Vihar a végtelenben

– A koronavírus-járvány előtt találkoztunk személyesen utoljára. Akkor tele volt tervekkel, folyamatosan festett. Most az ecsetet tollra cserélte, visszaemlékezésén dolgozik. Miért?

– Nem sokkal azután, hogy 2020 telén Tatabányán megnyílt feleségemmel, Ardey Edinával közös kiállításunk, elkezdődött a világjárvány. A tárlatot be kellett zárni, így szinte senki sem látta. Bántott, de örültem, hogy még mindig élek. Aztán jött az ukrajnai háború és a gazdasági válság. Fel kellett hogy tegyem a kérdést magamnak, kit érdekel ma már a művészet? De nem is lehet elvárni. Ha valakinek nem lóg kép a falán, még tud nyugodtan élni. Úgy azonban, hogy valakinek nem jut zsíros kenyérre, már nem lehet. A helyzet pedig folyamatosan csak romlik. Mivel a generációm mániákus naplóíró volt, én is mindig papírra vetettem az engem érintő legfontosabb történéseket, amik azonban a sok ide-oda költözés miatt mára sajnos elvesztek. De most, amikor annyira összetömörültek körülöttem és a világban a dolgok, úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy megírjam a visszaemlékezésemet, mielőtt egy művészeti író teszi meg helyettem. Mert az, amire én emlékszem, és az, ami mára átment a köztudatba, sokszor erősen ütközik. Hogy van-e annyi időm, hogy be is fejezzem, nem tudom.

– A visszaemlékezés során újra és újra át kell élnie élete legfontosabb, sorsfordító pillanatait. Köztük biztosan azt is, amikor a Budafokon Jazz és festészet című kiállításának megnyitója után hatoldalas levelet írt Aczél Györgynek. Hogyan vette ehhez akkoriban a bátorságot?

– A mennyiségi változás minőségibe való átcsapása marxista tétel, de ettől függetlenül igaz. Bár igazságtalanságnak tartottam, ami velem történik, sokáig eltűrtem, hogy kizsűrizzenek és mást küldjenek helyettem olyan külföldi kiállításokra, ahova engem hívtak. Amikor azonban már nagyon sok minden összejött, összeszedtem magam, és levelet írtam Aczélnak. Ezt sem a személyemet ért sérelem okán, hanem etikai kényszerből. Félelem nemigen volt bennem, és azt hittem, vesztenivalóm sincs. Pedig volt, csak éppen nem tudtam róla. Történt ugyanis, hogy egy fiatal és lelkes televíziós riporter, Vajek Judit pozitív hangvételű összefoglalót készített erről a budafoki kiállításomról, ami le is ment a Híradóban. Már majdnem elbíztam magam, amikor kiderült, hogy ez a tudósítás akár Judit állásába is kerülhet. Ez volt az a pont, amikor nem hallgathattam tovább. Aczél akkoriban az atyaúristen volt, de legalábbis utána a második. Ennek ellenére írásban válaszolt, és egy személyes találkozót is felajánlott. Ebből a szempontból Aczél sokat nőtt a szememben, hiszen bár az ízlésébe nem fértem bele, mégiscsak művésznek tartott – ellentétben azzal, amit most tapasztalok.

1 2 3 / 3

– Mire gondol?

– A rendszerváltás után sok szakmai elismerést kaptam, köztük a kiskeresztet, a Príma és a Kossuth-díjat, ráadásul érdemes művész lettem, akinek az ország csaknem minden gyűjteményében ott vannak a művei. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagságához mindez azonban mégsem volt elég. Kerényi Imre barátom javaslatára ugyanis néhány évvel ezelőtt benyújtottam felvételi kérelmemet az akadémiára, de csak köztestületi tagnak vettek fel. Mivel hiába vártam a rendes tagságra, sértett önérzetem arra biztatott, hogy mint annak idején Aczélnak, írjak egy levelet az MMA elnökének. Ő azonban válaszra sem méltatott. Ezt senkitől nem szoktam meg, hiszen csupán azt a tiszteletet, amit én másoknak megadok, azt vártam volna el viszont. Lehet, hogy túl érzékeny vagyok, de úgy érzem, megaláztak és vérig sértettek, egy világ dőlt össze bennem. Ugyanakkor nagyon szégyellem, hogy hozzám nem illő módon utat engedek a személyes sértettségemnek akkor, amikor nincs itt az ideje. Mert a világban háború kezdődött a jó és a gonosz között.

