A felsőbb szintű táborvezetést egy nemzetgyűlölő törpe párt adja, aki kiemelt hangsúlyt helyez a táborlakók egészségi állapotának romlására. Minden táborlakó egy magán-biztosítótársaság elé kerül, ahol felmérik a korát, egészségi állapotát, s legfőképp a pénztárcája tartalmát, majd döntenek a sorsáról. Lesznek a túlélésre teljesen esélytelenek, és lesznek, akik erre csak annyi esélyt kapnak, hogy pénzük vagy vagyonuk feláldozásával átmenetileg életben maradhassanak. A leírt állapotot sajnos nem a képzeletem szülte. Egyre tisztábban körvonalazódik a lemeztelenített magyar valóság. A táborlakók részére ennek a táborvezetésnek még illúziót keltő retorikája is van: „Az egész ország egy kislányban meg bennünk van”. (Vajon mennyi pénzt kapott az, aki ezt az orbitális marhaságot kitalálta?) Az ország pénze és vagyona viszont már nincsen sem a kislányban, sem bennünk, mert ügyes kezek már ellopták. Akik úgy érzik, hogy nincsen bennük az ország, azokba majd beleverik. Akiknek van valamilyen munkájuk és a megélhetésük növekvő terhét viselik, azoknak sem jók a kilátásaik a jövőre nézve, de a nagyszámú munkanélküli és hajléktalan már „padlót” fogott. A hajléktalanokat a karácsonykor kiosztott meleg leves nem menti meg az éh- vagy fagyhaláltól. A táborlakók pedig kérhetnek, tüntethetnek, nyilatkozhatnak, sztrájkot szervezhetnek, akár éhségsztrájkot is folytathatnak, mindez nem bírja jobb belátásra a táborvezetést. Majd megunják a siránkozást, mondta a bölcs táborvezető. A tábor vezetőivel bratyizó táborlakók pedig váltig azt hangoztatják, hogy ennél rosszabb, mint ami most van, soha ne legyen. Ez másképpen fogalmazva azt jelenti, ők akkor érzik jól magukat, ha a táborparancsnok és a táborvezetés a helyén marad. Ez az abnormális állapot sokáig nem tartható fenn, ezért a táborvezetés jobban teszi, ha időben szedi a sátorfáját.

Tégen László, Nagymaros

Beetetés

Nemrégen a Nap-kelte műsorában az egyik budai MSZP-s polgármester pozitívumként emlegette a kormány panelprogrammal kapcsolatos döntését, miszerint a felújítási keretet 400-ról 500 ezer forintra emelte. Azt is elmondta, a kormány akkor is kifizeti a ráeső egyharmadot, ha az önkormányzatnak nincs kerete a ráeső harmadra, ha a tulajdonos (lakó) azt átvállalja. Ebben a pillanatban bújt ki a szög a zsákból. Közölte, már jelentkezett bank (a lakosságról minél több bőrt lehúzni igyekvő uzsorások), amely kölcsönnel segíti a kétharmados terhet viselő lakót. Ismerjük a bankok, a nagytőke mohóságát. Biztos, hogy a kölcsön fedezete most is a lakásra bejegyzendnő jelzálog lenne. Nézzük meg, hogyan fest ez a valóságban egy család életében. A panellekások ma már 30-40 évesek. A mi tízemeletes panelünkben kb. 50 százalékban még az első tulajdonosok laknak, tehát 70-80 évesek. A nyílászárók zömükben lerobbantak, felújításra szorulnak. Vegyünk egy átlagos nyugdíjas házaspárt havi 140 ezer forint jövedelemmel. Az ötven négyzetméteres lakás rezsije – takarékoskodás mellett – átlag 50 ezer forint. Idősek, tehát a havi gyógyszer (a miniszter asszony által ócsítva) 30 ezer forint. Netán még van nekik egy 20 éves kocsijuk is, ami havonta egyszer tankolva (orvos, kórház stb.) majd 10 ezer forint. Enni is kell – kiürült a havi keret. Nem baj, majd a bank segít. Hogy aztán halálunk után – a jelzálog jogán – a bank rátegye a kezét, az már ne legyen az elhunyt dolga. Tehát ez a célja a beetetésnek. Ismét a globális nagytőke, a bank teszi zsebre a minden kockázat nélküli hasznot. Olyan kormányra lenne szükségünk, amely szavatolja a biztonságos lakhatás jogát.

