Államférfiak

Boross Péternek, Magyarország volt miniszterelnökének miniszterelnöki főtanácsadójának az ősz folyamán két beszélgetését láttam a képernyőn, amit nem tudtam megemészteni. Az egyik mellbe vágott a tőle szokatlan hanggal, amivel alaposan leteremtette Gorka Sebestyént, cáfolva Magyarország hős ügynökének esetleges külföldi vonatkozásait. (Gorka nem volt jelen a beszélgetésen, de egy előző műsorban azt állította, hogy a rendszerváltás utáni magyar kormány közölhette egyes nyugati államokkal és Izraellel Medgyessy Péter „státusát”. A másik Balsay István lemondása kapcsán mondott magyarázata volt, melyben kifejtette az MDF békés jobbközepes (középjobbos?) „elhívatottságát”, bizonyítva ezt három magyar történelmi személyiség eredményes politizálásával. A három személyiség a következő volt: Tisza Kálmán, Bethlen István és Antall József. Mivel nem vagyok történész (tudtommal Boross Péter sem az), nem bocsátkozom az említett miniszterelnökök tevékenységének értékelésébe. Az alábbiakat azonban ki merem mondani. – Három zseniális államférfi, Széchenyi István, Deák Ferenc és Andrássy Gyula szellemisége és előzetes gyakorlati politikája nélkül, nemzetük iránti kikezdhetetlen („radikális”?) szent elkötelezettségük nélkül Tisza Kálmán nem tudta volna Magyarországot felvirágoztatni. – Horthy Miklós határozott („radikális”?) fellépése nélkül Bethlen István legföljebb (és még az sem biztos) az erdélyi birtokát konszolidálhatta volna, és nem a maradék országot. – Antall József nem a békés megegyezés politikusaként lesz nagyjaink között emlegetve (amivel többek között az ország nyakába ültette Göncz Árpádot), hanem a Varsói Szerződés („radikális”?) felrúgásáért, a szovjet csapatok kitessékeléséért és a tizenötmillió magyar felvállalásáért zárjuk a szívünkbe. Amihez persze Orbán Viktor („radikális”?) temetési beszéde is kellett „népháttérnek”.

Tkacsik István, Kassa

Igazságérzet?

2003. január 8-án a Reggeli krónika vendége volt Kiss Péter munkaügyi miniszter. Elmondta, stabil a munkaerőpiac. Annak ellenére mondta ezt, hogy épp előző nap hozta a nyilvánosságra a Statisztikai Hivatal: szeptember és október hónapokban nőtt a munkanélküliek aránya. Természetesen megszoktam már, hogy az MSZP politikusait a tények soha nem befolyásolják a nyilatkozataikban. Ebben a műsorban többek között szó esett a béremelésekről is, s a miniszter kijelentette, ha megkérdeznénk az embereket, hogy az alacsony vagy a magas béreket emeljük-e, biztosan azt mondanák, hogy az alacsony béreket. Az igazságérzetük nem engedné, hogy tovább nyíljon a bérolló! Ugye, miniszter úr, akkor azért nem kérdezték meg az embereket a maguk 100%-os béremeléséről? z igazságérzetükről még csak annyit, hogy az egyszerűen nincs is, mert ha lenne – ezt ön mondta, miniszter úr -, nem engedné az önök béremelését.

