Bűn és bűnhődés

A kereszténység tanítása szerint mindenkinek számot kell majd adni a bűneiről, s számolni kell a következményekkel. A hitbéli bűnök tekintetében csak a halál után, de a politikaiak esetében a „számonkérő érdekeinek megfelelően” jelennek meg a következmények, amelyek a kérdéses személy társadalmi helyzetéhez, betöltött funkciójához igazodóan érintenek s tesznek szenvedő alannyá kisebb vagy nagyobb közösségeket, vagy akár egy egész nemzetet, országot is. Ez figyelhető meg az MSZP- SZDSZ-kormány esetében is. A miniszterelnöknek a kormány prominens tagjaival együtt közös vonása, hogy mindannyian a Nyugat ádáz ellenségei, a kommunista diktatúra vezető képviselői, megvalósítói, dirigensei voltak. Bűnük tehát elévülhetetlen mindazok szemében, akik tőlünk nyugatra a világot jelentik, képviselik, akik e diktatúra céltáblái voltak. Ilyen súlyos politikai múlttal elvárható-e, egyáltalán lehet-e egyenes gerinccel, felemelt fejjel, nemzeti öntudattal, egyenrangú félként tárgyalni, érdeket képviselni, kedvezőbb pozíciót követelni azoktól, akiket eddig hazug, mocskos, népeket leigázó piszkos kapitalistáknak, ellenségnek kiáltottak ki? Nem lehet. Ezzel Medgyessy is tisztában van. Azt üzente a Nyugatnak, hogy kis ország vagyunk, nem akarunk túl magasra kapaszkodni. A megalázkodás e burkolt, de egyértelmű jeladását „vették” Nyugaton. A szavakat hazánk érdekei ellen ható konkrét tettek követték: Előbb a Gripen-ügy, majd a washingtoni látogatás kicsikarása, a hajbókoló felajánlások. A taszári felajánlás az USA-nak jól jött, kellett nekik egy balek, aki átveszi tőlük a kockázatot. Váljunk mi az iraki, a muzulmán gyűlölet újabb céltáblájává. A politikai nemzetárulás non plus ultrája volt továbbá, hogy a román miniszterelnökkel Erdély trianoni elcsatolásának évfordulóját közösen ünnepelték meg. Aztán itt van az EU-csatlakozási kudarc is. Hát így hárulnak át Medgyessy és kabinetje bűneinek következményei a magyar milliókra, akiknek egy része legfeljebb abban vétkes, hogy szavazataival a hatalomba segítette őket. Meggyőződésem, hogy nem tévedünk, ha ezek ismeretében azt állítjuk, a Medgyessy-kormány nemcsak nemzetbiztonsági, de nemzet- megmaradási kockázatot is jelent a magyar nép, az ország számára.

Gróf Endre, Pécs

Szegény magyarok!

Szűkebb pátriámban közel egy esztendeje megjelentek a kereskedelmi televíziók szenzációhajhász, botrányra éhes vámpírjai, mert településünk egyik polgára úgy döntött, hogy férfiból nővé szeretne átváltozni. (Még szerencse, hogy nem Kafka egyik novellájának figurájává!). Talán sokan hallottak azokról, akik meg vannak győződve, hogy tévedésből kapták a nemüket. A transzszexuálisok személyiségükben az ellentétes nemhez tartozónak vallják magukat, ingyenes átoperálásukat pedig jogszabály írja elő (!). Emberünk esetében így végül megtörtént a többmillós beavatkozás, amelynek költségeit tehát az állam, azaz a tb fizette ki. A férfi testéből újjászületett nő boldog lehet, három gyermeke pedig csodálkozva szemléli azt, hogy apából anya lett. (A feleség korábban elhagyta őket.) Persze a gagyi tévék kvízműsoraiban gyakrabban szerepeltették az „átváltozót”, mint bárki mást. Tudjuk, a másság tolerálására van elég pénz is, idő is. Pedig épeszű ember, ha már volt egészségügyi intézményben hazánkban, az (miniszterként) a pénzt másra, sokkal fontosabb célokra csoportosítaná át. Nagyanyám 83 esztendős. A minap elesett az udvaron és beverte a fejét. Miskolc kórházai középkori körülmények között fogadták őt. Tisztában vagyok azzal, hogy évtizedek problémáiról írok, de az mégiscsak elképesztő, hogy nincs pénz szappanra, eü. papírra, nővérhívóra, rendes vacsorára stb. Ezért szeretném megkérdezni Csehák Judit elvtársnőből lett miniszter asszonytól, miként lehetséges az, hogy az én nagyanyám és úgy általában a társadalom becsületes rétegei miért nem kapják meg a tisztességesen átdolgozott élet után az őket megillető, alapvető színvonalú kórházi ellátást, a transzszexuális bohóc pedig megkapja azt szinte luxuskörülmények között a társadalom- biztosítótól? Talán ültessem be a nagymamát egy kvízműsorba, akkor jobb esélye lenne rá? Szegény Magyarország, szegény magyarok!

