Mi itt lenn…

Vétkesek közt cinkos, aki nézi – mondta Czakó Gábor. Igaza van Seszták Ágnesnek, sajnos nem tudjuk magunkat függetleníteni a tévén naponta bezúduló szennytől, még akkor sem, ha be sem kapcsoljuk a készüléket: utcán, metróban, mindenütt átragad az ilyesmi egymásra. Emberjogi szervezeteket nem, de embereket, teljes jogú állampolgárokat annál többet hallottam tiltakozni. A történelmi egyházak közös nyilatkozatban már tiltakoztak a szenny ellen, felelősen gondolkodó közéleti emberek, igényesebb újságok felhívják a figyelmünket a tévék jellemromboló adásainak veszélyeire – mégis mintha mi sem történt volna, minden megy tovább. És a kukkolók nem viszik el szárazon, Czakó Gábor mondja, nem véletlen, hogy a kukucskáló gyakran tisztaságmániás: kívülről akarja lemosni, ami belül piszkos. Tudom, vannak már egyházközösségek, ahol az egész ország erkölcsi megújulásáért imádkoznak. Igen, ez mindenképpen a legnagyobb jó, amit kérhetünk fentről. Hogy mi itt lenn mit tehetnénk, azt kellene végre kitalálni.

Tóbiás Ágnes, Gödöllő

Minusz Tőkés

A demokratúra diktatúrája vagy a diktatúra demokratúrája. Egypártrendszerünk (RMDSZ)) megtartotta a VII. kongresszusát Szatmárnémetiben. Minden és mindenki maradt a régi – mínusz Tőkés László. A romániai román lapok alig kutyafuttában szóltak a „grandiózus eseményről”, míg a romániai magyar pártsajtó húsz kilométeres beszédekkel és tudósításokkal árasztotta el a romániai magyarságot (de nem csak azt). A román sajtó csak egy történésen csámcsogott, azazhogy Szepesi László, Markó kabinetfőnöke szabályosan megnyakászta a Duna TV tudósítóját, mert nem csak kizárólagosan a kabinetben székelő főnökét mutatta reggeltől estig, és a Láncos-templomban ellenzékeskedőknek is biztosított egy kis adásteret. A hatás nem is váratott magára, a Heti Hírmondóban Csáky már csak Markóval és csapatával mert dumálni. A visszataszító, diktatórikus Szepesi megmozdulásáról a romániai magyar neptunos sajtó síri csendben hallgatott! Egyébként az érettségizett Szepesi a 90-es évek elején Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnökként azt mondta: hogyha nem tetszünk a népnek, leváltjuk azt. A népet jól leváltotta, most unalmában médiásokat bántalmaz kongresszusokon.

T. O., Mikháza

Levél Bugár Bélának

Ez év január 26-án a szlovákiai Markíza tévé Na Telo c. műsorában láttam önt beszélgetni a műsorvezető szerkesztővel. A beszélgetés korrekt volt egészen addig, amíg Duray Miklós szóba nem került, mint a nemkívánatos szlovákiai magyar radikalizmus reprezentánsa. Ön tagadta Duray radikalizmusát mint az ezzel összefüggésbe hozott kiállását Orbán Viktor mellett, ezt őszinte megnyilvánulásnak nevezve, hozzátéve viszont, hogy az ilyen megnyilvánulásokat rossznak tartja, mert egy esetleges kormányváltásnál (ami meg is történt) ez kedvezőtlen hatással lehet az új kormány és a felvidéki magyarság kapcsolatára. (Ezt a nézetét már többször kifejtette.) Talán ön is ismeri azt a több mint 2000 éves történetet az etruszk (?) királyról, aki szorult helyzetében így kiáltott fel: az ellenségem ellensége a barátom! (Ez a kijelentés úgyszólván az egész európai politikának paradigmája lett egy-egy jó vagy rossz cél elérésének érdekében. Ön ezt a tételt a feje tetejére állította, mert tulajdonképpen azt mondta ki, hogy: a barátom ellensége is a barátom. Ez persze csak akkor igaz, ha ön az előző magyar (Orbán-) kormánynak is barátja volt. Ön a kilépések politikájának a híveként ismert, amire viszont ez a szabály érvényes: aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Sajnos ennek a szabálynak még a fordítottját sem tartotta be, mert ön, és önnel, együtt mi is a nagyot nem becsültük (meg), s ezért most nem érdemeljük – és nem is kapjuk meg – a kicsit sem. Elnézését kérem, amiért egy magyarországi lapba írtam e sorokat, de tudom, hogy sajnos semmi esélyem sincs arra, hogy ezek bármelyik itteni (szlovákiai) magyar lapban (melyek az „államalkotó” nemzettel szemben még az ön politikájánál is szervilisebbek) megjelenjenek, és mert azt gondolom, hogy ezek nem csak a Felvidék magyarságát érintik és érdeklik.

