– Mi lett vele később?

– Tovább szolgált főtűzmesterként. A trianoni békeszerződés nagyon alacsony számban szabta meg a magyar hadsereg létszámát, ezért számos rejtett alakulat volt akkoriban, többek között Székesfehérvár környékén egy katonai kertgazdaság. Ennek az volt a feladata, hogy a helyőrség zöldségigényét kielégítse. 1920-ban került oda, majd hat-hét év után, mikor vitézzé avatták, áthelyezték a hadtestparancsnoksághoz, ott dolgozott haláláig. Tőle örököltem a vitézi címet.

– A családban eldöntött tényként kezelték, hogy ön katona lesz?

– Nem mondhatni. A polgári után felsőkereskedelmi iskolában szereztem érettségit. Szegedre akartam menni tanárképző főiskolára, de csak "jól érett" voltam, oda pedig kizárólag jelesen éretteket vettek fel, így tisztviselőként kezdtem dolgozni egy biztosítótársaságnál havi 40 pengő fizetéssel.

– Mit lehetett akkor venni 1 pengőért?

– Az étteremben egy előfizetéses ebéd 56 fillérbe került, tehát volt értéke a pengőnek. A biztosítótól egy irodagépüzembe kerültem szintén tisztviselőként 1937 októberéig, amikor nem sokkal a 21. születésnapom előtt bevonultam helyben a 3. Szent István Honvéd Gyalogezred első zászlóalj első századához. Rögtön a fölszerelés után karpaszományos iskolába irányítottak, ahol először újonckiképzést kaptunk, aztán elvégeztük a tiszti iskolát.

– A bécsi döntések ezek szerint friss katonaként érték. Milyen emlékei maradtak a bevonulásokról?

– A lehető legjobbak. Amikor például Felvidékre vonultunk be, nekem volt a legjobb helyzetem a zászlóaljon belül. Tudniillik elöl a zászlóaljparancsnok, mögötte a segédtiszt, azután a kürtös, mindhárman lovon ültek, én voltam az első, aki már gyalogoltam, így ők kapták a virágokat, én pedig bezsebeltem a puszikat. Az erdélyi bevonuláskor ruszinok és románok lakta vidékre kerültünk, szívesen láttak minket, de nem volt különösebb kapcsolatunk a lakossággal. Az orosz-román-magyar hármas határhoz voltunk kihelyezve, az ott kialakított román védőrendszert kellett feltérképeznünk. Meg kell mondjam, elég alapos munkát végeztek, jól kiépített állásokat találtunk bunkerekkel, lövészgödrökkel. 1940-ben Várpalotára vezényeltek nehézpuskás-tanfolyamra, ahonnan márciusban hazakértem magam, újra megpróbáltam a polgári életet. Leszereltem, és a Magyar Általános Hitelbanknál lettem tisztviselő gyakornok, de mivel nem tudták garantálni előmenetelemet, sőt azt sem, hogy egyáltalán alkalmaznak-e a gyakornoki idő letelte után, újra bevonultam a fehérvári ezred egy kihelyezett zászlóaljához Tatára.

– Magyarország számára abban az évben az akkor lehetséges területi revízió befejeztével nagyjából véget ért a békés időszak. A következő évben a németek megtámadták az oroszokat, és mi is átadtuk a hadüzenetet. Ön hogyan élte meg az elkövetkező éveket?

– 1941-ben Pápán ejtőernyős kiképzést kaptam, ’42-ben pedig főtiszti tanfolyamra vezényeltek. Amikor ősszel újra jelentkeztem Tatán, már mozgósítottak bennünket. Egy ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnokaként indultam az orosz frontra. Január 26-án rakodtunk vagonba, tíz nappal azután, hogy az ellenség áttörte vonalainkat a Don-kanyarban, Urivnál. Egy hétig tartó vonatút után február 2-án értünk Ligovba. Ott leakasztották a mozdonyunkat, és hiába kértünk másikat, nem kaptunk, viszont kaptunk 4-én egy alapos, hajnalig tartó légitámadást. A kurszki repülőteret akkor már elfoglalták az oroszok, onnan fölszállva elértek minket. Ingajáratban bombáztak, de csak egy sebesült katona volt a századomban és néhány fagysérült, más veszteségünk nem volt. Sajnos a szerelvényt találat érte, a parancsnoki kocsi leégett. Megjegyzem, a bombázás előtti éjszaka mínusz 40 fokot mértünk úgy, hogy az épületből egy bot végére kötve dugtuk ki a hőmérőt. Másnap kirakodtunk a vagonokból, szekereket, lovakat, mindent és indultunk a front felé, leváltani a mieinket, de az arcvonalból akkor már erősen folyt a német visszavonulás.

