Őszi séta a terézvárosi Epreskertben
Visszamentünk az időben – Hulló falevelek és a halálra ítélt szobrok
Egykor eperfákkal teleültetett liget volt, majd az 1800-as évek végén itt nyílt meg a Benczúr Gyula vezette festészeti mesteriskola, amit Lotz Károly festő-, valamint Strobl Alajos szobrásziskolája követett. Ez utóbbi mester a ligetet romantikusan buja kertté alakította, benne angol mintára műromokat és antik szobormásolatokat helyezett el, mértani közepére pedig kálváriát építtetett. Most, amikor több mint száz évvel később ellátogattunk a Magyar Képzőművészeti Egyetemhez tartozó Epreskertbe, meggyőződhettünk róla, hogy a hely szelleme még ma is változatlanul él.
Az Epreskert története az 1600-as évek végén kezdődött, amikor eperfákat ültettek a Rákos-patak mentére. Ekkor talán még senki sem gondolta, hogy a fáknak a homokos talaj megkötésén és persze a jó pálinka-alapanyag termesztésén túl egyéb gazdasági hozadéka is lehet. Alig telt el azonban száz esztendő, amikor is Mária Terézia elhatározta, hogy selyemnagyhatalommá teszi Magyarországot. Mivel a selyemszövet nyersanyagát előállító selyemhernyók egyedüli táplálékforrása az eperfa levele, a királynő rendeletben írta elő epreskertek létesítését.
A selyem előállításához persze tudás is kellett, amellyel a spanyol nemesi katonacsaládból származó, ám már Magyarországon született Valero testvérek, Tamás és István külföldi utazásaiknak köszönhetően rendelkeztek is. Ők voltak azok, akik az Epreskert környékét további eperfákkal ültették be, majd erre alapozva 1776-ban selyemgyárat is alapítottak. A gyár azonban az 1850-es évek elején bezárta kapuit, az Epreskert területe pedig a következő évtizedekben pusztulásnak indult, a korabeli források szerint „csak dologtalan csavargóknak szolgált éjjeli menedékhelyül”.
De hogyan lett ez az elhanyagolt terület a képzőművészek otthona és a művészet birodalma? A válasz a millenniumi ünnepségre való készülődésben keresendő, amikor is a jelentős állami beruházások jóvoltából gombamód nőttek ki itt a földből a szebbnél szebb műteremlakások. Először Huszár Adolf, majd Benczúr Gyula, Lotz Károly, Feszty Árpád és Zichy Mihály dolgozott itt, ám az igazi élet Strobl Alajos szobrászművésszel költözött az Epreskertbe, akinek köszönhetően 1895-re Pekár Gyula leírása szerint „szent hely – a múzsáktól, a szépet kedvelő görög istenektől ihletett hellyé” vált.
Mintha száz évet ugranánk vissza az időben, a hely szelleme ma is él és tevékeny: ottjártunkkor éppen modell utáni szobrászrajzgyakorlat folyik.
De vajon mi a műhelyben készült gipszmodellek sorsa?
A teljes cikket a következő Demokratában olvashatják el.
