– Hogyan lett egyszerre tengerész és orvos?

– Mindenképpen tengerész szerettem volna lenni és Olaszországban tanulni nautikát, de mint csehszlovák állampolgárt oda nem vettek föl 1935-ben, ezért elkezdtem Pozsonyban az úgynevezett Komenszki egyetemet, ahol medicinát tanultam. Később tudtam meg, hogy ezt a Komenszkit eredetileg Szeges Jánosnak hívták, a török beütéskor menekültek fel Ajtós községből Pozsony környékére sok más családdal együtt. Ez az ember később a világ legnagyobb humanistái közé került, a Rákócziaknál volt nyolc évig nevelő. Ezt csak azért mondom, mert senki sem tudja. Negyedéves voltam, amikor ’38 novemberében visszakerült a Felvidék. Miután nyolc félévet már végeztem a medicinán, otthagytam az egyetemet, hogy teljesíthessem szívem vágyát, és behajózhassak egy igazi tengerjáró hajóra. Így kezdtem el 1939-ben a Magyar Királyi Duna Tengerhajózásnál a tengerészi pályafutásomat.

– Nem furcsállotta a környezete ezt a hirtelen váltást?

– Mondták, hogy ez a gyerek kicsit lökött, hogy nyolc félévet otthagy az orvosi egyetemen, hogy tanuló matróz lehessen egy tengeri hajón, de hát a tengerészet az más… Annak olyan vonzása van, aminek nem lehet ellenállni. Abban az évben szeptember 1-jével indult meg a német–lengyel háború, de Magyarország két évig még semleges volt, számunkra csak 1941. június 26-án kezdődött, akkor váltunk hadviselő féllé. Tehát elvileg a magyar kereskedelmi hajók ugyanazt az életet élték a világtengereken, mint a világ bármely kereskedelmi hajója. Mégis a legkülönbözőbb módon tisztességtelen eljárásokat alkalmaztak velünk szemben a hadviselő felek. Az a hajó, amelyiken én elindultam, a Budapest, 1939. augusztus 28-án indult Isztambulból a levantei útra és szeptember 3-án futott be Bejrútba, akkor már folyt a háború. Az a kikötő akkor még francia mandátum volt, ott már voltak kellemetlenségeink, de aztán átmentünk Görögországba, s miután októberben kifutottunk onnan, rögtön elfogott egy angol cirkáló. Átküldött egy zsákmányosztagot: nyolc tengerészt és két tisztet, és el kellett mennünk velük Máltába, ahol angol szokás szerint elrabolták a teljes rakományunkat: 80 vagon mazsolát és 30 vagon mogyorót. Miután kiürítették a hajót, kirúgtak minket, mert kellett nekik a hely a kikötőben. Ezután Törökországba mentünk áruért, onnan indultunk volna hazafele a Tisza nevű testvérhajónkkal, de a Dardanelláknál elkapott egy angol segédcirkáló. Mivel mi nemrég jöttünk Máltából, minket békén hagytak, gondolták, egy kifosztás elég, de a Tiszát magukkal vitték Máltára. Ezután a társaság elküldött egy kapitányt Londonba tárgyalni, hogy a nézeteltéréseket rendezzék, és ott az angolok aláírattak vele egy szerződést, amelynek értelmében a társaság vállalta, hogy a németeknek nem szállít árut. Egy másik esetet is elmondanék, ami nem velünk történt, hanem a Kelet nevű gőzössel. Ez Indiából ment üresen Amerikába, és az óceánon elkapta egy német tengeralattjáró. Egy órát adott nekik, aztán elsüllyesztette őket, de előtte való éjjel a németek nagyon sok hajót elsüllyesztettek és az egyiknek a személyzetét a Kelet már fölvette. Így a harminc ember helyett volt a kapitánynak nyolcvan, amire ugye egy kereskedelmi hajó nincs berendezkedve. Nyolcvanan zsúfolódtak hát össze a két mentőcsónakban és elindultak az ír partok felé. Növelte a bajt, hogy az a hajó, amelyiknek a személyzetét a Kelet fölvette, angol volt, hindu személyzettel, akik nem ették a szalonnát. Így aztán hamarosan legyengültek, nem tudtak evezni, ezért a hajó parancsnoka az egyik mentőcsónakkal előresietett, és szerencséjükre belefutottak egy angol korvettbe, amelyik felvette őket és aztán a többieket is, így Gibraltáron keresztül haza tudtak jönni. Ez a parancsnok később Kossuth-díjat kapott ezért. A Nyugat nevű gőzösünk pedig Japánból ment Ausztrália felé, és a Timor-tengeren egy holland torpedóromboló fogta el, mint zsákmányt magával vitte, a kikötőben aztán egy japán légitámadás során elpusztult. Ezeket csak azért mondom el, hogy látsszon: nem volt ellenség vagy barát, amelyik belénk ne rúgott volna. A semleges hajók persze mindkét hadviselő fél számára szállítottak, amíg tehették, így a mi nagy hajóink is, a Kelet, a Nyugat, a Csárda, a Csikós, a Szent Gellért, a Turul. Ebből kettő a brit haditengerészetnek, kettő a franciának, de még így is nagyon bizonytalan volt a hajók helyzete, amint a példák is mutatják. Ezért a társaság illetékesei kérték a magyar hatóságokat, hogy engedélyezzék a lobogócserét. Így a továbbiakban panamai lobogó alatt hajóztak, természetesen azzal a kikötéssel kapták meg az engedélyt, hogy a háború után visszaveszik a magyar lobogót, de ezt az ígéretet a jövendő elsöpörte, úgy fölszabadultunk.