– Magyar alakulatokkal nem is találkoztak?

– Nem, akkor azok már az Olim völgyében voltak, más útvonalon vonultak vissza, errefelé csak németek jöttek.

– Milyen állapotban voltak a német katonák?

– Nagyon letörten meneteltek, de csak a hangulatukon látszott a hátrálás, egyébként a felszerelésük hiánytalan volt, és sebesültjeik sem voltak. A nyomott hangulatuk ellenére elég agresszívan viselkedtek a magyarokkal szemben. Csak akkor lehetett náluk eredményt elérni, ha az ember ugyanolyan erőszakosan lépett fel. Egyszer például odaértünk egy hídhoz, amely alatt az út egyetlen nyomsávra szűkült. Szemből annyira jöttek a németek, hogy nem tudtunk átmenni. Magam mellé vettem két szuronyos csapatcsendőrt, és amikor egy kis rés támadt a német menetoszlopban, intettem, hogy állj, és átengedtem pár szekeret a mieink közül ellenkező irányba. Aztán megint volt egy kis rés, akkor megint ugyanez ismétlődött és így lassanként tudtunk átjutni. Később volt rá eset, hogy szénáért kellett kimennünk több kilométer távolságra, egy olyan területre, ahova a németek akkor már egy éve nem tették be a lábukat, de az odavezető szükséghidat az ő tábori csendőrük őrizte. Biztosított menetben mentünk, tehát egy páncéltörő ágyú ment elöl, csakhogy azt nem akarta átengedni.

– Merthogy nem bírja el a híd?