Tkacsik István elektromérnök, Kassa

Az egység megbontása

A Magyar Demokrata ez évi 4. számában két cikk is foglalkozik a MIÉP-en belül kialakult helyzettel. A cikkekben foglaltakkal több szempontból sem értünk egyet.

1. Manapság sokat beszélnek, írnak a jobboldal egységének fontosságáról, ezért furcsának találjuk, hogy a Magyar Demokrata tendenciózus cikkeivel mintegy támogatni látszik a baloldalt abbéli igyekezetében, hogy a nemzeti gondolatot legkövetkezetesebben képviselő pártot és annak elnökét lejárassa.

2. Amikor az előző ciklusban Rozgonyi Ernő – Csurka Istvánnak köszönhetően – parlamenti képviselőséghez jutott, eszébe sem jutott előráncigálni a pártvezetéssel kapcsolatos kifogásait, pedig a hibák szerinte már régebbi keletűek.

3. Köztudott, hogy a 2002-es választások végeredménye sorozatos csalásokon alapult. Ron Werber célja és feladata nemcsak a Fidesz megbuktatása volt, de legalább olyan intenzitással munkálkodott a MIÉP parlamenten kívülre szorításán. Ennek ismeretében Rozgonyiék mégis egyedül Csurka Istvánt teszik felelőssé a vereségért.

4. Nehezményezik a reformisták, hogy az elnök az élettársára bízta a párt pénzügyeinek kezelését. Úgy gondoljuk, ez a pozíció bizalom kérdése, és ugyan hogy bízhatna az elnök a Rozgonyi-féle hatalomvágyó, karrierista, köpönyegforgató tagokban?

Végezetül úgy gondoljuk, hogy a MIÉP nem veszít semmit, sőt, nyer azzal, ha Rozgonyi Ernő és társai megválnak a párttól. Megtisztul a légkör a párton belül és a hatalmi harcok helyett a fontos kérdésekkel tudnak foglalkozni. Azt viszont nagyon inkorrekt, jellemtelen dolognak tarjuk, hogy a pártütők a MIÉP alapítóját, szellemiségének meghatározó letéteményesét akarják félreállítani. Azt, aki sok küzdelem, jobb- és baloldali kirekesztés közepette igyekezett mindenkor szolgálni a nemzeti érdekeket, és sokunk helyett és nevében kimondani az igazságot. Mi ezért tiszteljük és nagyra becsüljük Csurka Istvánt és sohasem fogjuk hátba támadni. Ebben ne reménykedjenek Rozgonyi Ernőék.

