Még hosszan folytathatnám a sort, de hisz mindezt Juhász Ferenc jól tudja. Abban viszont nem lehet biztos, hogy újbóli előretolása, miszerint neki kell a népszavazás ellen a „józan ész” nevében kampányolni, a bizalom jegyében születette-e, vagy büntetés? Persze az is lehet, hogy Gyurcsánynak nem maradat hadra fogható embere. Őt magát már mindenhol kifütyülik, ráadásul hetente derülnek ki újabb és újabb „nacionalista mutyik”. Azt persze nem tudni, hogy a legújabb botránykrónika hőseinek, a polgári Tóth Józsefnek és Juhászné Lévai Katalinnak mi lesz a sorsa, de a párton belüli rossz hangulatot világosan jelzi, hogy nem merték megtartani a Gyurcsány melletti szimpátia-tüntetést. Mindenesetre a végén bizonyára ki fog derülni, hogy mért épp Juhász Ferencre bízták a nem sok sikerrel kecsegtető népszavazási kampányt. Ugyanis ha csődöt mondanak, akkor majd legfeljebb megy a Juhász…

Juhász Margit, Miskolc

Téveseszme

Az egyik vasárnapi szennylap tavaly karácsonykor Gyurcsány-interjúval lepte meg az olvasóit Újra növekvő pályán az ország gazdasága címmel. Két év tanácsadás, egy puccs, majd négyévi kormányzás – összesen hatévi rombolás és semmittevés (az nem semmi!?) után ez is valami? – gondolhatnánk, ha a cím igaz lenne. De ahogy már megszoktuk, nem az. A cikk többi állításával sem érdemes foglalkozni, minden sorából kiviláglik, hogy egy megélhetési tollnok (bértollnoknak is mondják) fényezi a fényezhetetlent. Annál több figyelmet érdemel a majdnem egy oldalt kitöltő fényképmelléklet, egy egész alakos Széchenyi-kép alatt egy félcédulás Gyurcsány tördeli a kezeit, azt sugallva, hogy két gigászi reformert látunk. Szaladjunk végig az utóbbi kiválóság életútján. Az első kép, amit megismerhettünk róla, egy fejpántos kamikaze KISZ-est ábrázol, aki valami táblát emel magasba egy rendezvényen. A második képen Nagy Imrével már pertuban, a magyar miniszterelnök szobránál pózol, mint a szociáldemokrácia felkent bajnoka és örököse. Azt hihettük volna, hogy ez a példátlanul gyors egyedfejlődés itt elakad, de nem. Egyenes út vezetett a Széchenyi-párhuzamig. (S ha valaki azt hiszi, hogy nincs lejjebb, annak figyelmébe ajánlom, mit mondott ez a háromszáz forintos reformer az amerikai delegációnak a koronaékszerekről. „Ezeknek nem itt lenne a helyük.” Ne lepődjünk hát meg, ha az idén, augusztus 20-án hősünk palástban, kezében jogarral és országalmával, a fején pedig a Szent Koronával, Szent István reinkarnációjaként áll majd elénk (bocsánat a profán ötletért!) s akkor talán végre ő is az őt megillető helyre kerül.

M. S., Miskolc

Kitaláció

Országh Pál felvidéki magyar kisnemes alkotta meg az irodalmi szlovák nyelvet – prózát és epikát. Hatalmas szobra ma kb. ott ül, ahol valaha Mária Terézia Fadrusz készítette szobra állt. Amit, ugye, összetörtek. (Amiként Michelangelo csodálatos szobrát beöntötte az utód afeletti dühében, hogy az II. Gyula pápát ábrázolja. Ugyan ki emlékezne ma II. Gyula pápára, ha nem Michelangelo alkotott volna róla csodálatos szobrot a pápasága idején?) Visszatérve a tárgyhoz: Országh Pált a szlovák nép csupán Hviezdoslav, azaz a „szlovákok csillaga” néven ismeri és tiszteli. Ez éppoly felvett neve volt, mint a Petőfié. Ha tudnák, hogy nem Pavolként anyakönyvezték, s nem is Hviezdoslavként, vajon az ő szobrát is úgy meggyaláznák, mint ahogy a pozsonyligeti Petőfi-szobrot szokták? Hviezdoslav eredeti magyar neve az 1990-es évek elején nem szerepelt a szobor talapzatán (ellenőriztem!). Vajon ma milyen a helyzet? (Saját irodalmuk, történelmük, művészetük nem szorulna kitalációkra, ha tudnának igazat tanulni – és tanítani!)

