Mi történt velünk?

Elolvasva Nemeskürthy úr Mi történik velünk? c. könyvét, szeretném elmondani néhány gondolatomat. Az a véleményem, hogy a Magyarországon élő nép már alig nevezhető magyar népnek. A 150 évig tartó török megszállás alatt a magyarok csaknem mind kivándoroltak a megszállt területekről, elsősorban az ország jelenlegi területéről. Aztán mindenfelől jöttek telepesek és a visszatérő magyar családokkal keveredtek. Nem véletlen az a nemrégiben közzétett kutatási eredmény, hogy a magyar-finn rokonság jelei alig találhatók, csak az Erdélyben élők mutatnak ma is szoros rokonságot a finnekkel. Nem tartom helyesnek, hogy a kutatók azonnal kihirdették, hogy törölni kell ennek a rokoni kapcsolatnak a tanítását. Csak éppen arra nem térnek ki, hogy a jelenlegi ország területén hányszor cserélődött ki a lakosság, míg Erdélyben szoros egységben élve a mai napig őrzik magyar identitásukat, szokásaikat, hitüket. Sajnos mi itt a jelenlegi ország területén élők és főleg a fővárosiak – kivéve a kis számú tősgyökeres magyar eredetű családot – vegyes eredetűek vagyunk. Az én véleményem szerint erre vezethető vissza, hogy a főváros is nagyrészt elveszítette magyar jellegét, néhány kivételtől eltekintve most már olyan, mint a többi világváros. Arról már nem is szólva, hogy a város jelenlegi vezetői által kitalált zászló román nemzeti színű. Ez érezhető a lakosokon is, akik ide betelepültek, de semmi közösséget nem éreznek és nem is akarnak vállalni a magyarokkal, kinevetik a nemzeti jelképeket, kigúnyolják a nemzeti hagyományainkat, becsmérlik a magyarok kulturális eredményeit, hatalmukat arra használják, hogy az oktatás, a kultúra és a média segítségével a mai fiatalok fejéből kitöröljék az igényt is a magyar hagyományok megismerésére, netán megőrzésére. Nem hiszem, hogy sokan vannak, de tudom, hogy gazdasági hatalmuk révén sok embert tudnak manipulálni, ahogyan a választási eredményeket is manipulálták, és a jövőben is erre fognak törekedni. Sajnos mi nem tudunk olyan szakembereket megfizetni, akik a csalást be is tudják bizonyítani. Csak abban bízhatunk, hogy mi, akik többségben vagyunk, összefogva mégis győzelemre juttatjuk a magyar nemzet fennmaradásán munkálkodókat. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

Péter Sz. Gabriella, Budapest

Már megint Markó

A minap olvastam a marosvásárhelyi Népújságban az alábbiakat: "Csak úgy lehet egymás mellett élnünk, ha a múlt szemléletében is a kölcsönösséget érvényesíthetjük" – hangsúlyozta Markó Béla, az RMDSZ elnöke az MTI-nek adott nyilatkozatában. Ezt azután nyilatkozta az MTI bukaresti irodájának, hogy Tőkés László közleményben magyarázatot kért, hogy kinek a megbízásából vett részt a szenátusi csoport egy része a Kempinski Hotelben, a fogadáson. "Ha már történelmi jelentőségű kérdésekről beszélünk, akkor én azt tartom nagyon jelentősnek, hogy a Románia és Magyarország közti tárgyalásokon immár jelen van az erdélyi magyarság képviselete. Ezzel kellene foglalkozni, nem az egymás ünnepeivel, mert azokkal úgysem fogunk egyhamar egyetérteni" – szögezte le. Hát tényleg nem tudunk egyetérteni azokkal a neptunos politikusokkal, akik akkor ott "ünnepeltek". Azt, hogy a jelenlegi magyar kormány idáig süllyedt, azt szomorúan vesszük tudomásul, hiszen a választások óta sok mindent megéltünk, de hogy az erdélyi magyarság, a sokat szenvedő fél képviselői annyira lealjasuljanak, hogy ott pezsgőzzenek, az már több a soknál. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a "maroknyi székely" sokkal többet, sakkal jobb vezetőket érdemelne, akárcsak mi, anyaországiak. Hajrá, Magyarország! hajrá, magyarok!

