– Napjainkban szinte példátlan népszerűsége valóban a magyar színház aranykorát idézi. Mit jelent önnek ez a nagy siker?

– Nem derült égből villámcsapásként jött. Tíz évvel ezelőtt egy kereskedelmi csatorna tehetségkutató műsorában kaptam különdíjat, onnan datálom a munkámat. Addig is énekléssel szerettem volna foglalkozni, de nem olyan tudatosan, akkor döntöttem el, ebbe tényleg beleteszek apait-anyait. Amikor pedig valamibe belekezd az ember, nem lehet pontosan megállapítani, hogy miből mit sajátít el, a dolgok egyszer csak összerakódnak. Ez egy hosszú folyamat volt: statisztáltam, bejártam az országot, vidéken játszottam színházat, sokat láttam már, mire eljutottam a Színművészeti Egyetemre.

– Mi volt az első nagy siker?

– A Mozart! Akkor kaptam egy iszonyú lendületet és hitet, hogy az iskolák elvégzése után nem lehetetlenség úgy bekerülni egy színházba, hogy nekem a családomban senki sem művész, és – bár a szüleim fontosnak tartották, hogy tanuljunk zenét – a művészet nem lehetőség az életben maradásra. Valóban nem jött olyan könnyen ez a siker, megdolgoztunk érte, mind a színház, mind én egymagam. Kerényi Miklós Gábor igazgató úr egy egész fiatal gárdát hozott össze, és egy új koncepció alapján felfrissítette az egész operett- és musicaljátszást Magyarországon. Úgy néz ki, ez nagyon jól sikerült. Boldog vagyok és hálás a sorsnak, hogy ennek a csapatnak a részese lehetek.

– Befolyásolja a siker, a népszerűség a munkáját?

– A legfontosabbnak az életben azt tartom, hogy egyensúlyban legyek azzal, amit szeretek csinálni, és azzal, amit az életről, a magánéletemről gondolok. A munkámhoz tartozik, hogy rajongók várnak az előadás után, ami nem evidencia, de ha hazamegyek, már nem foglalkozom vele, hányan tapsoltak meg, és „milyen nagyszerű voltam”. Otthon az ilyesmi nem fontos. A színházban azért az, mert örülök, hogy nem a fióknak játszom vagy három embernek. Ez mindenkinek, akár egy irodai munkatársnak is nagyon fontos. Visszajelzést kapni, hogy hasznos vagy. Ahhoz persze, hogy a munkámat tartósan tudjam végezni, kell egy másik, ugyanilyen fontos dolog is. Egy bázis, az otthon, ahol kiszállhatok ebből az életből, fel tudok töltődni. Óhatatlan, hogy a siker kapcsán az ember néha elveszít dolgokat, én hajlamos vagyok a munkamániára, nem vagyok képes kiszállni belőle. Olykor ezért kapok egy-egy koppintást a fejemre, hogy halló, mi is itt vagyunk, de a sikerek és a munka egymást hozzák, szaporodnak, és olykor nem tudok nemet mondani, hiszen szeretem, amit csinálok. Ezért lemorzsolódnak bizonyos dolgok, de ez nem biztos, hogy baj. Tehát bizonyos értelemben a nagy siker magabiztossá teszi az embert, és bátrabban mer játszani, több mindent ki mer próbálni, mer abban hinni, hogy amit gondol, az nem egy butaság. Ugyanakkor a sikerből eredő többlet megszédíti az embert, a lehetőség, hogy „tényleg ennyire tehetséges vagyok”. A magánéletem az, ami nem engedi a sikereket a fejemre nőni.

– Katolikus neveltetést kapott, menynyire meghatározó ez az életében?