Istvánfi Károly, Csemő

A szociáldemokrácia ára

Az MD karácsonyi számában egy levélben olvastam, Mélykúti Ilona megkérdezte egy jobboldali politikustól, meddig fogják a mostani kormányt lekommunistázni? Amíg ők lefasisztázzák, antiszemitázzák a jobboldalt. Szerintem a helyes válasz az lett volna, hogy amíg kommunista módon viselkednek – addig. Ha a nyugati szociáldemokratákhoz hasonlatosan viselkednek, a kommunistázás abba fog maradni. Ugyanezt nem lehet elmondani a fasisztáknak titulált személyekről, ők ugyanis nem úgy viselkednek, mint a fasiszták. Ez tehát sértés és rágalom. Aki végigélte a kommunizmust 48-tól 89-ig, tudja, hogyan viselkedett a hatalom. Emlékezetből fölsorolok néhány fontosabb ismérvet: Idegen nagyhatalmak érdekeinek kiszolgálása a hazai érdekekkel szemben. A határon túli magyarok képviselete helyett azok elnyomóival való egyetértés. Totalitárius gondolkodás: mindent kézben tartani, központosítani, minden vezető helyre saját ember, mindenkit leváltani, aki másként gondolkodik. Aki másként gondolkodik, nyilatkozik, cselekszik, az ellenség. Az ellenséget le kell győzni, rossz hírét kelteni, el kell némítani, meg kell semmisíteni. A politika legfontosabb taktikája a hazugság, mert azzal szemben nem lehet érvelni. Ébren kell tartani két érzelmet: a gyűlöletet az ellenséggel szemben és a félelmet a hatalomtól. Eszközei: rágalmazás a médiában, a rendőrség brutális fellépése. A negatív dolgokat az ellenségre fogják. Mindig eredményekről számolnak be, akkor is, ha nincsenek. A rossz eredmény oka mindig az ellenség. A népet alacsony színvonalon kell tartani, csak az kaphat többet, aki nekik dolgozik. Támadásra támadással kell felelni, a támadót személyében kell megtámadni, ha hazugsággal is. A butákat és lustákat kell felkarolni az értelmesekkel és szorgalmasokkal szemben. Az előzőekből így saját híveket lehet képezni, az utóbbiakból úgysem lehet. Ha valami nem tetsző dolgot akarnak végrehajtani, először az ellenkezőjét kell hirdetni. Az ateizmus terjesztése és a kereszténység korlátozása a nemzet lebontásának része. Az erkölcs helyébe az érdek lép, az erkölcstelenségnek ezért szabad utat adnak. Isten, haza, család a nemzet összetartó ereje, miáltal a nemzet képes ellenállni a destruktív erőknek – ezért ezeket le kell rombolni. Ha ezek közül a pontok közül egyiket sem gyakorolják már, akkor lesznek szociáldemokraták.

Dr. Légrádi László, Bp.

Státusügy

Most, hogy a magyarországi komcsik SZDSZ-es segédlettel kimiskárolták a kedvezménytörvényt nagy EU-s igyekezetükben, a rendesebb határon túli magyarok jogosan hőbörögnek. A gazember magyarországi komcsik és a magyaridegen SZDSZ-es társaik azzal érvelnek, hogy hát annak idején a Fidesz nem kooptálta a törvény hatálya alá az ausztriai magyarokat. Hát kedves komcsi ideológusok és SZDSZ-es szanaszétek, az ausztriai magyarok jó része emigráns, mi pedig, a szlovéniai, a horvátországi, a szerbiai, a szlovákiai, a romániai és az ukrajnai magyarok „szülőföldesek” vagyunk.

O. T., Marosvásárhely

Nem kell a halat…

Nem sokkal a munkába állásom után – a 60-as évek közepén – találkoztam egy sokkoló jelmondattal. Vállalatunk direktorának – szerette, ha így szólítják – gyakran használt kedvenc szólása volt: nem kell a halat agyonütni, elég leengedni róla a vizet! Az idézett mondatot azokra az esetekre alkalmazta, amikor valakit úgy akart „eltenni láb alól”, hogy a saját vétlensége igazolva legyen. Számomra úgy tűnik, ez a jelmondat napjainkban is tovább él. Mi az üzenete annak, hogy a Terror Háza támogatását a felére csökkentette a parlament? A halról félig leengedték a vizet. A 100 millió forint gesztusnak látszó összeggel adtak még egy lehetőséget a behódolásra. Az igazgató asszony nem fogja teljesíteni az összeghez kötött feltételeket, s ennek folyományaként jövőre le fogják engedni a víz másik felét is. (Ha még tehetik!) Mit szólnak az állatvédők a partra vetett hal vergődése láttán, mit szólnak az igaz emberek az alkalmazott módszerhez? Röviden azt, hogy erkölcstelen. Hosszabban: embertelen, becstelen, aljas, alantas, primitív. És azt, hogy a módszer mindenkor minősíti az alkalmazóit.