Paál István, Budapest

Civil szféra

A mi rendszerváltásunk sajnos felülről jött. A tűzhöz közel ülők (kiváltságosak) találták ki maguknak, mert megtollasodásuk eredményét, a vagyont már nem tudták gyarapítani a szocialista viszonyok között. A magyar tájékoztatás szelektív, mert a tájékoztatók pénzért dolgoznak, ezzel szemben a nép emlékezete megbízható, mert a sokaság a legerősebb bázis. Emlékszünk, hogy a magyar egészségbiztosítási rendszert csodálták és dicsérték a világ minden tájáról jött látogatók. A magyar vezető elvtársak pedig büszkék voltak rá: a demokratizmusára és a humanizmusára. Azt is tudták akkor még, hogy a gazdaság törvényei a humán szférában nem alkalmazhatók. Az oktatás, a kultúra és az egészségügy nonprofit jelleggel működött. Az orvosi ellátás lényegében megmaradt „ingyenesnek” és „egyenlőnek”. A többség érezte és élvezte az egyenlőségből eredő emberi méltóságot és biztonságot. Igen, a tájékoztatók (az ingatag értelmiség) pénzért dolgozik.

A nép emlékezete viszont megbízhatóbb. Ha elhallgatják is, mi tudjuk, hogy a legjobb fegyelmező eszköz a munkanélküliség meg a tudatlanság. Mai társadalmi tudásunk elhallgatott tartalma, hogy a „kéz” és a „fej” egyenrangú és egyenjogú. Ha a kéz leáll, a fej is megbénul. Ma csak az jelentheti a demokráciát, ha felvirágzik a civil szféra, s ha a helyi önkormányzatoknak lesz szuverenitása – mert zsákban nem lehet táncolni.

Kövér Károly, Szeged

Gesztenye

A Trianon utáni idők legelején, az első és a második világháború közöttiek azt hitték, hogy a németek majd kikaparják a határon túli magyar gesztenyét. Nem kaparták ki, de „kitermelték” a kisantantot. Később, a komcsi időkben azt hitte, hogy a Szovjetunió majd megoldja a határon túli magyarok problémáit. A szovjetek nem oldották meg, elaltatták a kisantantos magyarellenes hevületet, de meghagyták a jugoszlávoknak, a csehszlovákoknak és az oláhoknak, hogy ott üssék a magyart, ahol érik, olvasszák be nyugodtan „nemzetállamaikba” –, mert minden elmulasztási módszer megengedett a Szunióban a kisebbségek ellen. Az 1989 utáni magyar kormányok voltak a leggazemberebbek. Két sikertelen „uniós” kísérlet után egy újabb unióra bízták a magyarság dolgainak megoldását, gondolván és mondván, hogy az EU majd megoldja a magyarok helyett a magyarok ügyeit, és fenntartás nélkül támogatták a kisantantos műállamok EU-s felvételét az újabb unióba (birodalomba), hogy azok rendezzék a határon túlra szorult magyarok sorsát.

Miközben 1918-tól a műanyag államok nemzetileg gyarapodtak, mind számban, mind befolyásban, a Kárpát-medencei magyarok fogyasztva voltak, határon innen és túl. Ez nem paranoia, ez számtan! Mára már oda jutottak a magyar kormányok, hogy újból egyesíttették a kisantantot, ezúttal az EU-ba. Lassacskán nekünk, magyar magyaroknak egy új unió kéne, hogy hátha majd rendezi dolgainkat. Három uniós balsiker után ez nem valószínű. Drága mindenkori magyarországi kormányok! Már valami újat kéne kitalálni megmaradásunk érdekében, mert nemsokára kevesebben leszünk a Kárpát-medencében, mint az amerikai indiánok a rezervátumokban!