A MIÉP budapesti támogatói

Csoportkép hölggyel

55 éves vagyok, szültem négy gyereket, 62 éves koromban mehetek nyugdíjba, 43 éves koromtól vagyok „öreg” a munkaerőpiacon, kb. 6 év kieső időm van, minden tartalékunkat feléltünk (egy mélyszegénységről készítendő tanulmányhoz remek példa vagyunk). Legidősebb gyerekem 27 éves múlt, gyógypedagógiai tanár, lakáskölcsönbe bonyolódva. Mikor másodállást keresett, kiderült: egy hiteliroda adminisztrátorának már öreg lenne, 27 éves korig kerestek munkaerőt. A másik lányom főiskolás (még eltartott). Iker fiaim 17 évesek, gimnazisták, most szembesültek a pályaválasztás és a továbbtanulás gondjával. Ehhez képest nekem nincs állásom. Közgazd. technikumban érettségiztem, munkahelyeimen továbbképzésen vettem részt (Felsőfokú Külker.technikai tanfolyam, MÁV Felsőfokú Pénzügyi Számviteli tisztképző, mérlegképes könyvelői tanfolyam). Az ikrekkel 5 éves korukig itthon voltam, utána nem vettek vissza a túl sok és túl kicsi gyerekem miatt. A munkaügyi központban kapott helyeken azonnal betelt minden állás, amint megtudták, hogy hány gyerekem van. Az újsághirdetésekből kiderült, 35 éves kor után öregnek számít egy nő, pláne ha több gyereke van. (Egy munkaügyis évekkel ezelőtt megjósolta, valószínűleg teljesen kiszorultam a munkaerőpiacról). Mostanában arra gondoltam, mivel vagy 25 éve háziasszony (is) vagyok, mást próbálok. Rosszul gondoltam. Keleti akcentussal beszélő elfoglalt kereskedő utasít vissza (a szaunából beszél), ha nincs nagy gyakorlatom a bejárónőségben. Ikres török házaspár is talált olyat, aki jobban tud vasalni, mint az rólam a telefonon keresztül kiderülhet. Jogászok, orvosok, üzletemberek találnak jobb pótmamát, házvezetőnőt huszonéves „szakképzett bébiszitter” személyében. Egészségügyi központ recepcióst keres. Számítógép-ismeret kell – ez van. Telefonálok (ez is mobil). Nagyothalló készülékeket forgalmazó Kft. 35 éven aluli hölgyet vár. Kérdem, miért a korhatár. Mert munkatársat keresünk, nem ügyfelet. Telefon le. Ennyi. Igazából nem tudom, miért írtam le mindezt. Nem olyan világot élünk, hogy ismeretlenek segítsenek munkát találni. Néha elgondolom, hogy az újonnan felújított Való Világ-luxusvilla árából és az ott folyó élet, nyeremények és a körülötte sertepertélők felemésztette pénzből hány munkahelyet lehetne teremteni ilyen semmirekellő, felelőtlenül több gyereket vállaló középkorú nők számára.

Tanos Józsefné, Budapest

Visszatérni?

A Marosvásárhelyi Népújságban olvastam: „Azzal kapcsolatosan, hogy zavarja-e majd a kongresszus folyását a Tőkés László tiszteletbeli elnök által szintén Szatmárnémetiben febr. 1-jére összehívott egyházkerületi közgyűlése, Markó Béla kifejtette: örül annak, hogy Tőkés László végre visszatért egyházi teendőihez, és olyan dolgokkal foglalkozik, amelyeket kissé elhanyagolt az utóbbi időben – volt a válasz”. Hát én is tudnám javasolni Markó Bélának, hogy térjen vissza eredeti foglalkozásához, az íráshoz, mert talán sokkal többet tudna tenni az erdélyi magyarságért (lehet hogy magáért viszont kevesebbet?), mint az RMDSZ elnökeként.

Lukács Márta Karola, Budapest

Ajró – tajró

A német nyelvben az eu kettőshangot aj-nak ejtik. Például deutsch kiejtve dajcs – és nem dojcs, ahogy néha a rádióban mondják -, Európa = Ajrópa, Leute (emberek) = lajte, Eugen = Ajgen – amit egy őrült és tudománytalan német „ráhúzással” az ősmagyar Jenő nevünkkel azonosított és a magát Savoyai Eugénnek (Ajgénnek) nevező osztrák hadvezér herceg nevét, akit soha az életben senki sem nevezett Jenőnek, a Várban lévő szobrára „Jenőnek” véstek, biztosan röhög is rajta a túlvilágon… Viszont a drága németül teuer, azaz tajer. A németek most – mivel az euró bevezetése után minden árucikk jóval drágább lett és így az életszínvonaluk is ugyancsak lejjebb szállt (vajon kik nyertek ezen milliárdokat?) – az eurót, az ő ejtésükben ajrót, elnevezték teurónak – az ő ejtésükben tajrónak! S ez annyira elterjedt, hogy már a rádióban könyörögnek nekik: Ne azt mondják a boltban: Wieviel Teuro kostet das (Mennyi DRÁGÁBA kerül ez – hány tajró-ba). De hiába, náluk az ajró tajró lett… A közös európai pénz rövidítése, az EU pedig nekünk: aj, aj…

Kéri Edit, Budapest