Urbán Béla, Mályi

Szégyellem magam…

Szülőhazám jelenlegi helyzete nagyon elszomorít, mert nem látok semmi kiutat arra, hogy az annyira hőn óhajtott szabadság és függetlenség (a tényleges) végre megvalósuljon. Ha most azt írnám, hogy egy újabb, de vértelen forradalomra volna szükség ennek megvalósításához, akkor válaszul csak elítélő szavakat kapnék, pedig sajnos más utat nem látok. Borzalmasan szégyellem magam, amikor egyes csoportok émelyítő fitogtatással akarják a vallási frontot is meglovagolni, holott minden más uralom már a birtokukban van, csak ezt egyesek szemforgató módon tagadják. Gondolok itt például a chanuka erőszakos térhódítására, és csak összehasonlításul közlöm, hogy itt, Angliában ez teljesen ismeretlen dolog, már ami az utcára való kikerülését illeti. A 85 százalékos keresztény országban ennek a túlharsogása nem szolgál más célt, csak amit ők egyébként is elgondoltak és végrehajtottak – megalázni a magyar népet és tudtukra adni, hogy kik az urak/elvtársak ma Magyarországon. Persze a felhevített liberális sajtó ezt a véleményt azonnal antiszemitizmusnak kiáltja ki, mert ezzel az általános és elterjedt véleményezéssel már sikerült majd a fél világot elhülyíteniük. Megkaptam Kertész Imre Nobel-díjas könyvét és érdeklődéssel kezdtem olvasni, de mire a végére értem, sajnos semmi olyan különös irodalmi értéket nem találtam benne, ami rászolgált volna a díjra. Ez szomorú, de egyben újra a magyarság számlájára írható. Hiszen mondjuk meg őszintén: ha 1990 után egy jó írónk megírta volna a magyar nép szenvedéseit a 40 év kommunista uralomról, beleértve az AVO-ÁVH elkövetett kegyetlenkedéseit, a kínzókamrák áldozatainak ledarálását, a kényszermunkásokat, a törvénysértések tízezreit – nem hiszem, hogy mindez kevesebb eséllyel támaszthatott volna igényt ilyen díjra, mint Kertész Imre írása.

Így aztán nem is fogok csodálkozni, ha megszületik a gyűlölettörvény, ami véglegesen a magyar sors végzetének első lépését fogja jelenteni.

Révffy László, Leicester

Az MSZP új 56-os tagozata?

Valószínűleg sokan felkapták a fejüket a hírre, hogy együttműködési megállapodást írt alá a MeH-et vezető miniszter, Kiss Elemér az 56-os Konföderáció vezetőivel. Ennek következményeként hamarosan "pénz, paripa és fegyver" kerül az 56-os veteránok legújabb szervezetéhez (bocsánat: fegyver azért nyilván nem!), lesz költségvetési támogatás, új, reprezentatív székház és – ami a fő – a jövőben minden 56-os „ügyben” ezzel a szervezettel fog egyeztetni a kormányzat. Remek. Most már csak azt kéne tudni: mi ez a szervezet, kik hívták életre, kik vezetik és mi a célja? Sajnos 56-os szabadságharcosokat, a forradalom miatt megtorlásokat elszenvedett egykori résztvevőket tömörítő (és már korábban is működő) szervezetek, szövetségek tagsága vagy nem ismeri ezeket az új 56-osokat, vagy nagyon is jól ismerik őket. Egyikük-másikuk megjárta ezeket az egyesületeket, s bizony sokukról kiderült, hogy bajok vannak mind a forradalmi előéletükkel, mind emberi-erkölcsi megbízhatóságukkal, s emiatt – valamint talán azért is, mert nem tudtak „érvényesülni” – lassanként kikoptak onnan. De most, a hatalomváltáskor – érzékelve a valóban nehezen feloldható ellentétet, a korábban bűneivel nem szembenéző párt (MSZP) indulatai és a rossz lelkiismeretét (vajon túlzás ez utóbbit feltételezni?) – elérkezettnek látták az időt, hogy „kibéküljenek”. (Természetesen a nem csekély baksis reményében!) De még egyszer felvetődik a kérdés: Kik ők, ki hatalmazta fel őket arra, hogy az 56-osok nevében bármit is tegyenek? Vagy valóban arról van csak szó, hogy a hatalomra került MSZP a valódi elszámolás (szembenézés) helyett a legkényelmesebb megoldást választotta? „Kinevezte” a saját 56-osait, akikkel aztán látványosan összeborulhat? Létrehozott egy párton kívüli 56-os tagozatot is. Ez jellemző a szocialisták (és nem szociáldemokraták! de nem ám!) gondolkodására. Most akarják másodszor (és talán végleg) leverni a forradalmat? Azzal, hogy nem létezőnek tekintik a számukra kényelmetlen, velük nem békülő (hiszen a megbánás legcsekélyebb jelét sem tapasztaltuk, tapasztaljuk részükről) valódi 56-osokat. Esetleg a legalantasabb ösztönökre, emberi gyengeségekre számítva: hogy előbb-utóbb majd mi, többiek is beállunk a sorba? Nagyon szeretnénk remélni, hogy csalatkozni fognak a számításukban. Legfőképpen pedig abban, hogy ezzel a látványos akcióval nem tudják megtéveszteni sem az igazi 56-osokat, sem pedig a magyar társadalom egészét.

