Parasztcsaládból származom, mamikám cseléd volt, apám mezőgazdasági munkás, soha nem a saját földjén. Mamikám mindig el szokta mondani, hogy karácsonyi gyermek vagyok. Na de hogyan lettem én karácsonyi gyermek? uÍrta és fényképezte: Boros Károly

– Hogyan? – Úgy, hogy ő szent karácsony ünnepén dagasztotta a kalácsot, 24-én délután, amikor egyszer csak úgy érezte, most már átmegy a szülőotthonba megszülni, mert utána még ki kell sütni a kalácsot, meg a másik négy gyerek sem maradhat karácsony nélkül. De nem ment ilyen gyorsan, csak éjfélre születtem meg. – Melyik évben történt? – 1952-ben. Na, most elárultam, hány éves vagyok. Sokan kíváncsiak rá, soha nem szoktam megmondani, mindig azt mondom, Fiatal vagyok és bohó / lángol a szívem, akár egy kohó. (Nevet.) Néha farigcsálok verseket. Utánam még született egy testvérem, így hatan lettünk, két nővérem van és négyen vagyunk fiúk. – Hogyan éltek gyerekkorában? – Nem dicsekedhettünk a bőséggel. El lehet azt gondolni, ugye, az ötvenes években nagy volt a szegénység, jött a téeszesítés is, elvették a földeket, igaz, hogy tőlünk nem volt mit. Kárpótláskor a kilencvenes években hat aranykorona értékű jegyet kaptunk, bekereteztettem, ott van a falon. Szorgalmas, dolgos család volt a miénk, annyira, hogy mikor a hatvanas években toboroztak a bányába munkásokat, apámnak minden testvére fogta magát, elment Tatabánya környékére, ott alapítottak családot. Mindig a munkára voltak nevelve, azt örökölték, azt vitték tovább. Így szóródott szét a rokonság, csak mi maradtunk Hajdúnánáson. – Ön nem tanult szakmát? – Szívem álma volt mindig, hogy asztalos legyek, mert valahogy éreztem, hogy érzékem van a fához, meg szerettem a természetet is, de nem vettek föl, mert mire jelentkeztem, már betelt a létszám. Azt mondták, jól van, fiam, akkor legyél ács. Azt sem tudtam, mi az. Kitanultam a szakmát, de nem voltam megelégedve vele, mert akkoriban nagyon mentek a sátortetős házak Magyarországon, és engem idegesített, hogy mindenki ilyet épít, függetlenül attól, milyen formájú ember, vagy mit akar az életben, hogy milyen álmai, vágyai vannak. Azt mondtam, ezt nem csinálom tovább, inkább elmegyek külföldre dolgozni. Voltak nagyobb cégek, akik idegenben vállaltak munkát, azoknál lehetett próbálkozni. Felmentem Pestre, beállítottam egy Csehországban dolgozó vállalathoz, csakhogy semmi kedvem nem volt kivárni a szokásos féléves próbaidőt. Megmondtam nekik tizennyolc éves fejjel, hogy szakmailag tudom, amit tudok, tisztában vagyok vele, mennyit érek, énvelem ne kísérletezzenek hónapokig, én menni akarok. Elküldtek. Felszálltam a villamosra, gondoltam, megyek máshova. Már elindult, mikor látom, hogy a személyzetis fut utánam, integet, kiabál, hogy szálljak le, fel vagyok véve. – Hogy érezte magát Csehországban? – Kenyérgyárat építettünk egy nagy lakótelep mellett. Nagyon szerettek minket, magyarokat, kedvesek voltak. Arról nem is beszélve, hogy a hölgyek mennyire imádtak. Jaj, mennyi szép barátnőm volt! Különlegességnek számítottunk azon a részen, Morvaországban. Magyarok utoljára Mátyás királlyal voltak ott, akkor egy évig éheztették azt a kisvárost, amíg el tudták foglalni. Tőlünk így utólag kaptak egy kenyérgyárat cserébe. Trebicsnek nevezték a várost, csodálatosan szép helyen feküdt, hét domb találkozásánál, körülötte tavak, patakok, mesébe illő kis hely volt. Életem legboldogabb évét töltöttem ott. Pár hónap alatt a nyelvet is megtanultam, annyira, hogy ha az építkezésre jött valaki, engem hívtak tolmácsnak. Nagyon érdekes ez a cseh nyelv. Mikor ott végeztünk, továbbmentünk Brnóba, ahol szállodát kellett építeni. Olyan lépcsőt terveztek