Világok útjain

– Milyen folyamatok alakították a zenekart e negyven év alatt?

– Egy neves színházi rendező mesélte nekem, hogy a társulatot érdemes tíz-tizenöt évenként tudatosan megújítani, új művészeket hívni, ellenkező esetben előbb-utóbb erodálódni kezd a közösség. A Makám esetében azonban nem volt szükség a tudatos változtatásra, valahogy mindig spontán módon alakult, első formájában körülbelül tíz évig egzisztált: rendkívül sok irányú hangszeres zenét játszottunk. Akkoriban csatlakozott hozzánk Grencsó István, és az akkor tizenéves, ma már világsztár Borlai Gergő ült a dobokhoz. Borbély Misi, Lantos Zoli a dzsessz felől, Ittzés Gergely fuvolista a klasszikus zene területéről érkezett vendégzenészként a Makámba. A kortárs repetitív zene, a Kolinda, a Gépfolklór, Steve Reich, a 180-as Csoport, az Amadinda együttes különösen nagy hatással voltak rám, és nyilván alakították is a zenei világomat. Mi, zenészek egyébként jól ismertük egymást, akkoriban szokás volt, hogy eljárjunk egymás koncertjeire. A kilencvenes évek vége felé aztán váratlanul érkezett hozzám egy felkérés egy német kiadótól, hogy írjak Lovász Irénnek egy anyagot, kizárólag magyar népdalokkal. Így született meg a SkanZen című lemez, amire a számomra legkedvesebb népdalokat válogattam. Az albumot némi bonyodalom után a Fonó adta ki, Lovász Irén mellett pedig Bognár Szilvi is beszállt énekesként. Érdemes a többi nagyszerű énekest is megemlíteni, Palya Bea, Szalóki Ági, Korzenszky Klári, Hornai Zóra is fellépett az elmúlt években a Makámmal, ma pedig Magyar Bori, Bede Sári és Okos Viola vesz részt a Makámhoz kötődő különböző formációkban.

– Tulajdonképpen a SkanZen című lemezzel lett széles körben ismert és népszerű a zenekar, az instrumentális korszakot pedig felváltotta a vokális. Éles volt a váltás?

– A korábbi, parttalanul áradó, szabadabb, improvizatívabb kortárs darabok után két-három perces, jóval kötöttebb formájú dalok kerültek a lemezre. A SkanZen kapcsán kaptam olyan kritikát, hogy ezzel a lemezzel megtagadtam a múltamat, holott nem tettem mást, mint hogy a formát változtattam meg: dalokat írtam, ám a zene lényege mit sem változott. A mostani, február 22-i jubileumi koncerten kizárólag az instrumentális darabjainkat játsszuk, hiszen az más karakterű zene, és egészen más közönséget vonz, mint a vokális korszak idején születettek.

– Mi minden jelenthet ihlető forrást?

– Az archaikus zene hatása alatt írt darabjaimban a magyar népzene ősisége mellett ott van az indiai vagy akár az afrikai ihletés. Pályám során fantasztikus emberekkel találkoztam, például Kozma Andrással, Ravi Shankar indiai szitárművész és zeneszerző egyetlen magyar tanítványával, tőle tanultam szitáron játszani. Ha az ember komolyabban elmélyed egy adott zenei kultúrában, akkor felfedezi a hasonlóságokat, a kapcsolódási pontokat, miközben – Thomas Mann szavaival élve – látja, „milyen mélységes mély a múltnak kútja”. A magyarság Ázsiából származik, így az archaikus zenei anyag pentatóniája is az ázsiai kultúra bölcsőjéből ered. Ugyanakkor minden archaikus zenében létezik pentatónia, ám az ereszkedő dallamvonalú, kvintváltós, elbeszélő jelleggel előadott régi stílusú magyar népdalaink igazán különlegesek még ezek között is. A magyarság népzenéjében az archaikus réteget képviselő moldvai csángó dalok pedig különösen kedvesek a szívemnek, ráadásul ezekben ott van az erőteljes balkáni hatás is. A balkáni zene mindig is érdekelt, főként különleges ritmikája és dallamisága miatt. Bartók Béla írja valahol a kultúrák egymásra hatásával kapcsolatban: „Ahol kis népek nagy sűrűségben élnek, ott a dallamok különös változatossága támad.” A magyar népzenével pontosan ez történt, és a falusi népzenészek, mint a gyimesi gordonkás, Zerkula János, ezt az ősi tudást, ezt a zenei sokféleséget hordozták magukban.