– Igen, ez volt a baja. Gondoltam, itt szép szóval nem sokra megyek, elővettem a tiszteknek rendszeresített hosszú csövű belga pisztolyomat, a hasába nyomtam, mindjárt átmehetett az ágyú, és persze nem szakadt le a híd. De ha már két híddal kapcsolatos történetet említettem, eszembe jut egy harmadik is, az sokkal könnyebben oldódott meg. Rilszk fallal körülvett város volt. A faltól nem messze állt egy híd, azt visszavonuláskor felrobbantotta az ellenség, ezért a németek nem sokkal mellette fából építettek egy szükséghidat, amelyet a velük szövetséges ukránokból és oroszokból felállított milícia emberei őriztek. Késő éjszaka akarok átmenni rajta, és ahogy a lovam patája koppan a deszkán, hallom, hogy sztoj! Megállok. Jelszót! Mondom nekik, de semmi válasz. Erre elindulok. Megint hallom, hogy sztoj! Na, ezt eljátszottuk még vagy kétszer, mire úgy elöntött a méreg, hogy káromkodtam egy cifrát. Á, magyarszki szoldát! Mehettem. Összesen 14 hónapot töltöttünk kint Oroszországban. Út- és vasút-biztosítási feladatokat láttunk el különböző helyeken. A miénkhez hasonló feladatokkal kiküldött magyar alakulatok némelyikének később sokkal komolyabb munka jutott: erdőátfésülések, partizánok zavarása, megsemmisítése. Különböző helyekről bevonultatott katonákból állították össze a zászlóaljakat, hogy az ország munkaerejéből lehetőleg szétszórtan vonják ki az embereket, ne egy területet terheljenek a behívások. Azon egységeket, amelyek előttünk mentek, váltásnak szánták a Donnál lévő leharcolt és létszámában megfogyatkozott magyar alakulatok helyére. Az első ütemben tizenkét zászlóaljat váltottak fel, a többire a szovjet támadás miatt nem került sor. 1944 márciusáig voltunk kint, akkor rakodtunk be Breszt-Litovszkban, onnan tértünk haza. Bár az én századom a doni harcokban már nem vehetett részt, ezt az eseményt annyira fontosnak tartom – hiszen közös sorsunk -, hogy ha megengedi, szeretném egy bajtársam, vitéz Polgár Sándor visszaemlékezését idézni. Ők korábban indultak, mint mi. Az országhatárt elhagyva már találkoztunk a háború nyomaival: bombázott vasútállomások, a sínek mellett kiégett vagonok, romba dőlt épületek. Ezek egyre sokasodtak, ahogy haladtunk Ukrajna belsejébe. Különösen a brianszki erdőn keresztül vezető út volt kockázatos, az állandó partizánveszély miatt. Néha megálltunk, mert előttünk felrobbantották a síneket, azokat kijavítottuk, majd továbbindultunk. Több kilométerre egymástól, a pályatest mellett, 10-12 főből álló őrsök vigyáztak a pályára, bunkerszerű erődítményeik azonban nem sok védelmet nyújtottak a hatalmas erdőségben könnyen megbúvó partizánok ellen. A sínek mindkét oldalán 100 méteres sávban a németek kiirtatták az erdőt a lakossággal és a munkaszolgálatos katonákkal, éjszaka azonban így is könnyen megközelítették a partizánok a pályatestet, és aknákat helyeztek el. Előfordult, hogy járőrök vagy egész őrsök tűntek el éjszaka. Ezt a vasútbiztosító magyar honvédek mesélték, amikor órákig vesztegelt a szerelvény egy-egy akadály miatt a nyílt pályán. Kurszk környékére érkeztünk meg, ahol kirakodtunk és gyalogmenetben indultunk a mintegy 200 kilométerre lévő védőállások felé. Megérkezés után sokáig kellett várni, amíg a védőállásokban lévő mieinket leváltottuk, mindig halogatták az időpontot, mert az ellenség értesült róla és ezt hangszórókon tudatta is velünk. December volt már, amikor a parancsnokokat előrerendelték a védőállásokba, hogy tájékoztassák őket a helyzetről és kijelöljék a századkörleteket a váltás lebonyolítására. A kilátások nem voltak kecsegtetőek. Gremjacse előtt, a hírhedt "gennyfolt" kiemelten veszélyes terület volt, ez lett a védőkörletünk. Itt mindig történt valami. Óriási volt a feszültség, a türelmetlenség a leváltandó alakulatnál. Az emberek fáradtak, kimerültek voltak, megtetvesedtek, a bunkerokban fekhelyül szolgáló szalma elnyűtt, nyirkos volt. Nem értettük, miért nem történik meg a váltás. Tüzelni a rajkályhákban csak éjszaka lehetett, mert nappal a füst elárulta volna a helyünket. Ételt napjában egyszer szállítottak ki az állásokba. A mi területünk a folyó túloldalán lévő magaslatokról az ellenség által belátható ártér volt. A futóárkokat a hó betemette, nehéz volt a járőrözés, a fogolyejtés. Szilveszterkor a katonák francia pezsgőt, kenyeret és cigarettát kaptak. Újév napján nagyon enyhe volt az idő, az oroszok újra megkísérelték a Donon való átkelést hajnalban, szakadó esőben, sárban. Sikerült őket visszavernünk. Január 3-án a tiszteket előrerendelték, hogy megbeszéljék a váltás körülményeit. Másnap jöttek vissza, de a váltást ismét elhalasztották, mert az oroszok hangszórókon előre közölték, hogy tudnak róla. Aznap az árkászaink 3000 aknát telepítettek. Az utolsó pillanatban, mert az időjárás váratlanul hidegre fordult. Január 7-én a hó teljesen belepte az utakat és 10-én már újra mínusz 35 fok lett. Végre megérkezett a parancs, hogy január 12-én este megtörténik a váltás. A zászlóalj előremozgását aknatűzzel zavarta az ellenség, gondoskodva ezzel a megfelelő fogadtatásról. Emberéletben azonban nem esett kár. Az állás átadásakor nagy volt a zűrzavar. Az átadók csak azt nézték, hogy minél hamarabb elhagyhassák, és mehessenek haza. Még az őrök is bejöttek figyelőhelyükről, félve, hogy megfeledkeznek leváltásukról. Az a tudat, hogy vége a frontszolgálatnak, mehetnek haza, minden képzeletet felülmúló sietségre késztette a katonákat. Végül elmentek és maradtunk mi. Ha váltás közben szovjet támadás érte volna vonalunkat, nyugodtan, minden ellenállás nélkül átsétálhattak volna rajtunk. Szerencsére ez nem következett be, de bekövetkezett Urivnál, tőlünk körülbelül 100 kilométerre délre. Az oroszok, kihasználva a váltás zűrzavarát, nagy erőkkel, harckocsikkal áttörték a magyar védővonalat, bekerítve a zászlóaljakat. Elkeseredett, véres harc folyt. Nálunk, Gremjacse környékén csend volt, túlságosan is nagy csend. Vártuk a támadást, de semmi jelét nem láttuk. Olyan hírek jöttek, hogy özönlik vissza a védősereg fegyverek nélkül. Később megtudtuk, hogy ezek a leváltott egységek, akik fegyvereiket a váltóalakulatnak kellett hogy átadják, s így fegyver nélkül csak a menekülés jutott számukra.

