Az Elnémult harangok a látnoki magyar sorsregények egyik legjobbja
Viktor mindent előre látott
Elengedhetetlen az őrségváltás a tudatformálás kulcsposztjain, ha győztesen akarjuk megvívni a lelkekért folyó kíméletlen háborút. Sokszor leírtuk már ezt, és még le is fogjuk, mert dolgunk a lármafák megverése. Hogy mennyire, azt bizonyítja egyebek mellett irodalomtörténetünk nyolcvan éve szorításából alig engedő idegen megszállása, melynek nyomán ragyogó magyar nagyságaink sorát taszították ki az önkényesen, magyarellenes kontraszelekcióval, ideológiai alapon összeállított kánonból, hogy helyükre rövid szavatosságú középszerűeket tömjenek be.
Ezen idegen térhódítás áldozata nagy írónk, Rákosi Viktor is, aki ezelőtt 165 évvel, 1860. szeptember 20-án született a Zala vármegyei Ukkon. Eredeti családneve Kremsner, mivelhogy német felmenők leszármazottja. Jeles család sarja, négy testvére közül nővére, Szidi a Nemzeti Színház ünnepelt művésznője volt, Jenő bátyja pedig a kor befolyásos konzervatív napilapja, a Budapesti Hírlap tulajdonosként és 40 éven át főszerkesztőjeként így fogalmazta meg a lap célját: „Mindennek pártolása és támogatása, ami a magyarság ügyét szolgálja az élet bármely mezején vagy vonatkozásában.”
Rákosi Viktor szülei elszegényedtek, ezután Gyergyóditróba került 19 évvel idősebb Béla bátyjához, aki orvosként praktizált. Mégis a pesti Piarista Gimnáziumban tanult, iskolái végeztével újságírónak állt, a Nemzeti Hírlap és a Pesti Hírlap közölte írásait, 1881-től pedig a Budapesti Hírlap munkatársa lett. Irodalmi munkássága elismeréseként tagjai közé fogadta a Petőfi Társaság és a Kisfaludy Társaság.
1901-ben országgyűlési képviselő lett a Függetlenségi és 48-as Párt színeiben a hajdúnánási körzetben, 1902-től egy éven át a Magyar Labdarúgó Szövetség második elnöke volt. Egész életében rendkívül termékeny szépíró volt, humoreszkeket, elbeszéléseket, regényeket egyaránt írt. Első kötete, az elbeszéléseket tartalmazó Verőfény 1886-ban jelent meg, ezután még közel hatvan műve látott napvilágot életében, közülük néhány olyan társszerzőkkel, mint Beöthy László vagy Jókai Mór. Egyes műveit Sipulusz álnéven írta, a latin szó eredetileg a szökőkút vízköpő nyílását jelöli. Néhány humoros szövegét Puszpáng, illetve Vasálarc néven jegyezte.
Legjelentősebb műve az Elnémult harangok, ez 1903-ban jelent meg a Révai Testvérek kiadásában. A regény, amelyből 1916-ban film is készült, Erdély elrománosodásának, a törzsökös magyar falu aláhullásának, elnyeletésének drámai lenyomata. E szempontból rokonítható Szabó Dezső Az elsodort falu című remekművével vagy épp gróf czegei Wass Albert Farkasverem című első, Baumgarten-díjjal elismert regényével. Az Elnémult harangok főhőse a külföldi egyetemről Erdélybe hazatérő Simándy Pál, az erősen románosodó Magyargarbó református lelkésze, aki beleszeret a román pópa, Todorescu lányába, Floricába, akit azonban az apja tilt a magyar lelkésztől. A közönnyel, a magyar széthúzással és élhetetlenséggel, valamint a román térfoglalással szembesülő Simándy véletlenül megtudja, hogy Todorescu pópa tagja egy Erdély elszkítására törő titkos társaságnak, amit a Regátból pénzelnek. Állampolgári és hazafias kötelességének érzi, hogy ezt jelentse megfelelő helyen, ám nem hisznek neki. Az egymásra zúduló súlyos csalódások fölemésztik erejét, a következő húsvéton meghal.
Nincs tehát szerencsés végkifejlet, nincs feloldás, csak a háton futkosó hideg. Üvöltően figyelmeztető magyar sorsregény ez, mely előrevetítette Trianont. Mégis, Simándy idealista alakja irányt mutat az olvasónak. Ide idézzük a főhős egyik megrendítően szép vallomását, mellyel hazáját dicséri messzi külhonban egy ottani vendéglátójának: „Az én hazámban van minden, ami a szemnek kedves. Vannak égbe nyúló bércei, tetejükön örök hóval, vannak csendes, paradicsomi szépségű völgyei, titokzatos tengerszemekkel, rengeteg erdői, bennük rég elmúlt, regényes lovagkor elomló várromjai. Vannak száz meg száz mérföldre terjedő sík pusztaságai, hatalmas folyamai, kristálytiszta patakjai. Földje megtermi a világ legjobb búzáját, borát, s aranyat, ezüstöt és sót ásnak ki mélyéből… Óh, de szép ország ez, asszonyom, ha csak egyszer látta volna, soha el nem felejtené… (…) S a nép, mely benne lakik, épp oly árva, mint én. Se testvére, se apja, se anyja, se rokona nincs Európában. A nyelve elüt minden más nyelvtől, a dalai, a zenéje egészen mások, mint a többi nemzetéi. Szomorú, mert sokat szenvedett, és vad, szilaj, mert sokat harcolt. Vérével és könnyeivel áztatta a földet, melyet hazájának nevez, azért oly drága és kedves az neki… Nekem pedig, akinek senkije sincs a világon, százszorosan drága ez a nagy árva: az én kis nemzetem, az én édes, szeretett szülőföldem.”
Az Elnémult harangok, bár regény, szociográfiának is beillik, hiszen címében is utal a magyar templomok elnéptelenedésére, az idegenség térfoglalására. Korunk európai összerogyását látva fájdalmasan időszerű olvasmány. Rákosi Viktor a magyar irodalom egyik olyan nagysága, akit ideje kiszabadítani a szervezett elhallgatás börtönéből.
