Matek

Bárkivel, bármibe lefogadtam volna, hogy Gyurcsány már nem képes olyan baromságot kiagyalni, amivel kihoz a sodromból. Tévedtem. A dobogókői pánszocialista pikniken úgy kipihente magát, hogy hazatérve a fiát korrepetáló nyugdíjas matektanárral bizonyíttatta be Orbán alkalmatlanságát az ország vezetésére. A mutatványhoz közgazdászt nem talált, mert azok jól tudják, hogy egy összeadással meg egy kivonással nem lehet az ország állapotát a táblára felvésni. Tudta ezt a matektanár is, de mit meg nem tesz ma egy nyugdíjas pedagógus egy joghurtért és két kifliért, miközben sanda miniszterelnöke oldalról lesi a mutatványt. Ismét bebizonyosodott, amit régóta tudok: a kerge hülyének és alapfokon manipulálhatónak tartja a saját népét. De miért kellett ehhez középiskolai tanár? A kormány takarékossága jegyében felbérelhetett volna egy alsó tagozatost is. Hiszen integrálni, differenciálni, a halmazokkal vesződni nem kellett, összeadni meg kivonni meg az is tud. És lehet, hogy beérte volna egy kiflivel is.

M. S., Miskolc

Egy százalék

Első olvasatban furcsán hangozhatnak tőlem – aki általában csak az oláhok disznóságairól írok – az alábbiak. Corneanu, temesvári oláh ortodox püspök egy görög katolikus templomszentelésen vett részt a minap Erdélyben. Ezt nehezményezte a fanarióta, a világ legsötétebb nemzeti ortodox bűnszövetkezetének zsíros szakállú romániai vezetősége. (Amelynek tökéletesen oláh latinitásukban bővebben vannak jelen a mohó szlávok, mint a kipusztított „jámbor latinok”!) Corneanu, oláh ortodox püspökről elég annyit tudni, hogy Oláhiában, 1989 decemberében megnyitotta a temesvári ortodox templomának kapuit, a Ceausescu-ellenes magyarok előtt is, hogy templomában menekülhessenek a román kommunista golyók elől. Rögtön Ceausescu kivégzése után ő volt az első ortodox oláh, aki bevallotta szekuritátés besúgói múltját önként. Ő nem volt leleplezve mások által, volt becsülete az önleleplezésre, ő meg tudta bánni egykori bűneit a nagy nyilvánosság előtt, nem mint a sötétlelkű ortodox papkollégái, akik RKP-s tagsági igazolvánnyal és szekus kitűzővel masíroznak át rajtunk a Kárpátok Géniusza letűnése után is, az Iliescuk korszakában (tisztelet érte neki, még ha ez szomorú erdélyi magyar helyzetünkön mit sem változtat!). Azt hiszem, de lehet, hogy ebben is tévedek, a becsületesség nemzetek fölötti erény. Azt hiszem, de lehet hogy tévedek – ami a vezetőembereiket illeti –, az oláhoknak csak 99%-a gazember, a többi becsületes.

TO., Mikháza

Hősi halott

A július 8-iki számukban megjelent „Hősi halott” levél vegyes érzelmeket keltett bennem. Egyrészt szomorúan emlékeztetett arra, hogy a haza védelmére hivatott honvédeink hatvanöt éve a bolsevizmus, ma a terrorizmus elleni keresztes hadjárat harci szekerébe fogva szenvedik el az ilyenkor elkerülhetetlent. Másrészt még szomorúbban emlékeztet arra, amikor egyébiránt jó nevű történészünk pl. a ’44-ben hazánk légterét életük kockáztatásával védelmező Pumákra sommásan közli, hogy ők nem lehetnek hősök, hanem csak áldozatok, mert ugye a fasizmus satöbbi. Bis zum Ságvári Endre és vidéke. Én nem venném magamnak a bátorságot, hogy egy hivatásos katona afganisztáni „munkavállalását” pusztán anyagi motivációra vezessem vissza. Ilyen alapon a 48-as honvédtisztek java része is „zsoldos” volt, mert a honvédségben gyorsabb előmenetelt reméltek, mint a cs.kir. ármádiában. És zsoldos, megélhetési katona minden hivatásos tiszt. Hogy a seregben mikor mi az önkéntes, azt az életben maradt kamikazék emlékezéseiből megtudhatjuk. A katonát a politikai vezetés küldi valahova, olyan, amilyen van. Feleljenek azok, akik ezt a döntést hozó testületet legitimálják. A katona innentől kezdve kötelességet teljesít, és ha fűbe harap, a társadalomtól, amelyik direkt vagy indirekt oda küldte meghalni, legkevesebb jóvátétel, hogy hősi halottnak tekintse.

Kolonits Ferenc, Budapest

Vasutasnap

A Magyar Nemzet egyik júliusi számában egy egész oldalt szentelt a vasutasnapon kitüntetett vasutasoknak, meg másoknak. 303 kitüntetést osztogattak szét, ennek – mivel voltam vasutas – azonban csak részben örülök. Közülük 133 (44%) ugyanis számomra olyan ismeretlen és távolinak tűnő beosztásban dolgozik, amiről fogalmam sincs. Az egyiket közzé teszem: „utazási személyzetgazdálkodó szakelőadó”. Ha valaki tudja, hogy ez milyen munkakört takar, nem haragudnék meg rá, ha tájékoztatna. Ja, hogy a MÁV közben a veszteség mocsarában fetreng? Kit érdekel ez, ha jól fizető, sőt kitüntetésre is előterjeszthető állásai vannak.

Kónya Béla, Bp.

