Vizes kenyér helyett rockzene

Mindig hobbiként tekintettem a zenélésre, soha nem gondoltam volna, hogy idővel a szakmán kívül is értékelik a teljesítményemet – mondja Alapi István gitáros, az Edda zenekar tagja, akinek munkásságát nemrégiben Magyar Ezüst Érdemkereszttel ismerték el.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Az Edda az indulásakor kifejezetten lázadó zenekarnak számított. A rock­zene azóta is dübörög, mostanában viszont nem az állam, hanem a rádiók által is irányított közízlés miatt szorul háttérbe a pop és elektronikus irányzatok mögött. Ön is így érzi?

– Nem igazán. Az előző rendszerben valóban próbálták elnyomni ezt a műfajt, mégis egyeduralkodó volt a könnyűzenei palettán a hetvenes évektől egészen a kilencvenes évek elejéig. A stílus aztán találkozott a show-biznisszel, így a kereskedelmi médiumok által sugallt kép ellenére a rockzene egyáltalán nincs elnyomva, a világon a legnagyobb példányban eladott hangszer például még ma is az elektromos gitár.

– Ennek kissé ellentmond, hogy ha hazánkba látogat egy aktuálisan divatos, ráadásul minőségi rockzenekar, gyakran negyed- vagy félház előtt kénytelenek játszani.

– Olyan szempontból ez természetes, hogy a tizen- és kora huszonévesek mindig találnak maguknak aktuálisan divatos, egyslágeres együtteseket. Ezek neve, szemben a hetvenes években alakult rockbandák nagy részével, tíz-húsz év múlva teljesen ismeretlenül fog csengeni. Persze, sokan mondták már, hogy meghalt a rockzene, legutóbb éppen a Metallica magyarországi fellépése előtt hallottam ezt a mondatot. Ehhez képest huszonötezer zombi őrjöngött velem együtt az MTK-stadionban. De mondok egy másik példát. Találni az interneten videókat, hogyan ájulnak el a tizenévesek, amikor először hallanak például egy Led Zeppelin-számot. Nagyon egyszerű a dolog: ha a kutyádat vizes kenyérrel eteted egész életében, akkor az lesz a kedvenc étele, de ha értékesebb táplálékot adsz neki, rögtön megváltozik az ízlése.

– A tömegízlés formálásában milyen mértékben számítanak a rádiók?

– Mindenképpen szerepet játszanak benne, ugyanakkor valahol érthető az is, miért nem mernek kísérletezni a magas színvonalú, ám elsőre csak egy szűk réteget elérő kultúra közvetítésével és az ízlésformálással: nagy az anyagi kockázata. A marketingesek a hallgatottság alapján döntenek a reklámkihelyezésekről. Ha tetszik, ha nem, így működik a kereskedelmi média, mert nem a kultúra, hanem a reklámok terjesztése a fő cél.

– Gitároktatással is foglalkozik, milyennek látja a fiatalokat?

– Amikor Amerikában jártam, nagyon pozitív élményt jelentett megtapasztalni azt, hogy minden zenekar, akkor is, ha csupán egy kocsma sarkában lép fel, olyan lelkesedéssel és energiabedobással játszik, mintha az édesanyjuk élete múlna rajta. Ezt a mentalitást kellene itthon is átvenni. Sok együttes nyavalyog, hogy mi értelme gyakorolni egyetlen koncert miatt. Fordított logika mentén működnek: azt gondolják, hogy először jön a nagy pénz, és utána a nagy foci. Pedig Ronaldo sem akkor tanult meg zseniálisan játszani, amikor elkezdett jól keresni, már kisiskolásként mindenkit lecselezett a pályájáról.

– Vagyis legtöbben a befektetett munkát szeretnék megspórolni?