– A Budapestnek mi lett a sorsa?

– A mi hajónk Duna-tengeri hajó volt, ami azt jelentette, hogy tengerjáró hajónak épült, de a Dunán is tudott közlekedni, mert ugye fordítva nem megy, a folyami hajók nem tudnak kimenni a tengerre. A folyami hajó csak egy közlekedési eszköz, a tengeri hajó viszont ingatlan. A háború során ezeket a hajókat a németek bérbe vették, ahogyan a svéd hajókat is mind bérbe adták nekik. A Honvédelmi Minisztérium kötött velük egy szerződést, amiben az állt, hogy a hajók maradnak magyar lobogó alatt, magyar személyzettel hajóznak, de a német fekete-tengeri admiralitás utasításai szerint kereskedelmi szolgálatot teljesítenek. Magyarán, azt szállítottunk, ami a németeknek kellett. Ami persze nem volt egy életbiztosítás, mert a németeknek a Fekete-tengeren nem voltak szállítóhajóik. Úgyhogy mi főleg stukabombákat, repülőbenzint és tányéraknákat vittünk, szóval csupa csemegét. Így adódott, hogy 1940 kora őszén 80 vagon stukabombával aknára futott az Ungvár nevű hajónk. Az egész hajó felrobbant, akkorát szólt, hogy magával vitte a német aknakereső flotillát, és magával vitt két román gyorsnaszádot, akik jöttek menteni. Óriási tragédia volt, percekig hullottak a darabjai a levegőből. Ugyanazt az útvonalat jártuk 1942–43-ban, amelyen 1918 áprilisában az első világháború vége felé Wulf Olaf parancsnokságával a dunai monitorok is mentek az emlékezetes huszárcsíny alkalmával, amelyet az egész világ csodált akkor, és ma is sok helyen tanítják. Ezek folyami hadihajók voltak, 40 centis szabad oldalmagassággal, szénfűtéses gőzkazánnal, mégis elfoglalták a dél-orosz kikötőket. Ezáltal megnyílt az ukrán gabona szállítási útvonala az éhező Magyarország részére. Sajnos májusban a bolgár front összeomlott, a hajókat visszarendelték.

– Az első világháborúban milyen volt a magyar haditengerészet teljesítménye?

– Kiváló volt, kérem. A franciák azt írták róla, hogy olyan, mint a parfüm, kicsi, de szenzációs. Nekik lehetett tapasztalatuk, mert a háború első fél éve után francia hajó nem is jelent meg a vizeinken, annyira tartottak a mieinktől. Sorban süllyesztették el a magyar tengerészek a legnagyobb egységeiket. A magyarok mindig is kiváló tengerészek voltak, nem volt véletlen, hogy a Monarchia flottáját magyar ember vezényelte, Horthy Miklós, akinek a képességeiről elég, ha csak annyit mondok, hogy Mária Terézia-rendje volt. Az ellenségei is a legnagyobb tisztelettel beszéltek róla. De ezt az első világháborús esetet csak mellékesen említettem meg, mert mi ugyanezt az útvonalat jártuk két évig, amikor is rendkívül kellemetlen helyzetbe kerültünk. Ugyanis Hitler, ez a botcsinálta tengerész nem engedte meg, hogy a krími német haderők elhagyják a Krím-félszigetet, mondván, hogy Szevasztopol tartsa magát. De hát mivel tarthatta volna, nem volt már lőszerük, úgyhogy a végén össze volt már sűrítve 30 ezer katona, őket kellett menteni. Igazi háborús pokol volt. A Magyar Vitéz és a Magyar Tengerész nevű hajóinkat 24 óráig bombázták az oroszok, míg végül eltalálták, mindegyik 3000 katonával süllyedt el. Mi hála Istennek megúsztuk, bár sántán, mert két csavar helyett egy csavar ment, úgy próbáltunk a közeli Constancában horgonyt vetni. De ez már 1944 nyara volt, Constanca nem akart fogadni minket, bár akkor még szövetségeseknek számítottunk. Persze tudni kell, hogy magyar tengerészt addig sem engedtek partra lépni a románok. Kezdetben olyan volt a viszony, hogy a kötelet sem tudtuk kiadni a partra, csak odáig engedtek minket. Úgyhogy szólnunk kellett a németeknek, hogy vagy segítenek, vagy nem tudunk dolgozni. Úgy tudtuk elvégezni ’42–43-ban a feladatainkat, hogy a németek minden egyes magyar tengerésznek adtak egy igazolványt – németül persze –, hogy XY a német haditengerészet szolgálatában áll és rajta a horogkeresztes pecsét, erre már nem tudtak mit tenni a románok. De ’44 nyarán már ez sem használt, nyilván készültek a kiugrásra, úgyhogy az én hajómmal, a Budapesttel, sántán és büszkén hazatotyogtunk. Akkor már másodtiszt voltam, elvégeztem a nautikai tanulmányaimat.

