunk ki abból, hogy a történelmet nem magányos őrültek formálják. Egy bolond ember egymagában odáig jutna, mint például Breivik Norvégiában, hogy géppisztollyal megöl közel száz embert. De ötvenmilliót már nem lehet egyedül megsemmisíteni, tömegek kellenek hozzá. Hitlerrel kapcsolatban is mindig felmerül, miként követhették őt és az ideológiáját emberek százezrei szó nélkül? Ma már ennek a mechanizmusa alig-alig érthető, hiába láttunk annyi nácizmussal kapcsolatos dokumentumfilmet. És hogy ma ezt nem értjük, annak is a jele, hogy talán már elképzelhetetlennek tartjuk egy hasonló diktatórikus rendszer újraéledését. Ezzel viszont egy téves biztonságérzetbe ringatjuk magunkat, abba, hogy okosabbak lettünk, és a XXI. század elején nem dőlnénk be egy hasonló figura elveinek, programjának. A könyvem viszont pont azt mutatja meg, hogy dehogynem, közelebb van hozzánk e mentalitás, mint gondolnánk vagy szeretnénk.

– Ön szerint tényleg elképzelhető lenne a XXI. századi Európában ilyen szituáció: hogy jön egy alacsony, nem túl vonzó, szinte ripacs figura, és meggyőz a maga igazáról gyakorlatilag egy egész népet?

– Már hogyne lenne az? Mindig elmondom, hogy nem művészet demokratának lenni akkor, amikor jól megy a sorunk. Németországban most nem látom a veszélyét annak, hogy például fasiszták kerülnének hatalomra, mert jó dolgunk van. Az a kérdés, ha rosszabbul menne a soruk, kit választanának, mit tennének, mit gondolnának helyesnek az emberek, hogy újra kényelmesen élhessenek?

– A regényben – amit tulajdonképpen egy több száz oldalas társadalomkritikának is nevezhetnénk –, éles párhuzamot von a hitleri propagandagépezet és a mai média működése közt. Valóban ekkora befolyással vannak ránk például a kereskedelmi tévék celebműsorai, amelyek egyikében maga Hitler is sztár lesz?

– Nem az a kérdés, milyen befolyása van a médiának, tudjuk, hogy óriási. Hitler azonban itt is nagyon gyakorlatias, hamar rájön, hogy a mi korunkban e felület ad egyedüli lehetőséget a folyamatos jelenlétre, hogy figyeljenek rá, lássák, szerepelhessen. Ez az a pont egyébként, amin írás közben is dolgoznom kellett, hogy ugyan miért is elfogadható Hitler számára, hogy egy török „vendégmunkás” Németországban élő külföldieket kifigurázó stand-up műsorában szerepeljen, miközben ő magát nagyon is komolyan veszi. A válasz egyszerű: a figyelem felkeltése miatt, hiszen bármilyen ürügy jó, hogy utána befolyást gyakorolhasson – például ezekkel a nagyon kényes, polemikus kérdésekkel, amelyeket a műsorban aztán feszeget.

– Az egyik ilyen kérdés a Németországban már régóta húzódó „törökprobléma”, amelyről Hitler az utca elégedetlen emberének nyelvén beszél. A bevándorlókkal kapcsolatban egyébként, mintha Európa számos más részén – Norvégiában, Svédországban – is fogyna a türelem. Ön hogy látja, mi lehet a megoldás, ha a multikulturalizmus nem igazán működik?

– Úgy gondolom, mindenkivel ki kellene jönnünk, akikkel együtt élünk.

– Ez egy politikailag nagyon korrekt válasz.

– Akkor még annyit tennék hozzá, hogy nem lehet repülőgépeket feltalálni és utazási lehetőségeket megteremteni, közben pedig azt várni, hogy mégiscsak marad mindenki a maga helyén. Ahogy nincs sok értelme azt sem várni, hogy kinyitjuk a kapuinkat, és majd csak azok jönnek, akik megfelelnek számunkra. Az oktatás mindenképpen segíthet, de annak a valóságnak a tagadása semmiképpen nem, hogy idegenekkel élünk együtt vagy kell együtt élnünk.

– Édesapja magyar származású, és többször elmondta, hogy bár sajnos nem beszéli a nyelvünket, mégis csak erőteljesebben figyeli a hazánkkal kapcsolatos híreket, amelyek alapján úgy látja, „Magyarországon sajátosan értelmeződnek a demokrácia szabályai”. Miből gondolja ezt?

– Nyilván nem az egész napomat hírek olvasásával töltöm, de azért az mégis csak meglepő, miként kezelik itt a médiát. Nem beszélve arról a parlamenti indítványról, milyen jó lenne összeszámolni, hány zsidó él az országban.

– Ez utóbbi egy ellenzéki párt képviselőjének némileg kiforgatott mondata volt, amelyen egész Magyarország, a kormánypárt is egységesen felháborodott. Az ehhez hasonlóan kiforgatott hírek felerősítése, mások elhallgatása: ez nem lehet ugyanúgy a média óriási hatalmának és befolyásának mutatója?

– Azért azt látni kell, hogy a Magyarországról kapcsolatos híreket azért én nem az orosz vagy az észak-koreai sajtóból veszem, hanem olyan médiumokból, amelyeket képesnek tartok arra, hogy tárgyilagosak és kiegyensúlyozottak legyenek – már csak az eddigi múltjuk miatt is. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy óvatosnak kell lenni azzal kapcsolatban, hogy egy ember kívül milyen információkat kap egy adott országról. De amit hallok, nem tesz boldoggá – pláne, hogy se nagy cáfolatokról, ellentétes közlésekről nem értesülök. És ilyenkor mindig felmerül a kérdés: ha valaki úgy gondolja, hogy egyedül ő lát mindent helyesen, de körülötte mindenki mást hisz, akkor kinek van igaza? Kicsi a valószínűsége, hogy annak, aki egyedül van – ezen el lehetne gondolkodni. De persze, mivel a nyelvi nehézségek miatt nem a magyar sajtóból tájékozódom, az is könnyen előfordulhat, hogy minden másképp működik itt, mint ahogyan arról én Németországban értesülök, maximum a magyar kormány nem megfelelően közvetíti a politikáját külföld felé. Ha így van, akkor viszont ezen kellene elgondolkodni.

Farkas Anita