– Katolikus családba születtem, engem így neveltek a szüleim, és én is igyekszem ezt átadni a gyerekeimnek. Én abszolút mértékig hiszek az értékrendben, abban, hogy a fontossági sorrendet nagyon gyakran, újra és újra meg kell gondolni. Imádjuk, hogy jól mennek a dolgok, hogy az ember időnként többet megengedhet magának, mint korábban, van egy viszonylag biztonságos egzisztenciája, és hirtelen jött munkák kitágítják az addigi lehetőségeket. Az ember ettől egy kicsit megrészegül, hajlandó többet, még többet elvállalni, ha már lehet. De van egy lelki igényem a felülbírálatra, ez szükséges ahhoz is, hogy a családommal mentálisan jól éljek. Át kell gondolni, fontos-e egy újabb munkát elvállalnom, vagy inkább otthon legyek, mikor a gyerekek már egy hete nem láttak normálisan. Az értékrendet persze nagyban meghatározza, hogy én hiszek Istenben vagy a sorsszerűségben, akárhogyan nevezhetjük is. Nem feltétlenül az a fontos, hogy katolikus vagyok, nem hiszek a kategóriákban, abban hiszek, hogy az embernek valamilyen értékrendhez nagyon gyakran vissza kell térnie.

– Új albumán, az Olasz szerelmen a színpad drámai hőse leginkább romantikus dalokat énekel. Előrelépésnek érzi a munkásságában a lemezt, vagy csak elkészített egy albumot, amin jó volt egy jót énekelni?

– Szakmailag, énektechnikailag szerintem előrelépés volt. Valami olyasmibe vágtam a fejszémet, amit korábban nem tudtam volna létrehozni. Mikor a kiadó megkeresett az ötlettel, arra jutottam, hogy valami olaszos, Bocelli- vagy Pavarotti-féle kellene, amiben egy jót lehet énekelni, és amiből rengeteget tudok tanulni. Nem tudok olaszul, amikor válogattam a dalokat, csak a zenére figyeltem, és utólag derült ki, hogy többnyire a szerelem körül forog a történet. Úgy tűnik, a sors akarta, hogy egy szerelmes lemezt készítsek. Ez a lemez fontos állomás az életemben. Szakmailag nagyon sokat mentem előre, bár ezt nem biztos, hogy hallgatóként érzékeli az ember. Ráadásul, ha nem veszi észre, épp az a jó. Most már máshogy kezdenék hozzá, de egyszerűen muszáj volt valamilyen megálljt parancsolni magamnak, mert a stúdióban a hangmérnök már a haját tépte, hogy már megcsináltuk tegnap, és azt mondtad, jó. De nem jó, feleltem, hidd el, hogy jobbat tudok. A lemezfelvétel környékén rengeteg énekórám volt, ahol Bagó Gizella énekmester segített a munkában. Volt konkrétan olyan élményem, hogy te jó isten, mekkorát szólt a hangom, nem is tudtam, hogy ilyenre képes vagyok. Az album sikerében pedig nyilván van egy kis divat is, hogy az emberek musicaleket néznek. De a divatot csak olyasmivel alakíthatod, aminek valódi értéke is van.

– Miért van ez? Mi az oka ennek a nagy musicalláznak?

– Nem biztos, hogy megfejtettem a titkot, de szerintem az, amitől Müller Péter is sikeres az új kötetével, a Boldogságkönyvvel. Ebben a világban, amiben most élünk, a boldogság, a szeretet, a romantika mind kincsek, amelyre iszonyú éhesek az emberek. Nem véletlen, hogy a Rómeó és Júliával ment a mennybe a színház, s tulajdonképpen az összes előadásban a legerősebb téma a szerelem. Az emberek erre nagyon éhesek. A nagy egzisztenciaépítés közepette úgy elmegyünk a dolgok mellett, hogy észre sem vesszük. És akkor itt újra meg újra visszatér az értékrend. Csak időnként nem tudja az ember, mihez ragaszkodjon. Mert az nagyon mámorító tud lenni, ha megy az üzlet, ha beindul egy cég, csak olykor nem vesszük észre, hogy elveszítünk egy másik örömforrást. Szóval azt gondolom, hogy akik eljönnek ide megnézni egy Mozart!-ot vagy egy Rudolfot, egy pillanatra boldogok lesznek. Ők lesznek a Rómeók és a Júliák, és ettől remekül érzik magukat. Nagyon sokan vissza is járnak, mert nagy igényük van az értelmes szórakozásra. Nyilván részben ez egy trend, de szerintem a musicalek népszerűségének oka az, hogy boldogságéhesek az emberek.

H. D.