Figyelmeztetés

Riadalom támadt az EU-alkotmányra adott két nem szavazat miatt. Nálunk bezzeg semmi gond, meg se kérdeztek bennünket. Volt ugyan a belépéskor egy nem túl lelkes népszavazás, de ott a fél ország kormánya eléggé leszerepelt, mivel a közpénzből az igen mellett kampányolt. Volt ugyan néhány párt és civil szervezet a nem mellett, de egy fityinget sem kaptak. Ők a hátrányos megkülönböztetés „örömeit” élvezhették. Ezzel engem a kormány mélyen megsértett, egyúttal méginkább unióellenessé, euroszkeptikussá tett. A szabadságról önként lemondani nem könnyű, tudva azt, hogy nemzetünk nagyjai ezer éven át ontottak vért függetlenségünkért és önrendelkezésünkért. Kormányunk – ha egyáltalán a miénk! – több tapintatot és türelmet tanúsíthatna irántunk. Mi kevesebb mezőgazdasági támogatást kapunk, mint a régi tagok, de mért szavaztak nemmel a franciák és a hollandok? Úgy érzem, Brüsszel nagyhatalmú vezetői eltávolodtak a néptől azáltal, hogy már nem az ígért „népek Európáját” építik, hanem egy bürokratikus mamutbirodalmat, amely antidemokratikussá vált azáltal, hogy egyoldalúan a bankoknak és a burzsujoknak kedvez. Ha a vezetőség meg akarja szerezni a többség támogatását, ismerniük kell a többség akaratát: erősíteni kell a nemzetek identitását, hatékony önrendelkezést biztosítani a kisebbségnek és el kell ismerni Európa keresztény gyökereit. Ez a figyelmeztetés hazánk régi-új vezetőinek is szól. Megbukott ugyan a kommunizmus, de neveltetésünk (agitprop agymosás) folytán még nem vagyunk benn Európában. Ez még csak posztkommunizmus. A vezetőink meg posztkommunisták. Kövér Károly, Szeged

Régi dicsőségünk

Gratulálok a francia és a holland népnek. Persze először is a kormányuknak, akik emberszámba veszik az állampolgáraikat, fontos számukra a emberek véleménye. Nem úgy viselkednek, mint a mi politikusaink, akik hamis reklámmal igyekeztek kellőképpen bemocskolni azt a politikust, aki ki merte mondani, hogy az Európai Unión kívül is van élet. Pedig mennyire igaza volt. Az alkotmány elfogadásánál már arra se érdemesítettek bennünket, hogy szavazhassunk. Úgy látszik, nem volt elég hazugságáradat a tarsolyukban, amivel félrevezethették volna a népet. Velünk szinte mindent meg lehet tenni és meg is tesznek. Egy biztos: ilyen kormányt, mint a miénk, akár a franciák vagy a hollandok, de más európai nép is világgá zavarnának. Igazi demokráciában nem maradhatna a helyén olyan kormány, amely hazugságok révén megtagadtatja testvéreitől a magyar állampolgárságot, ami természetszerűleg megilletné őket. Mikor nyeri már vissza régi büszkeségét, önbecslését ez az elnyomott, elbutított magyar nép? Hol késünk az éji homályban? Czető Lászlóné, Bp.

Vonuljanak el!

Évek óta háborgok amiatt, hogy a köztévé olyan riportereket alkalmaz, akik kimondottan tönkreteszik a pedagógusok által végzett munka eredményeit. Magyar TV, egyik szombat reggel. Remek ember, Schmitt Pál ül a széken. No, ezt megnézem! A riporter Verebes István. Akkor csak hallgatom! Néhány perc múlva: nem nézem és nem is hallgatom! De mégis visszakapcsolok, mert érdekel a riportalany mondandója. Iszonyatos élmény. Nincs kérdés, csak bugyborékoló „vélemény” Verebes részéről. Az alelnök úr nem mondhatja el, amit szeretne, mert Verebes örökösen belehablatyol, belegabalyodik a mondókájába, nincs egy értelmes mondata. Folyamatosan arra kényszerül, hogy a saját megállapításait javítgassa. És a csúcs: „Miért nem vonul el a sok pénzével és éli az életét A. Tamás” és – gondolom – Schmitt Pál is? – kérdezi Verebes István. Kérdem én: Mért nem vonul le Zalába és éli az életét Verebes István a könnyen szerzett millióival? Nincs elég képzett riporter? Hát „kerestessék” végre! Olyan riporterre vágyunk, akit nézni és hallgatni egyaránt kellemes. A szortyogó, motyogó, kuszán fogalmazó, kérdezni képtelen, de a válaszba örökké belebeszélő riporterek meg vonuljanak el! Dékány Ilona, Bp.

