Változó szomszédság 4.

(Folytatás az előző számból)

A magyarság történelmi nagyvonalúsága mutatkozhatott volna meg abban, hogy végleg lemondunk arról, ami etnikailag már elveszett. Így Kassára, Érsekújvárra nem tarthatunk igényt, de az etnikailag ma is túlnyomóan lakott területekre igen. Az új Szlovákia tehát – mint Hitler valóban utolsó csatlósának jogutódja – területi nyereséggel születhetett volna újjá így is. Tekinthették volna ezt akár történelmi győzelemnek is. Akár azért is, mert így megkapták volna a nemzetállamot. Oly módon, hogy szlovákok tömegei nem rekedtek volna kívül az új, az 1938-ban megvontnál délebbre húzódó magyar–szlovák határon. Ez jelentette volna a múlt korrekt lezárását, és a kezdeti nemzeti fájdalom után ez hozta volna meg a valódi megbékélést is. Napjainkban pedig még szinte hírértéke sem lenne annak, hogy a köztársasági elnök szoboravatáson vesz részt Komáromban.

Domonkos László, Diósd

Trianon 2.

(Folytatás az előző számból)

Szlovákiának nem volt elég az a terület, amelyen megalakulhatott, a jelenlegi vezetői az ott élő magyarokat is asszimilálni akarják. Szlovákiában már az is baj, ha egy magyar magyarként gondolkozik. A magyarországi pártállam majd a rendszerváltoztatás után a szocialista–liberális kormányok több évtizeden keresztül a Kovács elvtárs által megfogalmazott „merjünk kicsik lenni” külpolitikát folytatták a szomszédos országokkal. A kisebbségek ügyében nem akarták megsérteni a szomszédainkat, nehogy az ártson az ottani magyaroknak. Ez a politika teljesen hibás volt. A 2004. december 5-én megtartott és manipulált népszavazás eredményén a szomszédos országok egyenesen vérszemet kaptak, mert az azt bizonyította, hogy az anyaország lemondott a határain kívül élő magyarokról. A most megalakult új kormány ezen magyaroknak a kettős állampolgársága mellé állt. Kovács elvtárs újra megszólalt és az új kormány döntését tartalmában és időzítésében rossznak minősítette. Ezek szerint Kovácsnak és egyes szocialista képviselőknek az a jó, ha a környező országokban az identitásuk miatt továbbra is verik a magyarokat, s ha a hazai magyarok behúzott nyakkal látogatják azokat a területeket, amelyeket ezek az országok Magyarországnak „köszönhetnek”. A külhoni magyarok erkölcsi elégtétele miatti konfrontációt a szomszédos államokkal az új kormányunk felvállalta. Gyengeséget ne ott mutassunk, ahol erősnek kell lennünk. A magyarság összetartozását nem gyengíteni, hanem erősíteni kell. Ez Trianon üzenete a ma élő magyarok számára!

Tégen László, Nagymaros

Vasút 2.

(Folytatás az előző számból)