Lukács Márta Karola, Budapest

Saját magunkkal törődtünk

Szelei István írásából (A "Na és" relativizmusa, Demokrata 2002., 48. szám) két jelentős dolog kimaradt. Abban igaza van, hogy a háború, a doni és az utána következő harctéri vereségek következtében a Vörös Hadsereg a Kárpátoknál volt. És ami kimaradt: Az állandósult légitámadások a lakosság túlnyomó részét a fronton és a hátországban ért emberveszteségek, plusz: az zsidók által vezetett 19-es vörösterror és a zsidótörvények. Tehát: akkor a lakosságnak legalább a kilencven százaléka nem a zsidókkal törődött, hanem saját magával. Mindenki élve meg akarta úszni a háborút. Én is. És főleg senki nem akart a Hadik laktanyába kerülni a csendőrnyomozók elé. És még valami: Bárczy István államtitkár 1942 decemberében többször is figyelmeztette a zsidóság vezetőit, készüljenek a legrosszabbakra, mert Németország elveszti a háborút és bármi megtörténhet a részükről. Sőt, fegyvert ígért a honvédség raktárából, hogy adott esetben ne adják olcsón az életüket. Csakhogy a zsidóság vezetői semmitmondó válaszokat adtak neki, és semmit nem tettek. Ezért lőtték agyon a fővezérüket a háború után Izraelben. Én ezt Ujszászi Istvántól a VKF-2 volt vezetőjétől hallottam 1951-ben a váci börtönben, akivel egy zárkában voltam. Egyébként nem kívánok önöknek kellemes ünnepeket és új évet. Mert a kommunisták uralma alatt ilyen nem volt és nem lesz! De kívánok önöknek jó egészséget, hosszú életet, és a lap maradjon fenn száz évig.

Bereczky Tamás, Berettyóújfalu

Amiről nem írnak

Rendkívüli élményben volt részük azoknak a nyíregyháziaknak, akik megnézték december 10-én délután a zeneiskola hangversenytermében megtartott Sajtóklubot. A "hírhedt" Sajtóklub frontemberei a tőlük megszokott humorral és közvetlenséggel mondták el véleményüket az aktuális politikai és társadalmai kérdésekről, problémákról. Másnap és az utána következő napokban árgus szemekkel figyeltem a helyi sajtót, de hiába, sem egy fotó, sem egy néhány soros tudósítás nem jelent meg a rendezvényről. A média tehát hallgat, még mindig hallgat! Emberei jól megtanulták azt a fontos szabályt a Foxi-Maxi egyetemen: amiről nem írunk, az nincs. Csak azt felejtették el ezek a szegény újságírók és egyebek, hogy már nincs szocializmus, nincs központi sajtóirányítás Lakatos elvtárssal és Lendvai elvtársnővel. A Nyílt-Tér című ingyenes hetilapon nem csodálkozom, hiszen az csak balra nyílt, ezt már tudjuk. Nem is viszik fel az emberek a lépcsőházakból, még krumplihámozáshoz sem. Viszont a megyei hetilap azt írja magáról, hogy független. Bár lehet, hogy ezt úgy kell érteni, a jobboldaltól független. Tudomásul kell venni a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében működő médiának is, hogy a demokráciában nem ez a közszolgálatiság. Azt, hogy a megyében élő újságolvasó és tévénéző nem mind baloldali. Legalábbis az elmúlt országgyűlési képviselő-választás nem ezt mutatta. Köszönjük, Sajtóklub!