Imádkozzunk

Mondhatjuk persze azt is, örüljünk neki, hogy nem önt el bennünket az árvíz, nem söpör el a szökőár, nem tizedel meg bennünket polgárháború vagy drogmaffia-leszámolás s főként hogy nem bombáznak meg bennünket a demokrácia-exportőrök. Csak éppen ütnek, vágnak, rúgnak bennünket a szomszédaink, megszégyenítenek, megaláznak bennünket lépten-nyomon. Mi meg szerződgetünk, koccintgatunk a főnökeikkel, esetleg összevonjuk kormány-szemöldökünket. A hágai, a strasbourgi, a brüsszeli és főként a hazai emberi jogi szak- és egyéb csinovnyikjaink néhanapján szép halkan „felszólamlanak”, persze csak csöndesen, nehogy a tetteseket megzavarják álmukban. Mert feltehetőleg a magyarok lassú kihalásáról, kiszorításáról álmodnak-álmodoznak. Nekünk meg tehetetlenségünkben csikorog a fogunk. Mi tehetünk? Üzenjünk nekik hadat? Kezdjük el verni a hazai szerbjeinket, szlovákjainkat, románjainkat? Paritásos alapon? Szégyelli az ember magát, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jut. Árjuk ki nagy transzparensekre a határon túlra került magyar területekre, hogy ne bántsd a magyart? Amikor 85 év alatt alig sikerült annyit elérnünk, hogy ha a magyar falu nevét kitáblázzuk – a törvényeik szerint is – ne másnap, hanem csak harmadnap tépjék le, firkálják össze? Ők pedig látva, hogyan reagálunk a dühkitöréseikre és provokációikra, no meg Magyarország, az EU, az ENSZ és egyéb gittegyletek (mert ebben az ügyben valahányan azok) tiltakozására, még inkább vérszemet kapnak. Oda jutottunk, hogy már csak az imádság segít rajtunk? Akkor imádkozzunk! K. J., Budapest

A sárga házból…

A problémákat érzékelve – mint a terület miniszterelnöke – ezúton ajánlom fel segítségünket. Minisztereimmel konzultálva arra a gondolatra jutottunk, hogy az államcsőd elkerülésére nem elegendő csak az ábécé bizonyos betűit felhasználni. Természetesen csakis az igazságosabb teherviselés érdekében újabb hozzájárulások bevezetésére találtunk lehetőséget. Mért csak eho, eva, ekho? És a többi betű? Mért nincs még elrendelve az aho, a beho, a caho, a deho… és így tovább? Mi kidolgoztunk egy rendszert, amit szívesen az Önök rendelkezésére bocsátunk. Az aho-t, beho-t, ceho-t stb. mindenki fizetné, csak a kétfejűek és a háromlábúak kapnának alóla mentességet. És mindenre kivetnénk, ez nagyon fontos eleme a koncepciónak. A programunkkal – amelynek a „A még jobb léthez vezető lépések sokasága” elnevezést adtuk – egyetért a szomszédos teremből Matuska Szilveszter úr, valamint Napóleon császár és minden oroszok cárja, II. Miklós is. Amennyiben felkeltettük érdeklődésüket, kapcsolatfelvétel céljából keressék a tébolydával szemben lévő presszó pincérét, ugyanis itt benn, a házban az alattvalók – a fehérköpenyesek – nem megbízhatók. Ő viszont a mi emberünk. E levelünket is az ő segítségével juttattuk el Önökhöz. Könnyen fel fogják ismerni, ő kétfejű, így teljes mértékben egyetért országépítő programunkkal. Báró Wallenstein, a terület miniszterelnöke Keszthelyi István, Bp.

