Hirdetés

Ez a Tisza-burjánzás sok szemetet dob a felszínre, és sodorja, viszi-viszi hömpölygetve magával, igyekezve ránk borítani és belepni vele bennünket. Nehéz lenne szó nélkül hagyni.

Magyarország egyszer már színes, befogadó ország volt. Írta valaki magát főokosnak gondoló a Facebookon. Sok nemzetiség, sok kultúra, sok sors alkotott együtt egy erős nemzetet, erős gazdaságot, erős közösséget. Ez volt hazánk fénykora. Mondja ő.

Volt!

Befogadtunk mindenkit, aki csak ide akart jönni. És sokan, nagyon sokan akartak idejönni. És idejöttek. Nyugodtan élvezhették és élvezték is az országunk biztonságát, a számukra biztonságot jelentő jogrendjét és a fejlődése biztosította jólétet. Meg is sokasodtak.

Aztán már nemcsak a jólét kellett, hanem maga az ország. Így lett Trianon, ami elvitte az országunk háromnegyedét, a vasútvonalaink nagy részét a rajta lévő vonatok zömével. A nyersanyagainkat, a hegyeinket, miközben azt hazudták, hogy mennyire el voltak nyomva!

Milyen jól megfogalmazta ezt Széchenyi István, amikor azt írta, hogy: A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány ily külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán…

Most is valami hasonló zajlik. A határon túli vidékekről úgy-ahogy magyarrá válók költöznek ide. Akik odahaza gyáván hallgattak, de itt, a demokráciában rögtön nagyhangú követelőkké váltak. Olyan tamásgazsis gazsulálókká. Mint ez a Strompová-izé. Hogy ő egy igazi magyar! Ő egy igazi magyar volna? Tizenhat évig tömte itt magát Magyarországon igazi szlovákként. Most, hogy egy-két hete felvette a magyar állampolgárságot, akkor most már kiböffen belőle az a gátlástalanul követelős agresszivitás, ami ezeket a frissen magyarokká letteket olyan sajnálatosan jellemzi.

Kapcsolódó cikkünk