Szitha Miklós, Nyíregyháza

Felajánlás

Felajánlom 18 600 forintos gyesemet Medgyessy úrnak a decemberi – mindenféle bevételéért cserébe! Tudatom vele, hogy gyesből, 29 500 forint családi pótlékból levonások után alig 40 000 forint minimálbérből és a kiegészítő csp-ból neveljük, taníttatjuk gyermekeinket. Én nem ígérhetek olyat, amit ne teljesítenék! Az albérlet, rezsi, "ingyenes" étkeztetés, "ingyenes" iskolai kiadások kifizetése után marad jó esetben 45 000 forint egy hónapra egy héttagú családnak. Hol van a segítése, támogatása, a normális élethez való joga egy ekkora családnak?

Tisztelettel: egy ötgyermekes dombóvári anya

Levél Medgyessynek

Amikor hírét vettem, hogy milyen önfeledten ünnepelték Erdély Romániához csatolását, az volt az első gondolatom: ilyen mélyre süllyedtek? Részlet egy megemlékezésből: Most éljük Trianon 80. évfordulóját. Vajon lesz-e politikus országunkban, aki fel meri vállalni Károlyi Mihály ebben vállalt szerepét? Azt például, hogy Diaz olasz tábornok 1918 októberében Padovában kelt levelében a békeszerződés kiinduló tárgyalási alapjaként a régi magyar országhatárokat jelölte meg. De ha ezt Károlyi 1918 novemberének első napjaiban nyilvánosságra hozza, akkor egyszerre pünkösdi királysággá válik az október 31-én kirobbantott őszirózsás forradalma, mert kiderül a hazugság, hogy csak ő, Károlyi Mihály tud "kiváló antant kapcsolatai révén" igazságos békét kieszközölni a vesztett háború után. Ezeknek a hazudott kiváló kapcsolatoknak az lett a vége, hogy Károlyi saját nyegle magatartása és válogatott kíséretének elfogadhatatlan visszataszítósága miatt szóba sem álltak vele a franciák Belgrádban. Ez a dicstelen belgrádi szereplés volt a fordulópont, itt lehetett volna csaknem mindent megmenteni. Itt kellett volna a győzőknek megadni azt a tiszteletet, a külsőségekben megnyilvánuló tiszteletet, amit Luis Franchet D’Esperey francia tábornagy megadott gróf Károlyi Mihálynak, Magyarország miniszterelnökének. A főparancsnok teljes katonai díszben várta a magyar küldöttséget. Díszszázad sorakozott fel, díszebéddel várták a magyar delegációt. De amikor a francia tábornagy meglátta a gyülevész módon eléje sétáló magyar küldöttség összetételét, bricsessznadrágos, vadászkalapos öltözékét, nyegle, öntelt, a korábbi kiváló francia kapcsolatot túlértékelő, a kellő tiszteletet meg nem adó pökhendi magatartását, így fakadt ki magából: "Vous étez tombés ci-bas?" (Ilyen mélyre süllyedtek?) És sarkonfordulva otthagyta őket. Nem ült le velük az ünnepien megterített asztalhoz sem. A hoppon maradt küldöttek a belgrádi kocsmákban ehettek szerb fasírozottat a díszebéd helyett. Aztán megkapták a "tárgyalás" határozatát, ami már szinte maga volt a két év múlva szentesített békekötés Trianonban. Ez után a szégyenletes, bűnös belgrádi leszereplés után kaptak a cseh, román, szerb csapatok első bevonulási engedélyt az általuk igényelt magyar területekre. Eddig az idézet. Ez a mondás jutott eszembe a fenti eseményről. Nem szeretnék azonban igazságtalan lenni, ezért hadd utaljak egy lényeges különbségre az 1918-as belgrádi és a 2002-es budapesti találkozó között. Gróf Károlyi Mihállyal ellentétben Medgyessy Péter megadta a tiszteletet tárgyalópartnereinek. Talán többet is, mit amennyit megérdemeltek.

