Világszám!

Tudomány és cirkusz egymástól csupán látszólag távol álló fogalmak, valójában nagyon is szorosan kapcsolódnak – ahogyan Fekete Péter, a Fővárosi Nagycirkusz főigazgatója fogalmaz –, egy előadó-művészeti intézménynek akkor lesz igazán rangja a kulturális életben, ha a magas szintű művészi munka mellett van tudományos háttere. A magyar artistaművészet hazai és nemzetközi történetének mostanáig nem volt olyan rendszerezett gyűjteménye, amely a kulturális örökség e különleges szegmensét őrizte volna. Fekete Péter azonban úgy döntött, hogy Magyarországon – Európában jószerivel egyetlenként – múzeumot, könyvtárat és adattárat rendel a cirkuszművészet mellé, azzal az ambícióval, hogy a hazai szcénát, a kutatások előrehaladtával pedig egész Európát is kiszolgálja majd.

Dinasztiák kora

Joó Emese főmuzeológus, a Magyar Cirkuszművészeti Múzeum, Könyvtár és Archívum igazgatója három éve kapta a felkérést Fekete Pétertől, hogy vállalja el a tudományos központ fejlesztésének vezetését. Amelynek gyűjtőköre a hazai cirkuszművészet egészére kiterjed, beleértve a magyar utazócirkuszok – harminc-negyven család –, valamint a világszerte cirkuszban és szórakoztatóiparban fellépő magyar artisták tevékenységét is. A múzeum gyűjti tárgyi emlékeiket, hagyatékukat, a rekviziteket, az általuk kidolgozott speciális eszközöket, kosztümöket, nyomtatványokat, szerződéseket, fotó- és videóanyagokat. És ami a legfontosabb: a munkatársak minden artistával, köztük a nagy cirkuszdinasztiák képviselőivel is – például az Eötvös, Donnert, Ádám, Richter, Könyöt családdal – interjúkat készítenek, megszólaltatva a nagy generáció még élő legendáit is, akik a cirkusz intézményesülésének idején, vagyis a XX. század ötvenes-hatvanas éveiben váltak a Fővárosi Nagycirkusz hivatásos artistaművészeivé.

– E területnek eddig nemhogy közgyűjteménye nem volt, de egyetlen múzeumban sem szerepelt kutatási témaként – szögezi le Joó Emese, aki néprajzosként kezdett érdeklődni a mutatványosok, vándorcirkuszosok világa iránt, és Fekete Péter felkérésére látott hozzá a cirkuszi gyűjtemény megalapításához, a múzeum szervezéséhez. A szakember hangsúlyozza, elsősorban a jelent kutatják – ebben nagy segítségére van muzeológus munkatársa, Szonday Szandra cirkuszkutató –, és eközben a cirkuszművészet múltját is felgöngyölítik, feltárva számos eddig jórészt ismeretlen epizódot.

Két évszázad tradíció

Az újkori európai és így a magyar cirkuszművészet közös történeti gyökere a középkori vásárok mutatványosai, az énekmondók, kötéltáncosok, „testfintorgatók”, medvetáncoltatók, komédiások világában ered, és a vándortruppok működésével öröklődött tovább. A modern cirkuszművészet kezdeteit Philip Astley angol lovas katona nevéhez kötik, aki a XVIII. század második felében lovasiskolájában olyan zenés lovasbemutatókat tartott, amelyben akrobaták és bohócok is felléptek a nagyérdemű előtt.

– A magyar cirkuszművészet története az artistaművész-dinasztiák relik­viáiból, levéltári és történeti forrásokból, képzőművészeti anyagokból rajzolódik ki – mondja Joó Emese, és megemlíti azt is, hogy az egyik első hazai tárgyi dokumentumuk egy 1855-ből származó plakát, amely a Krembser–Belling-cirkusz „lovag­estélyét” hirdeti a pesti Beleznay-kertben. Akkoriban főként a Duna pesti oldalán, nyilvános parkokban, például a Városliget tisztásain verték fel sátraikat a lehető legváltozatosabb nációkat képviselő mutatványostársulatok – ezért is nehéz a dolga annak, aki kifejezetten a magyar cirkuszművészet kezdeteit szeretné meghatározni. A nemzetközi cirkuszvilágban ugyanakkor mindig is jelen voltak a magyar művészek: a cirkuszművészeti könyvtár állományába most került ezredik szakkönyv, Baron de Vaux Ecuyers et écuyeres. Histoire des cirques d’Europe (1680–1891) című kötet Széles Ilona műlovarnőt is megemlíti, aki a XIX. század végi Franciaország meghatározó artistaművésze volt.