Pál Aba, Budapest

Megoldás

Szerintem ingatlancserével oldják meg az Andrássy úti múzeum anyagi gondjait. A Köztársaság tériek szeretnének őseredeti helyükre visszakerülni. No, nem holmi nosztalgiából, mert ezt az ősapjuk is elvetette. Praktikus oka van: innen a 60-as szám alól a közeli „felettes kapcsolattal” akár föld alatti csatornákon is tarthatják a kapcsolatot. A múzeum pedig mint pártház elegendő pénzhez jutna. Így a helyükre kerülnének a dolgok…

S. N., Baja

A hatékonyságról

Nagyon szeretem Szentmihályi Szabó Péter Kizökkent idő c. rovatát, de a január 2-i számban megjelent A harcmodor megválasztása c. írását kissé túlzottan optimistának tartom. Az egyébként kiváló cikkben a szerző arról értekezik, milyen harcmodort kellene választani a jobboldalnak a sikeres fellépés érdekében. Amint írja: akár a szociálliberális médiumok általános bojkottjával, akár általános sztrájkkal vagy más (…) hatékony harcmodort választunk.„ Nos, nem tudom, hogy ehhez mit szólnának a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör olyan kiváló tagjai, mint Kerényi és Malgot urak, vagy közéletünk olyan jeles jobboldali szereplői mint Debreczeni és Elek urak, vagy Osztovics Ágnes, hogy az MDF elnök asszonyát és több meghatározó politikusát ne is említsem. Az a gyanúm, hogy nem tetszene nekik Szentmihályi Szabó Péter fent idézett írása, sőt lehet, hogy magát a szerzőt nagyon is radikálisnak, talán még szélsőségesnek is tartják. Le kell szögeznem, hogy nekem igen tetszettek a fent idézett gondolatok, de én csak egy szerény, egyszerű magyar állampolgár vagyok, így a véleményemnek nemigen lehet olyan súlya, mint az említett hölgyeknek és uraknak. Ezért azt a véleményemet is szerényen zárójelbe teszem, hogy az a kétmilliárd forint, amivel az előző, polgári kormány állítólag a Heti Válasz című kiváló hetilapunk megjelenését támogatta, az bizony az ablakon kidobott pénz volt. Továbbá azt is gondolom, hogy a polgári ellenzék jelenleg rossz stratégiát követ és olyan úton jár, amely esetleg egy újabb, 2006-os választási vereséghez vezethet. Lehet hogy tévedek, de szerintem egy parlamenti demokráciában az ellenzéknek ellenzékként, nem pedig kormányon kívüli kormánypártokként kellene működnie, de kies hazánkban jelenleg nincs igazi parlamenti ellenzék, ”harcmodorról„ pedig még beszélni sem lehet. Sokakkal együtt én is szeretem, tisztelem, nagyra becsülöm Orbán Viktor miniszterelnök urat, de a tavalyi választási vereség tanulsága az, hogy mégis kevés volt a jobboldal kormányzati teljesítménye az előző ciklusban, és a jelenlegi ellenzéki teljesítménye is elégtelen. Egy jobboldali uniópárt megalakulása sem old meg sokat. Ha Orbán Viktor miniszterelnök úr nem meri felvállalni a határozott szembenállást az álszocialista és álliberális, hazaáruló oligarchiával, akkor megbukhat személyesen mint politikus, és a történelmünkben az elhalasztott lehetőségek embereként vonul be, annyi más magyar államférfi társaságában. Ennek pedig ismét mi mindnyájan, az egész magyarság fogjuk meginni a levét.