Hertelendy László, Budapest

Szóösszetétel

A Magyar Demokrata 49. számának 17. oldalán megjelent cikk címéhez (Hazaárulók találkozója? – a szerk.) fűznék egy észrevételt. Hogy Nastaset hogyan ítéli meg a román média,számunkra elgondolkodtató és ismételten figyelmeztető. A december elsejei követségi fogadáson inkább a Magyar Köztársaságot képviselő miniszterelnökkel kapcsolatban nem találom méltónak a meghatározást. Aki előbb a bolsoj drughoz, majd ennek agonizálását látva az akkori leggyűlöltebb ellenséghez, a big brotherhez csatlakozik politikai érdekközösségével, hogy ennek védelme alatt tovább terrorizálhassa alattvalóit; aki bizonyos erők manipulált irányításával kerül abba a pozícióba, amelyben tanácsadóinak útmutatása szerint igyekezhet regnálni egy tízmilliós népességű országot; aki a maradék állami vagyont is irányítóinak kezére igyekszik játszani; aki magyarokat küld innen több ezer kilométerre idegen érdekekért harcolni és esetleg meghalni; aki az Erdély elszakítását bevezető gyulafehérvári népgyűlés évfordulóján együtt ünnepel az ősi magyar földet jelenleg is bitorló ország miniszterelnökével – nos, az ilyen ügynökre, akinek Magyarország a jelek szerint csupán élettere, nem pedig hazája, lehet-e, szabad-e azt mondani, hogy hazaáruló? Nem kellene esetünkben elhagyni ebből a szóösszetételből az oly nemes fogalmat jelölő kifejezést, hogy haza?

S. B., Nyíregyháza

Ünnepelgetés

Adalékok a 2002. december elsejei budapesti horához. Kovács Laci bácsi, a külügyes a minap úgy védekezett az ATV-n a december 1-ji gyalázat miatt, hogy azt mondta nagy zavarában, hogy ő megkérdezte Markó Bélát és ő készségesen elmondta neki, hogy Romániának december elseje csak 1990-től a nemzeti ünnepe, és hogy az RMDSZ azóta ünnepelgeti ezt az ünnepet. Hát mit mondjak erre, kedves itthon nyomorgók? Például azt, hogy hamis és tudatlan, hisz a december elsejét ünneplők agyabugyálták meg 1990. március 19-én a marosvásárhelyi RMDSZ-eseket. Markóék csak 1996 óta, amikor a román kormányba bekerültek, ünnepelgetnek együtt az asszimilátorainkkal.

T. O., Mikháza

Mézesmadzag

A lengyel és a cseh diplomácia elégedett: Dánia fővárosában a magyaroknál jobb pozíciót értek el a tárgyalások utolsó napján. Magyar vagyok, szeretem a lengyeleket, tisztelem a cseheket, diplomatáikról kevésbé jó a véleményem. Phyrrusi győzelem ez, belátásához megítélésem szerint legalább 5-10 év szükséges. A többiek? Örülnek, hogy észrevette őket a Nyugat, s hogy maradt a koncból. Változatlanul a politikusokra gondolok, hiszen a lett, a szlovák, a ciprusi embert testvéremnek tekintem. Bizony, bizony, itt a konc, ha úgy tetszik, a mézesmadzag a lényeg. Meg kell valljuk, a brüsszeli vezetés tökéletes, profi állatidomár, Koppenhágában berendezett egy hatalmas Kempinski szállodát, ahol a vesztesek és megalázottak örömmel pezsgőzhettek a győztesekkel. Munkamegosztással. ők kortyolhattak, mi nyelhettünk. S hogy cigányútra tévedt a francia pezsgő, azt nem ők, hanem majd mi érzékeljük ebben a tarthatatlan házasságban. Mondom, professzionálisak az új évezred rabszolgatartói. Bravúrosan rendezik meg az esküvőt, s a jövőben majd a válópert. És addig? Gatyára, bugyira vetkőztetik a gyöngébb felet. Másképpen: a bemattolt sakkozó gratulálni kényszerül a maradék önbecsülésének védelmében.

