„Gyöngyszemek” – Budavár eleste

Karsai László panaszkodott, hogy gyomorgörcsei lettek, miután február 11-én a Magyar Nemzetben elolvasta a Budavár elestére emlékező írásokat. Megjegyezte: „A Budapestet valóban az utolsó töltényig védő, és ismétlem, értelmetlenül, céltalanul és eredménytelenül vágóhídra hajtott német és magyar katonákat áldozatnak lehet tekinteni, hősnek nem.”

Nos, ez is egy vélemény. És egyben a marxista-bolsevik történetírás egyik „gyöngyszeme”. Ezt hallottuk, tanultuk 1945 tavasza óta megállás nélkül azokból a történészlyukakból (MTA, ELTE stb.), ahonnét csak ez a mantra harsogott még 1990 után is. Karsai úrtól nem is várható el más, hiszen világ­életében, kedves papájához hasonlóan, ebből a mantrából élt – és nem is rosszul. Összes eddigi irománya, könyvei csak e körül és a holokauszt körül forogtak, e témában íródtak.

Jó társaságba keveredett, hiszen azóta együtt boncolgathatja Magyarország örökös fasiszta voltát „tudóstársával”, Romsics Ignáccal és annak kedvenc famulusával, Ungvári Krisztiánnal is, aki igen „szép” és terjedelmes könyveket izzadt ki magából Budapest elfoglalása, Budavár eleste kapcsán.

Én nyolcéves kisfiúként láttam, és máig nem felejtem a Csalogány utca torkolata előtt legéppuskázott német védőket, vagy nyolcvanat. Egyik sem volt valamilyen sebesülés nélkül. Rajtuk gázoltak át a Duna-part felől a Széna tér, majd az (akkori) Olasz fasor felé vonuló szovjet páncélosok, teherautók, lovas kocsik.

Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy még 76 év után is így emlékezzék meg valaki, akárki a budai Vár hős védőiről!