– Az eddig hallottak alapján úgy tűnik, mintha ön nem is harcolt volna, pedig már nem sok van hátra a beszélgetésből. Ha szerénysége nem engedi, hogy erről beszéljen, én engedelmével idézném azt a dokumentumot, amely soron kívüli századosi előléptetésekor íródott. A felterjesztett szolgálati adatai után a kitüntetések: Tűzkereszt I. fokozat, Kormányzói dicsérő elismerés, Magyar Koronás bronz érdemérme, hadiszalagon kardokkal. Magyar érdemrend lovagkeresztje stb. Ezután hosszasan sorolja teljesítményeit.

– "1944. szeptember 7-től 9-ig Ajánd keleten a támadásnál mint nehézfegyver századparancsnok kitűnt hidegvérű bátorságával. Október 2-ától 8-ig Szászrégen északkeleten, mint pótzászlóalj-parancsnok mindvégig kitartott a védőállásban, bár az ellenség jobb szomszédjánál betörve a szárnyát túlhaladta. Október 11-én és 12-én Szászlekence észak védelménél kitartásának volt köszönhető, hogy két szomszédját időben hátra lehetett vonni. Október 26-án a Nyíregyházára való támadásnál zászlóalja arctámadó feladatot kapott. Oros községbe az első járőrrel tört be, zászlóalját magával ragadva áttörte az orosz védelmet, lehetővé tette a hadosztály zöm átkaroló mozdulatait, több löveget és nehézfegyvert zsákmányolt. Október 31-től november 21-ig Tiszaladány délen nagy szélességben látta el zászlóaljával a Tisza-part védelmét. Több ellenséges átkelési kísérletet akadályozott meg. December 7-étől 13-áig Szerencs dél védelménél több mint tíz támadást vert szét, többször csak törzse élén végrehajtott ellentámadással. December 18-tól január 17-ig Csécs és Szeszta dél védállásban visszautasította az ellenségnek többszörös túlerővel végrehajtott több áttörési kísérletét. Január 11-én alig néhány főből álló zászlóaljtartalékával végrehajtott ellentámadás során kézigránátharcban verte ki a betört oroszokat. A soron kívüli előléptetés indoklása: 1945. január 18-án és 19-én Kisida délnyugaton áttekinthetetlen, erdős terepen, nagy kiterjedést védett zászlóaljával. Jobb szomszédja felé az összeköttetést a kis létszám miatt csak járőrökkel biztosíthatta. Bal szomszédjánál az ellenség két zászlóaljnyi erővel, harckocsikkal támogatva mély betörést ért el. Ezredparancsnokával távbeszélő- és rádióösszeköttetése megszakadt, hírvivői nem tértek vissza. Vitéz Petrozsényi főhadnagy mindezek ellenére kitartott, személyesen járva le óránként a fő ellenállási vonalat, elérte azt, hogy a túlszárnyalás ellenére és erős ellenséges aknavető és tüzérségi tűz hatása alatt sem hagyta el egyetlen embere sem a védőállást, míg a visszavonulási parancs meg nem érkezett. Rendületlen kitartása azt eredményezte, hogy a hadosztály magyar és német egységekkel végrehajtott ellentámadása helyre tudta állítani a főellenállási vonal összefüggését, majd lehetővé vált az ellenségtől való elválása. Az állandó harcban megfogyatkozott és kimerült zászlóalj az ő mindig higgadt és bátor vezetése alatt még a fenti teljesítmények után is képes volt január 20-án, 21-én és 22-én utóvéd állásban biztosítani a 16. és 2. póthadosztályok harcból való kivonását. A haditetteit követő óriási menetek alatt végig gyalog menetelve, 39 fokos lázát semmibe véve tartotta össze legénységét és tiszti karát. Jelentem végül, hogy vitéz Petrozsényi Tibor főhadnagy egészsége kifogástalan, csapatszolgálatra alkalmas. A csapatszolgálatot életpályául választotta. Törzsszállás, 1945. február 17., 17 órakor. Aláírás, hadosztályparancsnok."

– Hogyan alakult az élete a háború után?

– 1946 októberében B-listáztak, nem maradhattam a honvédségnél. Először szövőmunkás lettem, majd mint főkönyvelő dolgoztam először a Környei Állami Gazdaságban, aztán itt Tatán az Épület-karbantartó Ktsz.-nél végül a szomódi tsz-nél 1976-os nyugdíjazásomig. 1995-ben rehabilitáltak, a honvédelmi miniszter úr őrnaggyá léptetett elő.