Cégérkór – Ez is járvány

A járvány kezdetén egy vasárnap délelőtt hallottam egy műsort a már megszűnt, de addig is (és persze azóta is) a világ legjobb adóján. Úgy vezették be, hogy a résztvevők megbeszélik a nyelvi gondjainkat-bajainkat. Ketten mutatkoztak be az elején, miután tudtunkra adták, hogy a műsorszám ismétlés. (No, járvány idején a médiában is az ismétlések korát éljük, érthető.)

Jobban odafigyelvén, a következő héten naponta legalább egyszer hallottam a műsoruk hirdetését és a két szereplő nevét, a mély hangúét és a magas hangúét, és sajnos agyamra ment a sok névismétlés.

Egy-egy alkalommal így valahogy játszódik le a jelenésük: Felkonferálják őket név szerint, aztán bemutatkoznak, magasan és mélyen. Aztán a gondjaink-bajaink. Egyórás műsorukban óra félkor van húsz másodperc szünet, előtte név szerint elbúcsúznak, húsz másodperc múlva aztán újra illedelmesen bemutatkoznak, a műsor végén elbúcsúznak, persze név szerint, aztán a műsorvezető elmondja, hogy kik szerepeltek.

Névmérgezésem lett. Van egy közmondás is, úgy valahogy szól, hogy a jó bor nagyon ragaszkodik a cégéréhez. Hát ezek igen. (Úgy érzem, leigáznak, behálóznak számtalan nevükkel, és nem kapok tőlük levegőt.) Sőt: igen, igen, igen, igen, ahogy a páros magasabb hangú tagja szokott igazat adni a mélyebb hangúnak. Válaszul az utóbbi (annak jegyében, hogy a stílus az ember) sokszor azzal kezdi mondandóját: „…az az igazság, hogy…”, és habár nyelvi kérdésekben az általános álláspontjuk igen megengedő és liberális, azért csak megmondja, hogy mi az igazság, ha másért nem, hát hogy a társa igenigenigen­igenje elhangozhasson.

Az is gondom, hogy négyszer igen. És az is bajom, hogy az az igazság. De hát érdekel a nyelv. Ez van. (A többi apró kifogás.)