Pongrátz Gergely, az 56-os MVSZ elnöke

Trencsényi László, az 56-os MVSZ ügyvezető alelnöke

Új próféták

Bencsik András Szépen, nem szélsőségesen címmel cikket írt a MD dec. 12-i számában, melyben megfelelt Malgot Istvánnak a Heti Válaszban közölt beszélgetésére. Néhány gondolatot írnék ezekkel kapcsolatban. Malgot azt állítja magáról, hogy az ő lapja „képviselni” kívánja a tízezer polgári kör érdekeit. Ki kérte föl őt erre és kikkel szemben képviselné? A szélsőjobb szárnnyal szemben, akik szerinte „radikálisok”? A mérsékelteket védi tőlük? Beszélt már polgári körösökkel, akik panaszkodtak? Ezt az ellentétet ő találta ki. Orbán Viktort is félti, mert méltatlanul kellene elviselnie a radikálisok rá vetülő vádjait? Kitalálja, hogy most a radikalizmus nem eurokonform. Valamikor Moszkva felé kellett konformnak lenni, ma Brüsszel felé. Az a baj az új prófétákkal, hogy nem a tömegek miatt fáj a fejük, hanem attól félnek, hogy valami hasznosból kimaradnak. Malgot úr azt is kiötlötte, hogy a polgári körök eszköztárából hiányzik a „markáns ideológia”. Szerintem itt, Magyarországon nem az ideológia hiányzik: azt hazudnak maguknak a kommunisták és bérenceik. Azt hiányzik, hogy tízmillió magyar jobban éljen és ne az állampárt (mely most szeretne újabb ötven évre betokosodni) által a béka feneke alá süllyesztett színvonalon. Arra volna szükség, hogy ne csak a vékony kommunista pártelit réteg dőzsöljön, hanem az ipari munkás, a kisbirtokos, a kisvállalkozó egyaránt kapja meg, amit munkájával kiérdemelt. Ez az „ideológia” halk zsolozsmával, koldulásra kinyújtott kézzel nem érhető el, csak hatásosan artikulált akaratnyilvánítással. Ha valaki magyar- ként akar élni és azért küzd ebben a globalizációra (internacionalizmusra) törő világban, az nem rasszista. A más nemzethez húzók, azoknak alázatosan bókolók, őket mindenben kiszolgálók nevükön nevezhetők: nemzetárulók, labancok, Quislingek. Ezt nem lehet mérsékelten kimondani, csak érthetően, hangosan. Az ilyenek ne akarjanak a nemzet nevében szólni: soha, sehol! Sok emberre van szükség itt, a nemzeti oldalon, hogy erősek, erősebbek legyünk – de csak igazakra.