TO., Mikháza

Takarodó

Mikor felhangzott a közeli kaszárnyában a takarodó, Lajos bácsi lovai maguktól elindultak hazafelé. Mert egykor honvéd „keretlovak” voltak, a gazdájuk meg első világháborús huszártizedes, hát tudták, mi a rend. A „trianoni békeparancs” 35 ezer főre csökkentette a honvédséget, de mégis „…a rendben, fegyelmezetten, ünnepélyesen fellépő, menetelő, éneklő katonák biztonságérzetet, büszkeséget, örömet árasztottak, amerre elvonultak. Állandó jelenlétükkel az utcákon, falvakban a huszárszázadok lovainak patkódobogása, a katonazenekar indulója azt a benyomást keltette, hogy a magyar honvéd mindenütt jelen van és őrködik az ország fölött.” Minden hamis állítással szemben „…a csata a katona életében rendkívüli alkalom” – mondta egy híres hadtörténész. S ha utánanézünk, a katonaidőnek csak töredéke a valóban gyilkos, véres küzdelem, a többi viszont testet-lelket erősítő, kemény kiképzés, tanulás, várakozás, utazás-szállítás, fegyelemre és önfegyelemre nevelés, s mindezek során összeszokik egy közösség, barátságok szövődnek, a fiúkból férfiak lesznek, helyes döntésekre képes, felelős állampolgárok. Akik majd segítenek természeti katasztrófák idején, akik rendet tudnak csinálni, ha el-elszabadul a pokol egy-egy hitvány korban, vagy a sohasem kizárt, barátságtalan szomszédlépések esetén. Nem véletlen, hogy nem is olyan régen csak az számított férfinak, aki letöltötte a katonaidejét. Hát ezért van szükség hadseregre, honvédségre. Micsoda különbség van pl. a Kisfaludy által megfogalmazott honvéd fogalma és a zsoldos fogalma között! Az előbbi a hazáért vérét ontó hős, az utóbbi legfeljebb veszélyességi és túlórapótlék elszámolásával babráló fizetett alkalmazott. A mosolygó, „létszámfeletti” hadügyérünk ismét messzi földre küldi jobb sorsra érdemes fiataljainkat, ki tudja milyen célból és kinek a szolgálatában, a haza pedig honvéd nélkül marad. Ezt még az örök semleges Svájc sem engedi meg magának. Ma húszegynéhány tankunkkal szemben a kis Szlovákiának is legalább néhány tucat tankja van. „Vannak olyan idők, amikor a közvélemény minden vélemény közül a legrosszabb” – mondta egykor Chamfort, francia bölcselő. Alighanem ilyen kort élünk, mikor ifjúságunkat sikerült rábeszélni, hogy örüljön a kötelező sorkatonai szolgálat eltörlésének. Lajos bácsi és a lovacskái már csak az égi harcmezőkön sajnálkoznak, ezért aztán takarodót kellene fújni. Nem a fiúknak, hanem az életükkel és a haza biztonságával felelőtlenül kereskedő politikusoknak. A mosolygó hadügyéreknek.

Huszár Ödön, Bp.

Billenünk

Valamelyik nemrégi Nap-kelte Sport plusz című műsorában, amelynek többek közt az a célja, hogy a szegény néző egy pillanatra se felejtse el, ki az úr a Házban, Gyárfás a Fradiról elmélkedett valamelyik illetékessel. Az egész bonyolult helyzetet úgysem tudván áttekinteni, csak a nyelvére, fogalmazására figyeltem. Azt mondta egy ízben: „A Fradi egy megkülönböztetett produktum.” A kis Gyárfás pedig egy olyan protekciós konstrukció, aki (vagy ami?) idegen szavakkal dobálózik, mert úgy érzi, ezáltal „intelligencsebbnek” fog tűnni, másrészt pedig azt hiszi, ezzel elleplezi azt a tényt, hogy nem éppen tudja, mit akar mondani. Később azt kérdezte áldozatától: „Nem billentünk át a ló túlsó oldalára?” Billentünk? Konstrukciónk agyhomályában nyilván kavarogni kezdtek a képek és szavak, felmerült benne a konyhamérleg billenő nyelve, egy apró barázdabillegető, egy lótetű, egy műlovarnő s ezekből gyúrta össze csodálatos kérdését. Lásd: Nincs semmi szegény jó Gyárfásunk fejében, és amikor beszél, akkor az kijön (forrásmegjelölés nélkül).

K. J., Budapest