K. O., Pozsony

Spanyolviasz

„…több kép és ábra lesz a lapban, ami könnyebbé teszi az olvasást…”, mondja egy újító szellemű lapfőszerkesztő egy hetilapjára.

Sőt! – mondhatnánk –, ha mást se tesznek a lapba mint képet meg ábrát, akkor aztán végképp megkönnyítik az olvasást.

Ránk is férne, hiszen úgy hírlik, hogy bajban vagyunk a szövegértéssel.

K. J., Budapest

Kérelem

Csodálattal figyelem Erdélyből, dr. Nagy Attila debreceni orvoskollégám derék szélmalomharcát a magyarországi „egészségügyi” hatalom szörnyeivel. Ha odaát élnék, biztos Sancho Panzáskodnék neki, de hát én itthon (Erdélyben) hordom a szúrágta magyar keresztet. Kedves kolléga, kérlek, hogy arra emlékeztesd (ha egyáltalán tanították a magyarországi orvosi egyetemeken) a trágya egészségügyi kormányzatot (élén Killer Ágnessel), hogy: Primum nil nocere! (Először is nem ártani!)

TO., Mikháza

Csodálatos

Kedves Sasvári Szilárd úr!

Szeretem az előadásait, nyilatkozatait.

Ezért nagy örömmel értesültem a Demokratából az Ön lovas szuper-produkciójáról a Jércében. Megleptem magamat egy jeggyel a névnapomra. Mondhatom, hogy felülmúlta minden várakozásomat. Gratulálok! Amikor lovastól felbukott, a hatalmas esés után olyan aggódó szeretettel ugrott a lovához, ölelte át a nyakát és simogatta, hogy az eset többet elárult önről, mint az összes dala és nyilatkozata – átmelegítette a szívemet. Ezért szerintem senki nem hitte el, amikor később azt mondta: Direkt volt. (Mármint a bukás.) Ezt már a színész mondta. Csodálatos volt a műsora!