Székely Sándor, Pécs

Janics Kálmán 90 éves

Dr. Janics Kálmánt a Felvidéken, vágkirályfai otthonában dec. 29-én ünnepelték a 90. születésnapján. 1912-ben született Nyitra vármegyében, pedagógusok gyermekeként. Orvosi diplomáját 36-ban Pozsonyban szerezte. A II. világháború után ő is átélte a a csehszlovákiai magyarok állampolgárság nélküli „hontalansága” éveit. Csak a nagy orvoshiány miatt kapott munkát. Praxisa mellett nagy figyelemmel fordult a magyarság tragédiái felé: gyűjtötte az ezekről szóló cikkeket, folyóiratokat, könyveket. A hontalanság évei c. művét kb. hatszáz dokumentumra alapozva írta. Emiatt Kassán titkosszolgálati akció indult ellene. Állását elvesztette, Jólsváról hazaköltözött Vágkirályfára. De utolérték, a rendőrség a házkutatás során csak arra a fiókra volt kíváncsi, ahová a „barátja” szeme láttára helyezte a bizalmas okmányokat. Üzemorvosi állásából menesztették. Ezért a Vág folyón épülő vízlépcső építésvezetőségénél raktári munkásként dolgozott. A sok zaklatás ellenére sem tört meg, jelentős közírói munkát végzett a csehszlovákiai magyarság érdekében. A titkosrendőrség figyelme Budapestre is követte. A hontalanság évei c. műve kéziratának második példánya is a határőrség kezébe került, de ezúttal Hegyeshalomban. A harmadik példány Kéri Kálmán vezérezredes és japán barátja segítségével került ki Nyugatra. Az első kiadása magyarul Münchenben jelent meg, majd ezt dr. Borsody István professzor az USA-ban lefordította angolra. A harmadik kiadásra is Münchenben került sor, majd a negyedikre Budapesten, Kunszabó Ferenc kezdeményezésére. Végül az ötödik kiadás szlovák nyelven, Dunaszerdahelyen jelent meg. Szlovák történész körökben ennek jelentős hatása volt, mert addig nem ismerték a felvidéki magyarok kálváriájának igaz történetét. 1989-ben Bugár Bélával és Szatmáry Györggyel szervezte a szlovákiai magyar kereszténydemokrata mozgalmat és annak elnöke, az első szlovák parlamentben képviselő lett. A változások után jelent meg újabb könyve: Valahol utat tévesztettünk Európában címmel. Nagyon aktív közíró volt a diktatúra és az azutáni időszakban is. Cikkei jelentek meg a Beszélőben, a Magyar Nemzetben. Kiemelkedő jelentőségű a csehszlovák kassai kormányprogram kritikája, Dubcek halálának okáról írt elemző kritikai írása, A magyar leventék lemészárlása Pozsonyligetfaluban stb. Mindig a realitás talaján állt. Mondatszerkesztése tömör, lényegre törő, stílusa élvezetes és mindig dokumentáltak az állításai. A huszadik század viharai során a szülőföldjén nyolc politikai és államhatár-változást élt meg. Az „anyaország” politikusai a munkásságát nem méltatták figyelemre, állami díjat nem kapott. A történettudomány egyszer majd elismeri a teljesítményét.

Hábel György, Budapest

Kilencéves fasiszta

1952-t írtunk. Édesanyám özvegyi nyugdíjából tartotta el négy gyermekét. Egy ízben megjelent nálunk egy agitátornő, és felelősségre vonta anyánkat, amiért csak 150 forint békekölcsönt jegyzett. A meglehetősen egyirányú diskurzus egy hosszú terítővel letakart asztal mellett folyt, és én mint afféle nebuló, az asztal alatt játszottam. Anyám hiába mentegetőzött, hogy nézze meg az elvtársnő, itt van négy gyerek, képtelen több kölcsönt jegyezni. És megkérdezte, igaz-e, hogy a békekölcsönön nyerni is lehet. Igen – volt a válasz, de akinek nem húzzák ki a számát, az is nyer, mert a pénzen új gyárak, hidak épülnek. Máig sem tudom miért, az asztal alól jó hangosan kiszóltam: „Tudjuk!” Anyám gyengéden megrúgott az asztal alatt, de már késő volt, az elvtársnő dúlva-fúlva távozott.

Három nap múltán idézést kaptunk a kerületi rendőrségre. Bűnügyben. Meg kellett keresnünk Cwillingerné elvtársnőt. Ő megpirongatta anyámat, hogy miért nem nevel jobban, és hogy ki sugallja nekem, a kisgyereknek ezeket a szavakat? Talán csak nem fasisztát akar nevelni ebből a gyerekből? – kérdezte ott előttem anyámtól. De még intézetbe is adhatnak, mondta. Szegény anyám csak tűrt, bólogatott, fogadkozott, mindent megígért, de ez is kevés volt. Megvonták a nyugdíját, és egy ideig naponta két órát kellett hallgatnunk Cwillingerné elvtársnő oktatását arról, hogy a párt milyen jót akar, és nem is tudjuk, milyen boldogok vagyunk. Kikapcsolták a villanyunkat, mert nem tudtuk fizetni a számlát. Mi gyermekek a lépcsőházba jártunk ki olvasni esténként. Zsír nem volt a kenyérre, anyánk úgy „csalt”, hogy az összement tejhez sót és hagymát adott, ebből tejbegrízt készített, mi pedig boldogan kentük a kenyérre az így készített zsírt.

Tizedik születésnapomra baracklekváros palacsintát kaptam. Anyám csak évek múlva árulta el, hogy a lekvár főtt sárgarépa volt. Azóta sem ettem olyan finom palacsintát…

Czékus József, Budapest