Egykor és most

Egy idős, nyugdíjas igazgató mesélte abból a korból, amikor a magyar oktatási rendszer a 6 osztályos alapoktatásról áttért a 8 osztályos elemire (és egyben az alapoktatás és a középiskolák közé beiktatták a polgári iskolákat). A rendelkezés kimondta, hogy kötelező a részvétel az elemi iskolai képzésben. A végrehajtást szigorúan ellenőrizték. A történetben szereplő településen az iskolaigazgató elrendelte, hogy a tanítás első napján az osztályfőnökök írják össze, hogy ki hiányzik. A kapott listát a pedellussal elküldte a csendőrőrsre a parancsnoknak, akivel előre megbeszélte az akciót. A parancsnok kiadta az utasítást két csendőrnek, hogy egy órán belül minden gyerek a listáról legyen ott az iskolában. A kéttagú járőr somfavesszőt szelt, megtáncoltatta a mulasztó szülőket. Volt aztán „jáj, jáj, csendér úr!”, meg ilyesmi, de a gyerekeik elmentek az iskolába. És egy apróság, senkinek nem jutott eszébe, hogy önvédelmi baltát ragadjon, vagy értesítse a korabeli jogvédőt az esetről. Másnaptól beállt a kívánt rend. Vekker híján már egy órával a tanítás előtt ott bandáztak a gyerekek az iskolánál, mert nemhogy hiányozni, de elkésni se mertek. Persze volt nagy toprongy és üresgyomrúság, de a faluban gyűjtést rendeztek nekik, segítették őket. Trianon után nem volt abban a helyzetben az ország, hogy ingyenélőket tartson el. A módszer következtében ma elmondható erről a faluról, hogy valahány romává fejlődött cigánya iskolába jár, tud írni-olvasni, sőt, tehetségéhez mérten szakmát tanul, gimnáziumba, esetleg egyetemre jár. A két csendőr keze nyomán ma már diplomás romái vannak a településnek, és a sokat emlegetett deviancia sem kirívóbb köztük, mint az egyéb etnikumok esetében. Lumpenje minden nációnak van, csak éppen az arányuk nem mindegy.

Id. Miskolci Ferenc, Nagymaros

Trehányság

A bevonásra kerülő kétszázforintos bankjegyek ügyében szeretnék két megjegyzést tenni. Egy: a papíralapú bankjegyek nem annyira a forgalomban sérülnek meg, hanem a helytelen használattól. Az általános kulturálatlanság része, ahogy a pénzzel is bánunk. A pénztárca használata szinte már ritkaságszámba megy, zsebekbe, táskákba tömködött, galacsinná hajtogatott papírpénzekkel szaladgálnak az emberek. Az a menő, aki minél kisebbre hajtott, cafattá gyűrt pénzzel fizet. Új pénz nyomtatása (utánpótlása) helyett az oktatás-nevelésnek kellene rendet tenni a fejekben, hogy a pénzt – is! – méltó módon használjuk. Kettő: szükség van-e egyáltalán kétszáz, kétezer, húszezer forintos címletekre? Mivel sem bankom, sem bankjegynyomdám nincs, én azt mondom, ezekre a címletekre az égvilágon semmi szükség nincs. A fizetés és a pénzvisszaadás tökéletesen megoldható a régi, tízes mértékegységű pénzzel. Többféle címletet nyomtatni (akkor már miért ne lehetne háromszáz- meg hétszázforintos is) nyomtatni pénzkidobás. Nem is beszélve az egyre nagyobb teret nyerő bankkártyaforgalomról. Hidegrázást lehet kapni bármelyik kormányunk bármelyik „okos” intézkedésétől (a dolgozó az járjon jól). Nálam ez most azért verte ki a biztosítékot, mert huszonöt éve pénzzel dolgozom postán, illetve kereskedelemben.

Kovács Imre, Dorog-Esztergom

Miért kellett?

Nem mindenki olyan ambiciózus és tehetséges, mint Gyurcsány. De azért a langyos kis jólétecskét mindenki szereti. Ez voltaképpen nem is bűn, hanem cél. Azt hittük, hogy a rendszerváltás által majd elérjük. Bűnné a dolog akkor kezd válni, amikor az elit túlságosan előreszalad, és nem veszi észre, hogy a hatalom forrásának nevezett nép messze lemarad mögötte. Az 1967 óta megtollasodott elvtársak már az átkos idején is Európában voltak, miközben a nép még Ázsiában vesztegelt. Uraink a rablóprivatizáció idején csak a saját mohó cégeikkel foglalkoztak, és olyan vagyont és hatalmat szereztek, amellyel képesek önző tevékenységüket országépítéssé maszkírozni, és képesek az értelmiség jó részét kilóra felvásárolni. A kezdeti egyenlősdi után az elvtársak hamar felismerték, hogy a SZU-val megtámogatott korlátlan hatalmukat mire használhatják. „Rájöttek”, hogy a vezetői munka többet ér. A magas elvtársi fizetés hosszú évtizedek alatt tőkévé akkumulálódott. A fölülről kezdeményezett rendszerváltás idejére a vörös elit további tollasodását már akadályozták a meglévő szocialista viszonyok. Ezért csináltak „maguknak” rendszerváltást, pontosabban módszerváltást. Az elnyomásnak és a szipolyozásnak csak a technikája változott, mosolygósra és rejtettebbre. (Tankok helyett bankok.) Brutális elnyomás helyett jött a szalonképes, csöndes fojtogatás. Ha tehát sereghajtóvá és eladósodottá váltunk, ha divatba jött a vipera és a fojtógáz, akkor miért kellett nekünk rendszerváltás és Európai Unió? Aki nem vak, látja: nem nekünk kellett, hanem nekik.

Kövér Károly, Szeged