T. K. Á., Budapest

Tolerancia és nyalintás

„Nyalintást javasolnak a vezető papoknak”. Ezzel a címmel jelent meg az egyik internetes hírportál „tudósítása” (január 25-én) arról, mekkora probléma szeretett hazánkban az új jogszabály, amit az ittas vezetőkkel szemben hoztak. A katolikus papok, református, evangélikus lelkészek kivételezést kérnek, írják, mondják nekünk. Előrebocsátom, hogy katolikus pap vagyok, tehát nem „objektív, független” szemszögből írok, de hát úgy vélem, a sok, függetlennek álcázott gunyoros hangulatkeltés mellett az én (és a hozzám hasonlók) véleménye is kaphat teret. Hazánkban kb. 2000 a katolikus papok száma, és gondolom, a református, evangélikus lelkészek sincsenek sokkal többen. Ezért meglepő, hogy ezekben a napokban az országos média kitüntető figyelemmel kíséri ezt a témát. Nem akarom Lovas István kenyerét elvenni, de érdemes lenne összeszámolni, hogy január 23-án, 24-én hány esti híradó vezető hírei között hangzott el bármilyen összefüggésben a papok, lelkészek alkoholos vezetéséről szóló tudósítás, nem beszélve az internetről és az újságokról. Ezek nagy részét is nyugodtan lehet idézőjeles tudósításnak nevezni, mert nagyrészt hangulatkeltés – ellenünk. Olyan, mint amikor a papi nőtlenségről nyilatkoznak olyanok, akik maguk soha nem éltek benne. Igazán örömteli lett volna, ha a Városmisszió idején ilyen vezető helyen születtek volna ezek a tudósítások, de valahogy akkor nem voltunk érdekesek. Két dolog fogalmazódik meg bennem. Illetve sok, de ezt a kettőt emelném ki. 1. Nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy egyszerű figyelemelterelésről van szó: amíg mi vagyunk a középpontban, addig nem kell más kellemetlen témáról beszélni, mint az áremelések, egészségügy, népszavazás. (Tudom, csúnya, rossz vagyok, mert papként politizálok. De hát tetszik, vagy sem, magyar állampolgárként jogom van hozzá.) 2. Amire a címben is utalok: az utóbbi hónapokban a papok, lelkészek úgy szerepeltek a médiában, mint paráznák, pedofilok, homoszexuálisok. Most már alkoholisták is, akik balesetet okoznak. Ilyen rossz, kártékony emberfaj, mint a papok, lelkészek, nincs még egy. Csak egy kérdés van: hol a tolerancia? Vannak, akik felvonulnak és vezető politikusok, véleményformálók mennek velük. Most ők miért nem szólalnak meg és miért nem mondják, hogy TO-LE-RAN-CI-A és fogadjuk el ezeknek az embereknek a „másságát”? Külön öröm volt számomra megtudni azt is, hogy kormánybiztos Úr olvasta a II. Vatikáni Zsinat dokumentumait. Megnyugvással vettem tudomásul, hogy volt KISZ-esként tovább képezte magát, és már minket, iszákos papokat tanít. Stílusosan azt is mondhatom, hogy egészségére. Végül jó lenne, ha egyházi vezetőink kiállnának és megvédenék a rájuk bízottakat. Kérem, éljenek törvény adta jogukkal és ha kell, perrel is védjék meg a vallásszabadság méltóságát. Ne lehessen „nyalintással” gúnyolódni például az Oltáriszentségről, amely hitünk legszentebb kincse. Várjuk a keresztény egység hetében az egyházak közös nyilatkozatát, amelyben kiállnak egymásért és ha kell, kikérik maguknak ezt a hangnemet, valamint a rendelkezésükre álló jogi eszközöket is bevetik közösségeik méltósága érdekében. Szabadjon hozzátennem még egy jézusi gondolatot, ami a témát illetően sokféleképp értelmezhető: „Amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is.” (Mt 7,3)

Balogh László, plébániai kormányzó

Pontosítás

Tisztelt Demokrata! Lapjuk 2008. január 17-én megjelent, a dr. Brusznyai Árpádnak emléket állító Melocco-mű létrejöttét bemutató írás néhány tévedését kívánom kiigazítani. A dr. Brusznyai Árpád emlékét őrzők és ápolók, a mártír tisztelői, barátai, tanítványai és azok leszármazottai nevében kérem önöket, tegyék közzé az alábbiakat: 1. Dr. Brusznyai Árpádot, az Eötvös Collegium tagját 1949. január 15-én avatták doktorrá (tehát említésekor dr. Brusznyai Árpád a helyes megnevezés). 2. Dr. Brusznyai sohasem volt pap („fiatal pap”, „paptanár” stb.) A testvére, József választotta a papi hivatást. 3. Pap János, az MSZMP megyei titkára nem azért állt bosszút, mert „dolgoznia kellett”, hanem azért, mert a bolsevik eszmék, a proletárok diktatúrájának híveként velejéig romlott kommunista volt. Emberi „minőségét” jellemzi a Legfelsőbb Bíróságnak küldött levele egyik részlete is: „A megye kommunistái… a legsúlyosabb ítéletet várták, nem pedig a törvényes büntetési tétel minimumát. Kérjük a legfelsőbb Bíróságot, hogy az ügyben – mely fellebbezés alatt áll – a törvényeinknek megfelelő komoly ítéletet hozzon.” Pap János szerint az életfogytiglan nem volt „komoly” ítélet! Halált követelt!

Természetesen a cikk szerzőjének az ügyet pártoló jóhiszeműségét nem vonom kétségbe.

Csupán a közös felelősségünkre hívom fel a figyelmet:

Gyermekeinknek a legapróbb részletekig meg kell ismerniük a történelemnek e szeletét is, hogy felelősen ítélhessék meg napjaink papjánosainak cselekedeteit!

Rusvay Gábor, Vác