– És a dalszerzésnél mi a gyakorlat, először jön a verssor, aztán a dallam vagy fordítva?

– Nekem mindig egyszerre jelenik meg a dal és a szöveg, a legváratlanabb pillanatokban, akár villamoson vagy éppen séta közben. Az a fontos, mindig legyen kéznél papír, hogy lejegyezhessem az ötleteimet. Egy időben sokat jártam a margitszigeti Sportuszodába, a villamosról leszállva átsétáltam a híd bekötő szakaszán a Duna felett. Sokszor megálltam, és csak néztem az örvénylő vizet, egyszer egy ilyen alkalommal ugrott be egy verssor: „Hollófekete álom, fújtat, szuszog a vasló”, és ezzel a talányos szöveggel együtt a dallam is készen volt, ráadásul páratlan ütemű, vagyis tizenegy nyolcados ritmusban. Ha az ember ennyi ihletet kap, szinte már kész is a dal: egy jó sor magában hordozza az egész művet.

– Sosem akart zeneszerzést tanulni, mármint klasszikus zenei keretek között?

– Még ifjú koromban, lobogó lelkesedéssel felkerestem Kurtág Györgyöt, és elvittem neki egy darabomat, szerettem volna megtudni, mit szól hozzá. Akkoriban fontolgattam, hogy jelentkezem a Zeneakadémiára, ám Kurtág lebeszélt róla. Mikor meghallgatta a magnókazettára felvett szerzeményeimet, bólogatott, és azt mondta: ne menjen a Zeneakadémiára, maga már rálépett egy útra, csak eltérítenék. Abban a pillanatban ez rosszulesett, aztán az idő múlásával rájöttem, ennél jobb tanácsot nem is adhatott volna, a mai napig hálás vagyok neki érte. Hiszen amit az ember tanul, az egyszerre bilincs is. Nehéz belőle kitörni.

– Kortárs zeneművek, dalok és melodikus szerzemények mellett alkalmazott zenét is írt, mégpedig bábszínházaknak. Ez nagyon más szerzői attitűdöt kíván?

– A bábszínházi darabok esetén általában nem csupán a cselekményt kísérő hangulatzenére van szükség, hanem dalokra is. Mindig izgalmas kitalálni, vajon mi illik oda, mi áll jól az adott darabnak, és mi fogja a rendező tetszését is elnyerni. Tavaly a veszprémi és a békéscsabai bábszínházak egy-egy bemutatójában vettem részt zeneszerzőként, de szinte az összes magyar bábszínháznak dolgoztam már. Ezek a feladatok pontosan ugyanolyan attitűdöt kívánnak, mint a zenekari munka – és éppen olyan izgalmasak is.

– A zeneszerzés, koncertezés mellett az utóbbi években prózaíróként is kipróbálta magát. A különbözői alkotói tevékenységek megférnek egymás mellett? Nem megy az egyik a másik rovására?

– Alapvetően lírai alkat vagyok, talán ezért is fogtam neki az írásnak sok-sok évvel ezelőtt. A környezetem, a barátaim biztattak arra, hogy írjak, született két kötetem, amelyekben a gyerekkoromat dolgoztam fel. Valóban nagyon más munka ez, mint dalszöveget írni, egészen másképp formálódnak a mondatok. Mostanság a világzene hőskorát igyekszem feltárni, zenekartörténet írok szubjektív emlékekkel, a Szélkiáltó duó, a Creative Stúdió Öt, a Makám és Kolinda és persze a Makám időszakáról. És van mindemellett egy egészen más irányú ambícióm: misét szeretnék írni, ez a vágy már régóta motoszkál bennem. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez nagy horderejű munka, egész embert kíván, vagyis semmiféle más tevékenység nem fér meg mellette.