bele, amit csak két oszlop tartott. Az oszlop és a lépcső zsaluzatát – amibe a betont beleöntik – és a belül lévő vasszerkezetet egyszerre lehetett csak elkészíteni. Külön csapatot hoztak, olyan bonyolult munkának számított. Ha néha elmentem mellettük, mindig mosolyogtam, mert láttam, hogy nem lesz jó. Mondtam is nekik. Mikor egy hét után belebuktak, hoztak egy másik csapatot, azokkal is ugyanígy történt minden. Még az építésszel is összevitatkoztam, hiába mondtam neki, hogyan kellene, azt mondta, nem értek hozzá. Aztán, mikor a második csapatot is elküldték, megkértek, hogy próbáljam meg én, ha olyan jól tudom. Huszonkét éves voltam. Magam mellé vettem egy embert, két és fél hét alatt elvégeztük. Nagyon komoly munka volt. Aztán átmentünk Nyugat-Németországba, de ott nem éreztem jól magam, egyszer odaálltam a főnököm elé, hogy adja ki az útlevelemet, én hazajövök. Nem akarta elhinni. – Mihez kezdett itthon? – Nem a szakmámban kerestem állást, mert még mindig nem tetszett a szakmám. Nem lehetett szép dolgokat csinálni. Ment az akkor szokásos primitív ácsmunka, nem szabadott semmit belevinni, nem igényelték az egyéni elképzeléseket, egyéni formákat. Elmentem egy ládagyárba, de ott meg olyan sokat teljesítettem, hogy szemet szúrt mindenkinek, hogy miért keresek én sokkal többet, mint más. Akkor ilyen világ volt. Jött a főnök is, elkezdett személyeskedni, hogy nyugatimádó vagyok. Elszállt az agyam, megfogtam a gallérjánál fogva, fölemeltem azt az embert, hátamra vettem, oszt kivittem a műhelyből. Egy csomó ember látta. Borzasztó rosszulesett neki, hogy én ilyen vaddisznó vagyok. Elmagyaráztam, hogy nem vagyok nyugatimádó, csak ott másképp kellett dolgozni. – Mi lett a következménye? – Semmi. Attól kezdve hangosabban köszöntek. Aztán otthagytam a ládagyárat is, mert építkezni kezdtem, és nem akartam, hogy azt mondják, az ottani fából van a házam. Azt is háromszor dobta vissza a hatóság – én terveztem -, mert nem illett bele a világképükbe. Túl sok volt benne a fa. – Hogyan lett magából mégis asztalos? Mert azt hallottam, hogy hosszú éveken át kézről kézre adták a megrendelők. Bútorokat tervezett és épített a legkényesebb fővárosi uraknak, hölgyeknek, volt, aki fél évet, évet is várt, csak hogy magával csináltathassa a konyháját. – Elmondom úgy, ahogy volt. Építettem a házamat, és mikor az ajtókhoz értem, elmentem három híres asztaloshoz, hogy tanácsot kérjek, tudniillik íves tetejű ajtókat akartam, és nem tudtam, hogyan lehetne azokat az íveket marógéppel kialakítani. Vagy nem tudták, vagy nem akarták elárulni, de az biztos, hogy nem lettem okosabb tőlük. Akkor megharagudtam, és azt mondtam, holnaptól kezdve asztalos leszek. Ezt így kijelentettem. Nem volt semmi szerszámom, semmim nem volt. Akkor nem úgy állt az asztalosipar, hogy bármilyen célgépet meg lehetett venni a boltban, mint most, hanem csak alapszerszámok voltak. Gépet legfeljebb az ócskavastelepről lehetett szerezni. Én meg úgy voltam vele, hogy kell a fenének az ócska, inkább csinálok magamnak. Kimentem a roncstelepre, válogattam vagy másfél hétig villanymotorokat, tengelyeket, csapágyakat, lemezeket, mindenféle marhaságot, és két hónap alatt összeraktam magamnak a négy alapgépet. Ezek jelen pillanatban is megvannak, és mind működőképes. Mikor híre ment, hogy van itt egy őrült, aki megoldotta ezt a helyzetet, csodájára jártak a lakatosok. Jöttek az öreg szakik a Szellőzőművektől, hogy Sándorkám, engedjen már be a műhelyébe, mert hallottuk, hogy ilyen gép, meg olyan gép, hadd nézzük már meg. – Attól kezdve az asztalosságból élt? – Így van. Készítettem a szép ajtókat, ablakokat, meg a sok konyhabútort, gyönyörű lépcsőket, mindent. Még ma is megcsodálják. Ami másnak megoldhatatlan volt, azt velem készíttették. És kegyeikbe fogadtak az emberek. Csak egyedi munkákat vállaltam. Az egész országban dolgoztam, sok híres embernek is, olyanoknak, akiket mindenki ismer, meg voltak velem elégedve. Annyi lett a megrendelésem, hogy embereket vettem fel, alakítottam egy kft.