Újvári Gábor, Budapest

Himnusz

A Demokrata 2003/2 számában megjelent Somorjai-cikk kapcsán egy családi történet jut az eszembe. 1964-et írtunk, a Magyar Rádió Tokióból közvetíti a nyári olimpiát, ami októberben zajlik. Ekkor a dédszüleim Jásztelek mellett egy tanyán éltek, és mivel nem volt villanyuk, a nagyszüleim az akkor aránylag újdonságnak számító táskarádiót vettek nekik ajándékba. Ezen a rádión hallgatták az olimpiai közvetítéseket, ami éjszaka volt. És itt kezdődik az igazi történet: Egyik éjjel mindketten nyugovóra tértek, de a dédnagyanyám hallgatta a rádiót. Szepesy György a vízilabdadöntőt közvetítette. A magyar csapat győzött. Ekkor Szepesy az örömtől és a meghatottságtól kissé elcsukló hangon közölte, hogy a hallgatók várják meg az eredményhirdetést, mert utána a messzi Tokióból felhangzik a magyar himnusz. Dédnagyanyám felrázta álmából a dédnagyapámat: Gazsi, azonnal kelj fel! – Mi történt, Panka, mi baj? – Győztünk vízilabdában. A Himnuszt fogják játszani, állj fel! Ezután a két idős ember a nagyágy két oldalán vigyázzállásban hallgatta és énekelte a magyar himnuszt. Aztán békésen nyugovóra tértek, egymás kezét fogva.

A történet a családban azóta is fennmaradt, mivel a dédnagyapám tréfásan elmesélte, hogy mire jó, ha az embernek van rádiója. Ma már tudom, nem véletlen, hogy ezt a példát hozta fel a rádió hasznosságára. Hat elemit végzett emberek voltak. A fáradt parasztember álmából felverve is tudta és elénekelte a Himnuszt. Nagyon büszke vagyok az őseimre. Remélem, hogy ők is büszkék rám.

Monostori Csaba, Budapest

Ismét előfizettem

Hogy, hogy nem, elkéstem vele. De a sors rendelte így, meg vagyok róla győződve. December 23-án személyesen mentem el a szerkesztőségbe. Na, ez a lényeg: csodálatos volt. Olvasótársaim, mintha imaházba léptem volna. Az előtérben legszentebb ünnepünk karácsonyfája az ünnep melegségével. Jártam már sok komor, cerberusos előtérben. Emberek! Itt mosolyogva fogadtak, rögtön leültettek, s csak aztán kérdezték meg, mi járatban vagyok. Azonnal kaptam egy kávét. Egyszóval el voltam bűvölve. Hogyan kéne még itt maradni? – tanakodtam. Áldott karácsonyt kívántunk egymásnak. Kedves Magyar Demokrata! Az a hit, ami ott sugárzott felém, szilárduljon meg és növekedjék egy reményteljesebb új esztendőben is. Szép és jó együttműködést kíván mindannyiuknak egy – néha még meg-megingó – olvasójuk.