Magánügy?

A június 2-i számukban TO szignójú olvasójuk Pénzügyek címen levelet írt az RMDSZ-t pénzelő két közalapítványról (IKA és Communitas). Ebben volt a következő mondata: „Úgy kezelik a dolgot, mint az egyházak a perselypénzt, mindenki tudja, hogy mennyit adott, de senkinek sem mondják meg, hogy mire és kire költötték”. TO szerint az egyházaknál a perselypénz szabad préda tehát. Megvallom, elég régen hallottam ilyen egyenesen letolvajozni az egyházakat, mind az összeset. Én jó néhány éve presbitere vagyok a pápai református eklézsiának, ismerem a perselypénzzel kapcsolatos gyakorlatot. A perselypénzt minden gyülekezeti alkalom után legalább három presbiter megszámolja (nem a lelkész teszi zsebre), jegyzőkönyvezik, aláírásukkal hitelesítik, a felhasználásról pedig évente költségvetés formájában részletes kimutatást készít a pénzügyi bizottság. Ezt hitelesíti a teljes presbitérium, és a gyülekezet minden tagja tájékoztatást kap róla. Ez a perselypénz útja nálunk, és biztos vagyok benne, hogy ugyanilyen minden magyarországi és határon túli református gyülekezetben is, hiszen egyházunk törvénye írja elő és mi törvénytisztelő emberek vagyunk. Nem hiszem, hogy ez másként lenne a többi történelmi egyháznál. Ebből a hasonlatából számomra az derül ki, hogy ön vallásellenes, bizalmatlan (vagy csak meggondolatlan?). Esetleg Mikházán az egyházi törvényeket sem tartják be? Péterfy Lajos, Bakonyszűcs

Erdőgazdálkodás

Néhány megjegyzés a Katasztrófa volt című cikkhez, amely a Magyar Demokrata idei, 17. számában jelent meg. A Védegylet szóvivőjeként nyilatkozó Jávor Benedek adjunktustól elvárható lenne, hogy tárgyilagos legyen. Nyilatkozata önmagában is vitatható, de az erdő vízvisszatartó szerepéről általánosságban beszélni a konkrét eseménnyel kapcsolatban félretájékoztatás volt. Többek között ott tévedett, hogy az árvízzel kapcsolatban a fák sértetlen lombozatáról és összefüggő aljnövényzetről beszélt, amivel az erdő – tavasz lévén – még nem rendelkezett. Füzér Zsolt úrtól, a Hatvan környezetvédő egyesület képviselőjétől csalódottan olvastam, hogy a „ma jó állapotú vágásérett erdő legfeljebb 80 éves”, mert a Mátrában zömében 100-120 éves erdőket termelnek az erdészek. Abban sincs igaza, hogy „ma lehetetlen fát termelni úgy, hogy amellett megmaradjon egy jelentős korral bíró, fajgazdag állomány is”. Máté László, a WWF Magyarország erdészeti program vezetője is beleesett az általánosítás csapdájába, mert éppen a Mátrában nem jellemző az, hogy a fokozatos felújító vágás eredménye tarvágás lenne. Magyarországon a szerző állításával szemben nem kizsákmányoló, kizárólag a nyereséget szem előtt tartó, hanem kétszáz éves múlttal rendelkező, tudományos alapokon nyugvó erdőgazdálkodás folyik. Bár az erdészeti erdőgazdaságok valóban nyereségérdekeltek, de a tevékenységüket csak a társadalmi és a szakmai elvárásokat megfogalmazó, előíró jogszabályok keretei között végezhetik. Egyetértek a hozzászólókkal abban, hogy az erdőnek a vízháztartásban betöltött szerepe jelentős, de nem lett volna szabad elhallgatni, hogy a lefolyásra vonatkozó kiegyenlítő hatása csak átlagos csapadékmennyiség és intenzitás esetén érvényesül. A szerző szerintem felületes információk alapján ítél meg egy szakmát. Nem gondol arra, hogy ezzel esetleg erkölcsi szempontból árvizet zúdít az erdészekre. Az olvasóknak joguk van a tárgyilagos tájékoztatáshoz. Kondor István, erdőmérnök