Az 1866-ban megnyílt Állatkertben szabadtéri porondot létesítettek, ahol mutatványosok, állatidomárok, birkózók, erőművészek léptek fel, a közönség pedig tódult nemcsak különleges fizikumú, hanem ritka betegségekkel született vagy épp távoli kultúrákból érkezett embereket látni. Wulff Ede elzászi cirkuszigazgató vasszerkezetes hullámbádog építményét 1889-ben húzta fel az állatkerti nyitott porond helyén: az első állandó budapesti cirkuszépület több mint kétezer személy befogadására volt alkalmas – innen számítja a Fővárosi Nagycirkusz az alapítását.

– A következő évtizedekben a cirkuszművészetben egyre inkább háttérbe szorultak a testi különbözőségekre vagy etnikus egzotikumokra fókuszáló látványosságok, és előtérbe került az idomári képesség, a testi ügyesség, a csapatmunka: ez a mai napig érvényes – mondja Joó Emese, hozzátéve, hogy a cirkuszművészeti múzeum mint jelenkorkutatással is foglalkozó intézmény számára nemcsak a fényben, a manézsban látott fantasztikus produkciók az érdekesek – dokumentálják persze ezeket is –, hanem az a rögös út, ami az artisták számára a fellépésig vezet.

Változó világban

Persze adódik a kérdés, milyen gyakorlati haszna lehet egy ilyen tudományos gyűjteménynek. Joó Emese szerint a kérdésben rejlik a válasz: csak haszna van. Jelenleg például a magyar cirkuszi hagyományokban mélyen gyökerező lovasakrobatika technikáját, történetét is kutatják, amelynek alapján olyan módszertant dolgoznak ki a szakemberek, amit az artistaképzésben és a világ bármely cirkuszában fel lehet majd használni. A jelenkorkutatás pedig egyszersmind azt is jelenti, hogy azzal a társadalmi csoporttal együtt építi önmagát a múzeum, amely egyben a kutatási területe is. A múzeumi gyűjtemény emellett az előadásokat is szolgálja, tükröt tartva az artistaművészek elé, megmutatva, hogy a cirkuszi galaxisban művészetük és tudásuk alapján hol helyezkednek el – ez pedig nemcsak önbizalmat ad, hanem motiváló is.

– A cirkusz élsport, és több is ennél: művészet. Az artistának sok mindent kell tudnia azon túl, hogy erős és ügyes. A modern világban nyelveken kell beszélnie, gyakorlati ismeretekkel kell rendelkeznie, hiszen szerződéseket ír alá, míg a manézsban színészi, táncosi, sőt, komikusi képességekkel is kell bírnia. Az artisták sokszor saját maguk készítik kosztümjeiket és rekvizitjeiket, vagyis a produkciókhoz, trükkökhöz szükséges eszközöket – sorolja Joó Emese az artisták számára fontos készségeket, hozzátéve, gyakorlatilag évek óta közöttük mozog, és szinte mindennap meglepődik azon, milyen rugalmasság, adaptivitás és kreativitás jellemzi ezeket az embereket.

– Kezdetben nem volt nagy a bizalom irántunk, mára azonban az artisták megértették, hogy mi, múzeumi szakemberek, akik kívülről érkeztünk, csupán máshoz értünk, mint ők, de közös az érdekünk: azon dolgozunk, hogy artistaörökségüket megőrizzük – magyarázza a szakember. Ma már rengeteg felajánlás érkezik hozzájuk, Eötvös Susy által nemrég került a múzeumba az Eötvös család cirkuszi működésének százéves évfordulójára létrehozott History című műsor teljes eszköz-, jelmez- és díszletállománya, ami a kölcsönös bizalomról tanúskodik. A cirkuszi műtárgygyűjtemény jelenleg több mint harmincezer darabot számlál, amely a Fővárosi Nagycirkusz raktáraiban várja, hogy a terveken már létező, ám az Európát sújtó energiaválság miatt pihenő projekt, az új és modern cirkuszművészeti központ megépüljön, és méltó helyükre kerülhessenek, egyben a közönség számára is láthatóvá váljanak kulturális örökségünk e különleges darabjai.