Tóth Imre, Budapest

Ellenvélemény

Az arctalanság c. cikkben Szabó Kálmán magyartanár élesen kritizálja Kertész Imre Nobel-díjas művét. Mint azon – állítólag ritka – emberek egyike, akik ezt a művet már a díj előtt olvasták, szeretnék ellenvéleményt nyilvánítani. A Sorstalanság nem egyszerű mű. Az olvasónak először meg kell szoknia a regény stílusát. Ez nem egy kamasz természetes beszédmódját akarja utánozni, hanem azt a „bonyolult és mesterkélt” stílust, amellyel sok, nem túl tehetséges, naiv 15 éves diák naplót vagy iskolai dolgozatot ír (és amely stílust Karinthy Frigyes is utánozta a Tanár úr, kéremben, természetesen egész más összefüggésben). Meg kell szokni a regény színterét is. Kertész nem mutat hullahegyeket, mint Szolzsenyicin, nem a pokol legmélyebb bugyrába vezeti az olvasót, hanem olyan helyekre, ahol unatkozni, sőt ahova visszavágyni is lehet. És meg kell szokni a regény hősét is. Gyuri, az én-elbeszélő, nem pozitív hős, nem keres és nem talál magának magyarázatot, „létfilozófiát” (és nem kínál ilyet az olvasónak sem) a közelében történő szörnyűségekhez. Így az olvasónak magának kell eldöntenie, hogyan viszonyuljon ahhoz az eseménysorozathoz, amely némelyek szerint az emberiség legnagyobb tragédiája volt, és amelybe mi, magyarok is – mint áldozatok és némileg mint bűnrészesek – belekeveredtünk. Ha a Nobel-díj-bizottság abból indult ki, hogy ideje lenne egy magyar írót kitüntetni, választását nem tartom szerencsésnek. Ismerek a magyar irodalomra jellemzőbb, értékesebb műveket. De ha valamilyen okból arra a megállapításra jutott, hogy egy holokauszttúlélő írását kellene díjazni (és ez valószínűbb), akkor a sok ilyen témájú író közül talán az egyik legeredetibbet választotta. Sok Kertész-idézet bizonyítja, hogy a szerző kapcsolata a magyarsággal egyáltalán nem nevezhető felhőtlennek. De meg kell érteni, hogy az irodalmi munkássága a magyar nyelvben és a kultúrában gyökerezik. Ettől, ha akar sem szakadhat el, és ide, mint fel-, feldobott kő, mindig vissza fog térni, amíg írással foglalkozik.

Zergényi János, Seltisberg

Könnyű testi munka

Zsidó kegyhelyen, temetőben rongált meg pár sírkövet néhány eszement balassagyarmati suhanc az elmúlt év végén. Egy ottani alapítvány félmillió forintot ígért a nyomravezetőnek (nyilván van nekik elég!). A tetteseket elfogta a rendőrség, vádemelés lesz a dologból, majd bírósági ítélet. A hír – amit a tévéből megtudtunk – ennyi. Alulírott magyar állampolgár (K. S.), aki – néha inogva bár, de – még hisz az igazságban, a törvény előtti egyenlőségben meg a pártatlanságban, ezúton kérem az ügyben majdan eljáró bíróságot, hogy ezeket a fiúkat cselekedetükért „kemény”, tizenhárom napi könnyű fizikai munkavégzéssel büntesse meg. Azonos módon annyi járjon nekik is, mint amennyit két éve, a Rákosi által leromboltatott Dózsa György úti Regnum Mariánum-templom helyén álló, keresztet ledöntő, újlipótvárosi „megtévedt” fiatalok kaptak. Mást – súlyosabbat – tekintettel a fenti morális szempontokra, a keresztény magyar közvélemény el nem fogadhat. Felhívást azért teszek, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy honi igazságszolgáltatásunk kettős mércével mér. Ennek használata pedig igen veszélyes.

Kocsis Sándor, Budapest

Trükkös

Szeretném felhívni a figyelmüket egy igen felháborító jelenség egyik mozzanatára. Január 8. Esti híradó, RTL Klub. Az első hír folyamán Magyar Bálintot kérdezték a hószünetről, ő pedig nyilatkozott, gondolom, a minisztériumában, egy hatalmas plakát előtt, mely a fél hátteret betöltötte. Ez látszott rajta: Fidesz = MIÉP LIG. Egy ötletes lépéssel elferdítettek egy üdítőreklámot, ebből sejthető volt, hogy a gondos operatőr által a képernyőről lehagyott szó a LIGHT. Meg kéne szerezni a képet, ennek a megjelenítése nyilván megdöbbentőbb hatású lenne, mint az én leírásom.