– És mikor végezte el a jogi egyetemet?

– Amíg tengerészkedtem, a negyvenes években. Mivel a magyar tengerészek útra szerződtek, elég bizonytalan volt a helyzetük, bármikor elbúcsúzhattak tőlük – természetesen a gyakorlatban ez nem így ment –, ezért gondoltam, elvégzem a jogot is. 1944 júniusában avattak jogi doktorrá a pécsi egyetemen.

– Hogyan ért véget az ön számára a háború?

– 1944 augusztusában itt ragadtak a hajók a Dunán, többé nem tudták leküldeni őket, hiszen a románok 23-án kiugrottak. A honvédség pedig kezdte leszedni a tengerészeket a hajókról, kellett nekik az ember. Ezeknek azonban különösebb katonai rangjuk nem volt, például én is rendfokozat nélküli baka voltam, mert a kereskedelmi tengerészeti rang a katonaságnál nem számított. Gondolkoztam, mit csinálhatnék, mert három év frontszolgálat után nem volt kedvem bevonulni. Az a munka, amit a Fekete-tengeren végeztünk, tudniillik frontszolgálatnak számított, ezután pedig járt az első osztályú tűzkereszt és a német sasrendet is megkaptuk a kardokkal. Ez ugyan a magyar honvédségnél nem számított, de az esélyemet javította később. Törtem a fejem, mit csináljak, amikor egy ismerősömtől megtudtam, hogy a háború miatt kilenc félévre rövidítették a medicinát. Nekem nyolc félévem már megvolt, tehát csak egyet kellett elvégeznem és egy gyakorlati félévet, gondoltam beiratkozom, ami persze nem volt ilyen egyszerű a valóságban, mert egy úgynevezett kegyelmi kérvényt kellett beadni a kormányzó úrhoz, mivel mi akkor már a honvédséghez tartoztunk. Két nap múlva táviratilag behívtak a parancsnokságra és kérdőre vontak, hogy ki protezsált. Nem értettem a kérdést, hiszen minden remény nélkül adtam be a kérvényemet, de elmondták, hogy Merényi tábornok urat, a legfőbb honvéd orvost éjjel 1 órakor hívták be a Várba, hogy referáljon az én ügyemről. Gondolom, Horthy látta, hogy három év frontszolgálatom van, két ilyen kitüntetéssel és hát mindjárt engedélyezte az öreg, így ’44 szeptemberében megkaptam az ösztöndíjat. Gyönyörű összeg volt, 10 ezer pengőt tett ki összesen, amiből három személykocsit lehetett venni. Ezt kellett elosztani a tanulmányok idejére, csakhogy nekem már alig volt hátra valami, így 600 pengőt kaptam havonta, annyit, mint egy alezredes. Már csak a gyakorlati félév lett volna hátra, amikor jöttek a nyilasok. Beregffyék megegyeztek a németekkel, hogy az utolsó féléves orvosok és mérnökök Németországban fejezik be a tanulmányaikat, a saját professzoraikkal együtt kiutaznak. Hogy az ottani egyetemeken a magyar hallgatók helyet kapjanak, Magyarország 12 millió aranypengőt fizetett Németországnak. Hát így végeztem én Németországban. 1945 húsvétján, amikor szétbombázták azt a kis várost, ahol az egyetem állt, a feleségemmel gyalog indultunk haza.

– A háború után folytathatta a hivatását?

