Zászló az egyik kézben, kard a másikban – ezen a napon halt hősi halált Zrínyi Miklós

Hirdetés

1566 nyarán I. Szulejmán – hetvenkét esztendősen, mégis személyesen – indult hadai élén Európába. A cél egyes források szerint Bécs elfoglalása volt, mindenesetre erre utal az, hogy Szigetvár került a támadó sereg célkeresztjébe, egy esetleges nyugati irányú támadáshoz ezt az erősséget a szultánnak okvetlenül ki kellett iktatnia. A Dél-Dunántúl korszerű erőssége akkorra hármas tagolású rendszerré fejlődött: óváros, újváros, belső vár – mocsarak ölelésében, olasz bástyákkal, vastag földsáncokkal. És bár a szultán gúnyos lekicsinyléssel vakondtúrásnak titulálta a magyar végvárat, a valóságban embert, ágyút, időt felőrlő harc következett.

Augusztus első napjaiban a hatalmas oszmán sereg – százezres, más beszámolók szerint még ennél is népesebb, mintegy százhatvanezer fő – Szigetvár alá ért. A parancsnok a nagyvezír, Szokollu Mehmed volt, a hadjárat arca mégis a szultán maradt. A várat Zrínyi Miklós, a horvát bán tartotta – mintegy 2300–2500 vitézzel, magyar és horvát harcosokkal, akik tudták: innen nincs hátraarc.

Ki segít?

Bécs némán figyelt, az uralkodó támogatása elmaradt. A végvári logika azt diktáltálta, hogy ha nincs felmentő sereg, marad a fal, a sánc, a csapda, a kitartás.

Az ostrom első napján általános rohammal próbálkoztak a törökök, sikertelenül. A következő hetekben jött, ami „szokás szerint” jönni szokott: ágyútűz nappal és éjjel, aknászok a föld alatt, pergőtűz a falakon, a falak lassú pusztítása az óvárosnál, majd az újvárosban. A nyár perzselő hősége közben kiszárította a környező mocsarakat, elvette a vár egyik legjobb természetes védelmét. A védők mégis kitartottak. Szokollu csábított és fenyegetett: nem kevesebbet ajánlott Zrínyinek, mint hogy a megadásért cserébe megkapja Horvátországot és Szlovéniát. Elutasítás volt a válasz.

Augusztus 26-án nagy roham zúdult a falakra – visszaverték. Augusztus 29-én, a mohácsi csata negyvenedik évfordulóján a szultán személyesen irányította az újabb általános támadást – ez is megtört. A janicsáraga fogságba esett, Ali budai pasa holtan maradt a vár alatt; az oszmán veszteség ezreket tett ki.

Szeptember elején az aknák brutális ereje döntötte el a vár sorsát. Összehangolt robbantások rázták meg a sáncokat, rések nyíltak a falon. A janicsárok ezrei áttörtek – egy ideig a védők ezt is kibírták, a holttestekből is védműveket építettek. Közben különös, sötét hírek terjedtek a török táborban: a szultán megbetegedett. Haláláról az oszmán hadvezetés napokig hallgatott, félő volt ugyanis, hogy a hadrend teljesen felborul az uralkodó halálhírére.

Nem tudott a szultán haláláról Zrínyi Miklós sem, aki úgy látta, nincs tovább, szeptember 7-én a rommá lőtt belső várban már nem volt holnap. A végső napra ünneplőt öltött. Aranyat tett a zsebébe – nem hiúságból, hanem nemesi dacból: aki megöli, gazdag ember legyen. A kaput megnyittatta, a várhídon tülekedő ellenséget szögekkel töltött ágyúk söpörték el, majd mintegy háromszáz emberével – egyik kezében zászló, a másikban kard – kirontott. A kézitusában szinte mind elestek. Zrínyit golyó és nyíl találta; elfogták, fejét vették. A belső várban, a romok között ekkor következett be a csavar, amely legendává tette Szigetvárt: felrobbant a föld alatti lőporraktár. A detonáció több ezer oszmán katonát temetett maga alá, s kis híján a nagyvezír is ott maradt. A török veszteségek összesen mintegy huszonötezer főre rúgtak, végül hiába vették be a várat, a hadjáratot már nem folytatták.

A francia Richelieu bíboros állítólag úgy vélte, Szigetvár védői az egész európai civilizációt mentették meg a pusztulástól. Lehet vitatni a mondat pátoszát, a lényeget nem. Bécs egy újabb ostromtól megmenekült. A Habsburg Birodalom lélegzethez jutott, az oszmán hadjárat lendülete megtört.