„Ez a színház olyan, mint az ősi időkben, szent hely”

Lassan tíz éve dolgozik az ország egyetlen professzionális, sérült emberekből álló színházi társulata, a Baltazár Színház, a közönséget és a színházi szakmát mégis újra és újra meg kell győzniük arról, hogy amit csinálnak, több, mint a sérült emberek társadalmi integrációja: valódi színház.

Szerényen bújik meg a budai zöldövezetben az a társasház, amely otthont ad a társulatnak. Mikor a hatalmas kerten átvágva, a kacskaringós úton felsétálunk a házhoz, arra gondolunk, milyen szerencse, hogy ilyen nyugodt, csendes környezetet találtak, ahol a színészi, rendezői munka elmélyültebb, koncentráltabb lehet, nem úgy, mint mondjuk a zajos és rohanós belvárosban.

A ház vidámsággal, örömmel van tele. Két próbateremben folyik a munka, a szobák falain gyönyörű portrék, a társulat tagjait ábrázolják kedvenc szerepeikben és civilben. Álom és valóság, s a híd, amely ezeket összeköti: a színház.

Éppen beszédtechnika-órájukra készülődnek a színészek, amikor megérkezünk, mindenki kedvesen fogad minket. Első pillanatra feltűnik, hogy a csapat összeszokott, jó hangulatban dolgoznak együtt. Nem csoda hát, hogy nemcsak érdekes darabok, hanem barátságok, szerelmek is születtek itt. Marci a legfiatalabb, huszonegy éves, hat évvel ezelőtt lett baltazáros. Imádja a színházat, ahogyan mondja, ez az élete. Kedvenc darabja a Picasso – a világ teremtése, ebben zenés-táncos szerepe van. Színészettel szeretne foglalkozni később is, s erre minden lehetősége meg is van, hiszen társulata mára ismert alkotóműhelye a színházi világnak.

– A Baltazár Színház alapításának ötletét egy belga színház adta – emlékszik vissza a kezdetekre Elek Dóra, a Baltazár Színház művészeti vezetője. – Franciaországban jártam egyetemre, s miután hazajöttem, eldöntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni. Minden intézményt meglátogattam, ahol sérült emberekkel foglalkoznak, így toboroztam össze a társulatot. Először hetente egy-két alkalommal dolgoztam velük, aztán eltelt egy kis idő, s azt mondtam, most már csak az maradjon, akinek az élete értelme a színház. Tizennégy ember maradt, később még hárman csatlakoztak. Ez kilenc és fél éve volt, azóta a színészek fizetésért dolgoznak, elindítottuk az utánpótlás-nevelést is, ide bárki eljöhet, akik sérült emberként művészetet akar tanulni. Itt nincs gyógypedagógiai, terápiás jellege a foglalkozásoknak, művészekkel dolgozom, nem firtatjuk, kinek mi a baja, itt az a lényeg, hogy ki mit tud. Engem egyetlen dolog érdekel, hogy ezek az emberek hogyan teljesítenek a színpadon. Mivel őket érettségi híján nem veszik fel a színművészetire, úgy gondoltam, létre kell hozni egy alternatív egyetemet.

Ezért a próbák mellett a hagyományos színészmesterséghez szorosan hozzátartozó tantárgyakat is tanulnak művésztanároktól. Kecskés Karina tartja a beszédtechnikát, Bubnó Márk a zeneórát, Vass Lajos a kortárs táncot. A fegyelem és a koncentráció fejlesztése érdekében első pillanattól kezdve jógáznak. A munkának pedig számtalan hozadéka van: magabiztosság, önismeret, felelősségtudat, mindez a magánéletre is pozitív hatással van.

Míg beszélgetünk, kezdetét veszi a beszédtechnika-óra. A színészek felszabadultan vesznek részt a foglalkozáson, egy cseppet sem feszélyezi őket a jelenlétünk. Verseket olvasnak föl, s ami elsőre feltűnik, hogy még a legapróbb sikereket is egész lényükkel átélik, s ebből az érzelmi többletből mindenkinek jut a környezetükben.

– Ezek a színészek remekül helyt állnak ebben a kemény struktúrában, és ami a legfontosabb, kiválóan értenek a színház nyelvén – állítja Dóra. – Azért választottam sérült embereket színésznek, mert a mai társadalomról és az életről velük jobban tudok beszélni. Jobban képviselik azt, amiben hiszek, a művészi munkában alázatosak, maximálisan képesek a színészi feladatokra koncentrálni. Az érzékenységükkel azt a láthatatlan világot tudom megmutatni, ami a hétköznapokban rejtve van előttünk. Az emberek folyton a politikáról beszélnek, ezért égető szüksége van a társadalomnak egy másfajta, érzelmi kommunikációra. Ez a társulat küldetése, nem véletlen, hogy ez a színház most működik hazánkban, és nem harminc évvel ezelőtt.

Pedig a közönséget még meg kell nyerni maguknak. Erre remek alkalmat teremt az utcaszínház, ahol a közönség közé vihetik a darabjaikat.

– E színészek hétköznapjai, amelyben csak a nehézségeket látja a többi ember, és a színpadi életük között, ahol minden olajozottan működik, óriási szakadék van – mondja Dóra. – Ezért ennek a színháznak a csodatévő ereje még nagyobb, olyan, mint az ősi időkben: templom, szent hely. És engem éppen ez érdekel, hogy vajon mitől működik, hogyan lesz minden esetben ilyen katartikus a színpadi játék? Ezt a képességet tisztelni kell, és a kollégáim legyenek akár sérültek, akár egészséges emberek, ezt mind így gondolják.

-ana-