Szőke Kálmán, Debrecen

Amerikanizálódunk

A nyolcvanas évek közepén Nyugat-Európában jártunk a feleségemmel. Örültünk, hogy végre kijuthattunk. Salzburgban, Mozart szülőházánál jártunk. Sok turista sétált ott, nézelődött, amikor egy fiatalokból álló csoport félkörben felállt a ház előtt. A karnagy is beállt a kórusba és elénekelték a C moll (Hálaadás) mise első tételét – zenekar nélkül. Kyrie – hangzott fel a téren. Először egy angol házaspár állt be énekelve a fiatalok közé, majd különböző nemzetiségű alkalmi énekesekkel bővült a kórus. Örömmel hallottuk ott a magyar szót. A kórus egy magyar egyházi iskola énekkara volt, Finnországból jöttek, ahol sikerrel szerepeltek, és hazafelé tartva megnézték Mozart házát. Régen ezt jelentette számunkra Európa. A nyugati kultúrát, egymás őszinte megbecsülését és keresztény erkölcsiséget. (Olvassák csak el Remenyik Sándor Nikoláj c. versét. ő valóban megérdemelte volna a Nobel-díjat. Kettőt is. Az irodalmit és a béke Nobel-díjat is.) Akkor még összetartoztunk. Még Oroszország is Európához tartozott. Az idén nyáron Németországban jártunk. Egy volt NDK-s orvos házaspár hívott meg bennünket. (90 előtt többször jártak nálunk a Balatonon). Ma már ott is minden a pénz, a "siker" és az egyre növekvő fogyasztás körül forog. Jólétben élnek. Tíz éve ugyan nem voltak nyaralni. Egy központi kórházban dolgoznak, és arra panaszkodnak, hogy "minden bizonytalan". Az állásuk, a gazdasági élet, a lányaik sorsa. (Kettő van nekik, de egyik sem házasságban él… Viszont a tévéműsorok… ugyanaz, mint Amerikában.) Meghívtuk őket újra mi is. Hozzánk Európába, Magyarországra, a Balatonra. Majd újra beszélgetünk hajnalig és tervezgetünk… "Ha megszabadulnánk a Szovjetuniótól…" Most Amerikát kellett volna mondanom? Ne bántsuk Amerikát. Az sem a régi már. ők is valami iszonyúan ijesztő dolgot élnek át jó ideje. De ez már egy másik történet.

Dobozi Iván, Budapest

Civitas fidelissima

1992-ben Sopron város polgármestere részt vett Burgenland megalapításának és Nyugat-Magyarország elszakításának 80 éves évfordulóját megünneplő eisenstadti (kismartoni) ünnepségeken. A nevezett polgármestert a város képviselő-testülete rövidesen lemondatta. Igaz, a lemondatást hivatalosan nem ezzel indokolták, de ez volt a valódi ok. Ideiglenesen regnáló miniszterelnökünk Sopron város polgármesteréhez hasonlóan nem tudja megérteni, hogy van amit meg lehet tenni, és van amit nem. A mohácsi vész emlékét sem volna ildomos együtt ünnepelni a törökökkel. Igaz, a D-209-es sz. t. tisztünk hazánk "felszabadulásának" évfordulóit bizonyára sokszor ünnepelte együtt a szovjet megszállókkal, innen származhatott az idea Románia nemzeti ünnepének közös megünneplésére. A miniszterelnök úrnak tudomásul kell vennie, hogy nemcsak a szomszéd népek érzékenységére kell figyelemmel lenni, hanem a sajátjáéra is. (Ha a sajátja.) A magyar nép egy részének mértéken felüli fizetésemelésével elért népszerűsége nem ad mindenre felhatalmazást.

S. P,. Sopron

Tök mindegy

Szerintem nem érdemes túl sok figyelmet fordítani a Penthouse Faludy-féle számára, ugyanis annak a figyelemfelhívás a célja. Ez a nőcske önerejéből soha nem került volna egy ilyen lap címoldalára, annyira gyengécske szegény – abból pedig, amit olvashattunk tőle a Demokrata egyik korábbi számában, úgy tűnik – nem csak külsőleg. Faludynak pedig már – finoman szólva – "tök mindegy".

R. Mária, Budapest