Joó Bernadett, Etyek

Az eltűnt idő nyomában

Nagy érdeklődéssel olvastam tavaly novemberi egyik számukban Az eltűnt 300 év nyomában című riportot, mely Heribert Illiggel, a most magyarul is, Kitalált középkor címen megjelent könyv szerzőjével készült. A szerző nem kevesebbet állít, mint hogy körülbelül 300 év, becslése szerint a mintegy Kr. u. 616 és 911 között eltelt idő nem történt meg (nem volt valós), a némiképpen összeesküvésnek beállított, fondorlattal kitalált időt utólag töltötték fel eseményekkel. Nem értek Illig érveihez, de a fejtegetése alapján, szerintem, nem ért a naptárhoz. Egyébként az sem felejthető el, hogy közben a mohamedánok, a zsidók és egyéb népek is szorgosan számolták az éveket a keresztény időszámítástól függetlenül, így tehát nemcsak a német-római és a bizánci császárnak, valamint a pápának kellett összebeszélnie a 300 év kitalálására, hanem a többi naptárt használóknak is. Éppen az a tény, hogy XIII. Gergelynek tíz napot kellett kihagynia az időszámításból a rend helyreállítására, bizonyítja legékesebben, hogy 325 és 1582 között éppen annyi idő telt el, amennyi időszámításunk mutat, és hogy nem veszhetett el közben semmiféle idő, pláne nem három teljes évszázad. Az érdekes könyvet persze végig fogom olvasni, de abban biztos vagyok, hogy ebben a Juliánus- és gregoriánus naptárügyben nagy ökörséget állít. És ha a kiindulás téves, akkor… Az érdeklődőknek szíves figyelmébe ajánlom Schalk Gyula: Idők, korok, naptárak 1993-ban megjelent kitűnő könyvét.

Cholnoky Péter, Szombathely

Kanyar

Bekapcsoltam a Duna TV-t: Don-kanyar, bekapcsoltam az m2-est: Don-kanyar, aztán a Hír Tv-t: Don-kanyar, majd az ATV-t: Don-kanyar. A többi adót már meg se mertem nézni, nehogy: Don-kanyar! Bánatomban kinyitottam egy demizsont, és képzeljék el, folyt belőle a Don-kanyar. Jó, hogy néha Magyarországon folyik a Don is, s nemcsak a kommunizmus. Akkori elöljáróink jócskán vezényeltek ki „meztélábas” bakát a Don-kanyari mélyfagyasztóba, hogy védjék meg az akkori világpolitika sztárkurzusát. Odafagytak, mert mi mást tehettek volna olyan „jól öltözötten”. Ma már teljesen más, most mint a tapasztalt ráfázottak utódjait egy kicsivel arrébb, Afganisztánba szólította a haza védelme. Ruhájuk terepszínű, de azzal csak az afgán gyíkokat és kígyókat tudják megtéveszteni, a hideget még most sem. Még csak annyit akartam mondani, hogy most kanyarítanak vezetőink a NATO-s Don-Afganisztánba, de megyünk Irakba is a hazát védeni és szaddámozni, csak ott a mikrohullámú sütős klímába pusztulunk bele, szakszerűen, Juhász Ferenc csomagolásában. Most nem a németeknek meg az oroszoknak muzsikálunk – patront váltottunk: az amcsiknak countryzunk. Emlékeznek, a szovjetek Kádár-vezénylettel csak ide a szomszédba vittek csehszlovákiázni, hogy ne fázzunk (fagyjunk) meg. Gyér egy nemzet vagyunk, nekünk hol a törökök, hol a németek, hol a szovjetek, hol az amerikaiak diktálják a viselkedésünket. Bezzeg a kis svájcisapkások egymaguktól is tudják a teendőjüket, nincs szükségük megmondókra és illemtanászra.

T. O., Mikháza