– Tengeri hajója akkor nem volt Magyarországnak, mert azokat mind fölmenekítették a Duna felső folyásához, ami akkor amerikai megszállás alatt volt. Fizetést nem kaptunk, a feleségemet is kirúgták mint nyugatost, merthogy mi nem vártuk szerelemmel a szovjeteket. Abból éltem, hogy a Műegyetem rakparton a szétszórt háborús roncsok között válogattam és kiépítettem az autókból differenciálművet, motort, amit csak lehetett használni, és azokat eladtam. Ugyan a B-listázás idején a tengerészet azonnal igazolt, de a medicina nem igazolt, úgyhogy elvettek tőlem három félévet, meg egy szigorlatomat, mint piszkos nyugatostól. Állásom úgysem volt, így ezt a három félévet utólag abszolváltam. Akkorra éppen megérkezett három hajónk és én újra behajóztam a régi hajómra, a Budapestre, második tisztnek, a korábbi beosztásomnak megfelelően, 1948-ban. Azonban két nap múlva szóltak a Közlekedési Minisztériumból, hogy valaki helyett, aki fegyelmit kapott, ugorjak be egy hétre a Tengerészeti Hivatalban, ugyanis olyan ember kellett nekik, aki kapitány és jogász. Nem mondhattam nemet, úgyhogy fájó szívvel integettem a hajóm után, amikor elment és beköltöztem a hivatalba. Egy hét múlva a Gerő elvtárstól már meg is kaptam a magam fegyelmijét, hosszú lenne elmondani, hogy miért.

– Ő volt akkor a közlekedési miniszter?

– Igen. Emiatt végig, amíg ott dolgoztam, csak a másodtiszti fizetésemet kaptam, amikor mások már a hatszorosát-hétszeresét keresték. Az volt a szerencsém, hogy szóltak a MÁV kórházból, hogy lenne egy négyórás állás az ambulancián, így ott 10-től 2-ig dolgoztam és aztán mentem be a Tengerészeti Hivatalba, úgyhogy minden este 10-kor mentem haza. Nagyon kemény élet volt. A hatvanas évek elején már próbáltam volna máshol elhelyezkedni, hívtak is, de mielőtt elfoglaltam volna az állásokat, két-három nappal előtte mindig jött egy telefon, hogy ezért vagy azért mégsem jó. Éreztem, hogy kezd szorulni a nyakam körül a hurok, úgyhogy eggyel tovább léptem, átmentem Ausztriába 1962-ben. Szolgálati útlevelem volt, nem volt gond a határátlépés. Ha a falra fölnéz, ott van egy kép egy hatalmas tengerjáró luxushajóról, oda hajóztam be, mint első hajóorvos. Onasszisznak, a görög hajómágnásnak a tulajdona volt, panamai zászló alatt hajóztunk. Ott szolgáltam 64–65 fordulójáig, amikor a Német Mezőgazdasági és Halászati Minisztérium kért fel, hogy egy sarkköri kutatóhajónak legyek a hajóorvosa. Érdekesnek találtam, elvállaltam és így végigjártam az Északi-sark körüli vizeket. Azért indították el ezt a hajót, mert a német halászat panaszkodott, hogy a sarkköri vizeken kevés a hal. Végig kellett kutatnunk a Labrador-áramlást. Ez északról, a hidegebb tengerek felől jön, és Amerika keleti partjai mellett egészen New Yorkig hozza a hideget. Úgy tudom, elsőként állapítottuk meg a világon, hogy a Labrador-áramlat melegszik, emiatt túlszaporodtak a planktonok, és most már a tőkehalaknak nem kell rajokban vándorolniuk, hogy panktonmezőket találjanak, hanem mint a birkák, legelhetnek egy helyben, ezért nem találkoznak velük a halászhajók, ezért van a hálókban három óra vontatás után is 5000 kiló hal helyett csak 2000. Ezután a Sankt Pölten-i kórházba mentem dolgozni, ahol 18 esztendőn át gyógyítottam, abból a nyugdíjból élek most, amit az ottani munkám után kapok, mert az itteni nyugdíjam a 14 év közlekedési minisztériumi munka után 18 ezer forint. Ott aztán még megszereztem a röntgenszakorvosi diplomát és 1980-ban, 64 éves koromban mentem nyugdíjba. Most ott is élek, meg itt is, de főleg itt, mert sokkal jobban jövök ki az 1000 eurós nyugdíjamból, mint Ausztriában, de ott is van egy lakásom. Komáromban pedig egy szobám, amit az ott eladott házamban tartottam fenn magamnak. Kötődöm ahhoz a városhoz, kevesen tudják, hogy tengeri kikötőnek számít. Az északi és a déli felének is díszpolgára vagyok. Komáromnak ajándékoztam a tengerészeti gyűjteményemet, ez az egyetlen az országban. Most a városháza földszintjén látható mint Tengerészeti Múzeum.