-t, ment gyönyörűen, csak idő nem volt már akkor sem. Mindig az idővel szenvedtem. Évekre előre tudtam csak munkát vállalni, soknak kellett azt mondanom, hogy jöjjön vissza két, három év múlva. És visszajöttek. Rengeteget dolgoztam mindig, állandóan dolgoztam, sokan azt hiszik, megszállott vagyok. Az a baj, hogy folyton időhiányban szenvedünk, megpróbáljuk leküzdeni, és azt hisszük, ha sokat dolgozunk, majd elérünk valahova. Írtam is erről egy verset. Pár éve egy templom berendezését is elvállaltam, a teljes famunkát. Debrecenben, a Bocskai-kertben, az ökumenikus templomét. Padok, ajtók, ablakok, oltár, minden, majd elmegyünk oda is, megmutatom. – Most már csak azt mondja meg, hogy ezek után hogyan lett magából az ország legnagyobb strucctenyésztője? – Agyszűkületet kaptam, úgy látszik. Megtorpedózták az agyamat, négy önkormányzati képviselő, meg az akkori polgármester. Azt mondták, álljunk össze, vágjunk bele, én meg hajlottam rá, mert ez a rengeteg asztalosmunka már nagyon elfásított. Elegem volt abból, hogy se szombat, se vasárnap, se éjjel, se nappal. Alakítottunk egy céget, vettünk madarakat, elkezdtük. Teljesen szűz területre mentünk ezzel. Az országban elsőként indultunk, nem volt könynyű. De jó ütemben kezdtük, ment is szépen, csak egy idő után, hogy finoman fogalmazzak, nem voltam megelégedve az üzlettársaimmal, akkor azt mondtam, inkább önállósítom magam. Megvettem ezt az erdészházat itt az erdő közepén, felépítettem a sok épületet, a karámokat, mindent a saját kezemmel. Azóta önállóan csinálom. Az asztalos időkből meglévő kapcsolataimnak is köszönhetően elég szép sikereket is elkönyvelhetek. Az én rábeszélésemre indult el a struccvágás Magyarországon. Először egy vágóhíd tulajdonosát meggyőztem, hogy alakíttassa át az üzemet struccvágásra is, az uniós szabványoknak megfelelően, aztán egy másikat is. Megkerestem a nyugat-európai húsnagykereskedőket, összehoztam az üzletet, aztán a bőrnagykereskedőket is, nem éppen kis munka. Volt egy nagy-nagy segítőtársam is ebben, egy barátom, aki egy kis faluban, Szolnok megyében volt kerületi állatorvos – szegény meghalt márciusban -, ő volt az Európai Strucctenyésztők Szövetségének alelnöke. Vele ott voltunk minden európai meg világtalálkozón, ha más nem is jelent meg Magyarországról, mi biztosan, mert így jobban belelát az ember az üzleti folyamatokba. – Komoly, nagy ágazattá vált már a strucc az európai mezőgazdaságban? – Hogyne. Annyira komoly, hogy a nagykereskedők harcolnak a húsért meg a bőrért. Olyannyira harcolnak, hogy a szemem előtt történt meg, amit most elmondok. Ha nem látom, nem hiszem el. Álltam a sorban legutóbb Spanyolországban a világszövetség találkozóján, vártunk a bebocsátásra, mert csak kártyával lehetett belépni. Az európai elnököt, egy belga illetőségű embert, aki bőr- és húsfelvásárlással is foglalkozik, nem engedték be, hogy ne tudjon szerezni a piacból, ne tudjon kapcsolatokat építeni a közép- és kelet-európai tenyésztőkkel. Ugyanígy egy olasz nagykereskedőt a biztonsági őrök kivezettek, mondván, hogy nemkívánatos személy. Ugyanezen okból. Tudni kell, hogy a belgák és az olaszok a legnagyobbak ezen a területen. A spanyolok éppen azért szervezték a találkozót – közösen a portugálokkal -, hogy terjeszkedni tudjanak.