– Megkérdezte egyszer egy tanítványom a második órán, miközben éppen az első akkordjait próbálta lefogni, hogy megéri-e gitározni. Mondtam, hogy neked biztosan nem, és hazaküldtem. Mert ilyen felfogással nem érdemes foglalkozni az életben semmivel. A másik nagy probléma a nyitottság hiánya. Néhány éve zsűriztem egy tehetségkutatóban, naponta mintegy hatvan zenekart hallgattunk meg, és fél kezemen meg tudnám számolni, melyik nem trash metal volt, tetszőlegesen felcserélhető tagokkal. Meg is kérdeztem, hogy biztosan az a szerencsés koncepció, ha teljesen egyformák vagytok a hangszíntől kezdve az öltözködésig? A tanítványaimnak is mindig azt tanácsolom: mindegy, hogy mit csináltok, csak próbáljatok meg különbözni a többiektől.

– Az ön esetében ez hogyan alakult ki?

– Amikor tizenévesen elkezdtem tudatosan zenét hallgatni, mindenre nyitott voltam, a rocktól kezdve a klasszikusokig. Sőt, idővel még a jazzt is megszerettem, és már képtelen voltam eldönteni, melyik irányzat áll hozzám a legközelebb. Aztán teljesen megfertőztek a műfajokat keverő crossover formációk, amikor például a televízióban először láttam Chick Coreát, illetve az ő Return To Forever nevű együttesét, lenyűgözött, ahogyan Stanley Clarke a nagybőgőt torzítóhoz köti. Ezt követően a hozzájuk hasonló kísérletező zenekarok lemezeire kezdtem vadászni.

– A mai generáció ezzel kapcsolatban is nehezebb helyzetben van, hiszen a zenében nem könnyű új utakra lépni…

– Valóban, már mintegy száz éve kitalálták az összes létező skálát és harmóniát. Ha megkérdeznénk Chick Coreát vagy Keith Emersont, ki volt rájuk zenei téren a legnagyobb hatással, nagy valószínűséggel mindketten Bartók Bélát említenék. Ebből a szempontból tényleg nem lehet újat mutatni, de ha minél szélesebb spektrumban nézzük a műfajokat, és vegyítjük is azokat, abból még születhetnek érdekes kísérletek. Azért szeretek az Eddában játszani, mert jóval nagyobb szabadságot kínál, mint amennyi a legtöbb nagy magyar rockzenekarban megadatna. Ha például egy slágeres dalhoz kitalálok egy agyament gitárszólót, senki nem szól rám, hogy azonnal hagyjam abba.

– Az Edda-koncerteken ennek megfelelően gyakran bele is csempész a játékába Deep Purple-, Journey-, Van Halen- vagy éppen Toto-dalrészleteket. Ez egyfajta kultúrmisszió is?

– Ki kell ábrándítsak mindenkit, mindezzel nem a közönség nevelése a célom, csupán a saját szórakoztatásomra teszem. Pláne, mert a legtöbben észre sem veszik ezeket a motívumokat, ugyanis a szemükkel hallgatnak zenét: áll a színpadon a gitáros, kijátssza magából a lelkét is, a kivetítő viszont csak azt közvetíti, ahogy az énekes a cipőjét kötögeti.

– Az Eddán kívül számtalan egyéb formációban is játszik, például kiváló jazz-zenészek társaságában. Ezek a koncertek mekkora közönséget vonzanak?

– Általában ugyanaz a harminc ember látogatja őket. Az Edda-rajongók ugyanis érthetően A hűtlent vagy A kört akarják hallani, lehetőleg Pataki Attila tolmácsolásában. De ez mindenhol így van a világon: a Toto fellépésein legalább nyolcezren összegyűlnek, ha a frontemberük, Steve Lukather szólóműsort ad, az jó esetben is maximum hétszáz főt érdekel.

– Hogy az erőfeszítései mégsem hiábavalóak, jelzi, hogy a közelmúltban a Magyar Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki. Egy rockzenész számára mit jelentenek az ehhez hasonló elisme­rések?

– Mindig hobbiként tekintettem a gitározásra, soha nem gondoltam volna, hogy idővel egzisztenciát kínál majd, azt pedig végképp nem, hogy egyszer valakinek az eszébe jutok, és ilyen komoly módon megveregeti a vállamat. Furcsa, de örömteli, hogy a szakmán kívül is vannak, akik számontartanak.