A mai amerikai társadalmi tudat és folyamatos fölényérzet is éppen a kivételes tehetség és a páratlan szorgalom tévhitéből táplálkozik. A szerző azonban kimutatja, hogy Amerika gazdagságát az erőszakkal szerzett hatalmas termőföldek alapozták meg. Ez volt Amerika eredeti tőkefelhalmozása. És az amerikai bevándorlók éppen akkor jutottak ezekhez a hatalmas földekhez – természetesen ingyen, pontosabban a kiirtott vagy áttelepített őslakosság élete árán -, amikor a már alaposan belakott Európában hatalmas összegekért sem lehetett földet vásárolni.

Plenter rávilágít, Amerika sikertörténete eleve erőszakkal – az indiánok kiirtásával – kezdődött, s így is folytatódott, sőt folytatódik a mai napig. A könyv végigveszi azokat a konfliktusokat, amelyeknek pusztán az volt a céljuk, hogy az Egyesült Államok a maga hatalmát, ezen keresztül pedig a maga gazdagságát gyarapítsa. Talán egyetlen kivételt enged csak meg, az amerikai polgárháborút. Plenter szerint ekkor kondult meg először az amerikai profithatalom felett a lélekharang, hiszen ha a konfliktus következtében két tipikusan amerikai állam jön létre, akkor olyan csárdává vált volna a világ, ahol a korábbi egy helyett immár két dudásnak kellett volna muzsikálnia. És a szakadatlan verseny előbb-utóbb kiszorította volna mindkettőből a szuflát…

Valójában viszont a polgárháború nem a feketék felszabadításáért folyt, és nem is egy Észak és Dél között kötendő kompromisszum kierőszakolásáért, hanem azért, hogy eldőljön, kikből áll majd az Egyesült Államok elitje…

A könyv egyébként a II. világháborúval kapcsolatosan piszkálja meg a legizgalmasabban a történelem kérdéseit. Annál is érdekesebb ez, hiszen a háború túl közel van még ahhoz, hogy csak emlék legyen. És persze az sem véletlen, hogy a II. világháború hivatalos történetírásában annyi a bizonytalan pont és a logikai bakugrás. Plenter úgy véli, nem Németország, hanem a nyugati hatalmak, ezen belül is az Egyesült Államok és Nagy-Britannia robbantotta ki a II. világháborút. Az 1930-as években Washington és London előtt is felrémlett saját rendszerének összeomlása. 1930-ban 12 millió munkanélküli volt az Egyesült Államokban és az amerikai vezetés tudta, ha nem sikerül új piacokat és forrásokat szereznie az amerikai gazdaság számára, akkor vége. Az új piac pedig éppen Európa, ezen belül is az I. világháborúban, majd a Párizs környéki békediktátumokban kivéreztetett Németország lehetett volna. Csakhogy látták Németország meglendülő gazdasági erősödését is, éppen úgy, ahogy látták ezt egyébként az első világháború előtt. Plenter szerint Németország olyan félelmetes ellenfélnek tűnt, hogy a Nyugat – értsd az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország „ elhatározta, háborúba csalja. Először Lengyelországot használták eszközként ehhez, nem sokkal később pedig a Szovjetuniót. Moszkvát nem volt nehéz beugratni, hiszen voltak önálló birodalmi, terjeszkedési tervei.

Plenter szerint nem véletlen, hogy 1941 júniusa nem védekező, hanem éppenséggel támadó pozícióban találta a nyugati határ mentén bontakozó szovjet magasabb egységeket. Több mint feltűnő, s máig kitárgyalatlan tény, hogy Franciaország és Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak Lengyelország lerohanása miatt, de nem üzentek hadat ugyanezért a Szovjetuniónak.

A szerző szövevényes összeesküvésről beszél a II. világháború kirobbanásával kapcsolatosan, ám úgy véli, a végére minden letisztult. Kezdetben London is kereste a számításait a háborúban, Churchill már a harmincas években éles kirohanásokat intézett Németország ellen, mint olyan hatalom ellen, amely veszélyezteti Nagy-Britannia világuralmi helyzetét. Washington nagyobb léptékekben gondolkodott. Az amerikaiak forgatókönyvében ugyanis ott volt már Nagy-Britannia bukással felérő háborús győzelme is. Amerika hatalma minden addiginál teljesebb lett, Nagy-Britanniának pedig a lelkes csatlós szerepe jutott.

Az Egyesült Államoknak azonban további háborúkra volt szüksége ahhoz, hogy fenntartsa saját rendszerét és az amerikai életszínvonalat. Korea, Vietnam, majd Kuvait, Afganisztán és Irak. Látszólag mindig azért robbantak ki ezek a konfliktusok, mert az Egyesült Államok exportálni akarta a demokráciát az adott térségbe. A szerző szerint azonban nemcsak a sajátos és erőszakos export jelenti a problémát, hanem az amerikai demokrácia álságossága is. Ez nem is demokrácia, hanem timokrácia, jelenti ki Plenter, azaz olyan társadalmi rendszer, ahol a tulajdon mértéke, a vagyon határozza meg az egyén rangját, politikai, közéleti súlyát és lehetőségeit.

Plenter János aggasztónak, egyszersmind jellemzőnek tartja azt is, hogy a különböző leszerelési szerződések és megállapodások kapcsán az Egyesült Államok maradt a világ egyetlen jelentős nukleáris katonai hatalma. A szerző szerint ez további meggazdagodásának kulcsa, ennek a katonai erőnek s a belőle fakadó fenyegetésnek kell támogatnia az Amerikából kiinduló globalizmust, amely a világhatalom megszerzése után a világ uniformizálását okozhatja. Az exportált demokráciák arra készítik föl a meghódított államokban a komprádor eliteket, hogy fogadják és szolgálják az amerikai globalizmus erőszakos törekvéseit saját országukban. A modern politikai rendszerekben – például a magyar rendszerben is – itt húzódik az új választóvonal. Kiszolgálni a nyomuló és uniformizáló globalizmust, vagy a nemzeti karakter megtartásával ellenállni neki.

S. F.