– A világban jelenleg zajló konfliktusok egyik mozgatórugója az az Amerikai Egyesült Államok, amely egykor a szabadság szimbóluma volt, és, amiért ön is rajongott. Hogyan látja ma Amerikát, hogyan változott a megítélése?

– Mindig is megszállottan imádtam Amerikát, boldog voltam, amikor ott lehettem. Most azonban úgy érzem, soha többé nem akarok odamenni. Felér egy fájó szerelmi csalódással, hogy kiábrándultam belőle. Azt gondoltam, Amerika olyan hely, amely mintaként kell hogy szolgáljon mindenkinek. Elkápráztatott, hogy minden házon ott lobog az amerikai zászló, mindenki büszke a hazájára. Most hatalmas pofont kaptam.

– Mikor kezdődött ez az Amerikából való kiábrándulás?

– 2008-ban, amikor Barack Obama és John McCain indultak harcba az elnöki székért. McCain a tipikus amerikai hős megtestesítője volt, aki végigharcolta a vietnámi háborút, ahol fogságba került, kínozták, és csak több mint öt év után szabadult. Ráadásul a választási hajrában éppen Amerikában voltam, így élőben hallgattam meg a vitájukat, amelyen jól látszott a kettőjük közti hatalmas különbség. Erre mi történik? Megválasztották Obamát. Ekkor már sejtettem, hogy valami nagy baj készülődik. Utólag kiderült, hogy sajnos igazam volt. Már tudom, hogy mit jelentenek Vörösmarty Szózatának szavai: „Áldjon vagy verjen sors keze; itt élned, halnod kell”. Tizenkét évig éltem különböző országokban, és, ha most Amerikában élnék, biztos, hogy ide disszidálnék, és nem innen oda. Mert jelen pillanatban Magyarország az egyetlen oázis ebben a világban, köszönhetően Orbán Viktornak, aki olyan zseniális politikus, akihez hasonló pillanatnyilag nincs az egész világon. Saját játékszabályokat hozott létre, amelyeket be is tart.

– Az 1970-es évek elején rövid ideig Londonban élt, majd Bécsbe költözött. Ha úgy találja, hogy ma Magyarország az egyetlen biztos pont a világban, akkor hogyan látja a világ és benne Európa jövőjét?

– Annak az Európának, ahol a félelem uralkodik, nincs jövője. A beengedett muszlimokkal lehetetlen az együttélés, hiszen nekik nem ez a céljuk. A világot nem tudni honnan, de egy mesterséges intelligencia irányítja. Azt nem tudjuk pontosan, kiktől ered az ördögi terv, de sajnos jól csinálják. A gonosz a gyűlölet olyan oldalával ismertetett meg, amelyre a horror kifejezés gyenge fantáziára vall. Mert senkinek sem jutna eszébe, hogy álmukból felvert védtelen nőket kínozzon és alázzon meg, majd egy dühödt vad elszántságával darabolja apró részekre azok gyermekeit. A kibucok lakóit elevenen égesse el, és miként egykor a nácik, féktelen dühtől fűtve túszokat szedjen, hogy aztán magával hurcolja őket Gáza kazamatáiba. És ahelyett, hogy erre minden ember és nemzet vagy olyan képviselőik, mint például az ENSZ, harcos példamutatással elítélné a Hamász gaztetteit, Magyarország kivételével palesztin zászlókat lobogtatnak a világ minden pontján, és ordítva követelik a zsidó nép kiirtását. Libanonban ugrásra kész a Hezbollah, amely korlátlan támogatást kap Irántól. Ezalatt vérszomjas muszlimok tömegei lepik el a világot, köztük képzett harcosokkal, akik csak a jelre várnak. Most Izrael Állam megsemmisítése a cél, de mint ahogy a Hezbollah vezetőjétől, Haszan Naszralláhtól hallhattuk, Róma elfoglalása lesz a következő. Ha Vatikán elveszne, mint egykor Konstantinápoly, az az egész zsidó–keresztény kultúra végét jelentené. Szeretnék ebből a rossz álomból felébredni, de félő, hogy Magyarország lesz az utolsó sziget, ahol van még számunkra hely. Dacolunk, de vajon meddig?