Ma a Pozsony–Érsekújvár–Léva–Zólyom–Losonc–Kassa szlovák villamosított fővonal hossza 454 km. Ez kisebb részben kétvágányú, nagyobb részben egyvágányú (a hegyvidéki szakasz, a szűk völgyek miatt). Ha Pozsonyból Párkány–Csata–Ipolyság–Balassagyarmat–Losoncon át Kassáig haladunk, akkor a hossz csak 444 km lenne. A megvalósítás első üteme a hat km MÁV-vonal helyreállítása, és máris közlekedhetnének a dízelmotorvonatok Párkány–Balassagyarmat– Losonc között. Ennek a vasút-helyreállításnak tervezési, hatósági és építési időigénye két év. Ezután második ütemben kerülhetne sor a pálya felújítására 54 kg/m sínekkel, egyúttal a vonal villamosítására is. Ennek időigénye 4-5 év. Ennek a vonalszakasznak a hossza 136 km. Ez az új vonalvezetés rövidebb, mint a garamvölgyi fővonal és nagyobbrészt síksági jellegű, tehát a vontatás energiája kisebb lenne. Ez a vasútvonal két ország területét fonódottan érintené. Ezt a forgalmat francia nyelven peage-forgalomnak nevezik. A mai Európában ez nem lehet gond, hiszen nálunk a pályáinkon a magyaron kívül német, osztrák, román mozdonyok is vontatnak. Ezt Szlovákiának a harmadik nyugat–keleti vasúti összekötése lenne és mindkét országnak az Ipoly völgye fellendülését eredményezné. Miért vetnénk el ezt a kitűnő természetadta lehetőséget? Csatából, Ipolyságból, Drégelypalánkból és Balassagyarmatból is vasúti fővonali városok lennének! A beruházás megvalósítása az EU-nak is érdeke, a két ország barátságának erősítése Brüsszelnek is érdeke. Kérni kell az EU anyagi segítségét mindkét országnak. Az én kalkulációm szerint mai árszinten 800-900 millió euróra lenne szükség. Szeretném, ha mindkét ország kormánya minél előbb napirendre tűzné az elmondottak megvalósításának lehetőségét.

Hábel György, Budapest

Rettegés

– Milyen sok szép narancssárga virág! Mást nem is tart? – Miért, mit keres? – Csak halkan merem mondani: vörös szegfűt. – Magának megsúgom, van az is, de nem teszem ki, nehogy valami bajom essék. Ebben a diktatúrában jobb óvatosnak lenni. Nem reszkírozhatok, el kell tartanom a családomat. Sajnos visszajöttek az ötvenes évek. A baloldali elkötelezettségem miatt esetleg még államosítják is a boltomat és kitelepítenek a Hortobágyra. – Hát igen, szörnyű világ lett. Tiszta Rákosi- rendszer. Igaza van, jobb félni, mint megijedni. Én csak a miniszterelnök úrért aggódom, de nagyon. Ennek a kormánynak a politikai ellenfél választási veresége csak alkalom a leszámolásra. Hiába, ahol diktatúra van, ott diktatúra van. – Á, a miniszterelnök urat nem kell félteni. Figyelje majd meg, hogyan fogja a bíróság előtt megszégyeníteni a vádlóit, hogyan fogja a leplet lerántani a piszkos üzelmeikről. – Azért jobb lenne a bíróságot elkerülni, az igazságszolgáltatás is a Fidesz kezében van. De éppen itt van nálam egy gyűjtőív: El a kezetekkel Gyurcsány Ferenctől! Itt írja alá! – Már írom is. És adok magának egy nagy csokor vörös szegfűt ingyen, ajándékba. Úgyse veszi a kutya se. Tudja, félnek az emberek. Mert ugye ahol diktatúra van…

Keszthelyi István, Budapest

Békebeli idők

Régebben – a virágzó Kádár-rendszerben – nem foglalkoztak azzal, hogy az áramfogyasztást is eltiltsák a cirkuszra és kenyérre éhező emberektől. A tévében volt például olyan Vitray Tamás vezette vetélkedőműsor, hogy arra nekünk (nézőknek) nem betelefonálgatással kellett szavazni (különben is akkortájt még csak kb. annyi telefonvonal volt az országunkban, mint Puskás Tivadar idejében), hanem a lakás árammal működő berendezéseit kellett ki-be kapcsolgatnunk a szavazásnál, és amelyik versenyzőnél több megawatt fogyasztás jött ki, az volt a nyerő, vagy az jutott tovább. Szóval, vidám volt az élet. Történt, hogy faluk versenyeztek egymással. Jött a végső döntő a bejutott két falu között, de ezt már a tévé stúdiójában forgatták. Vitray – tényleg jól csinálta a dolgát –, odament egy ott lézengő tizenéves fiúhoz és megkérdezte, hogy melyik faluból is jött és melyik versenyzőhöz tartozik? A srác zavarában lángoló vörös fejjel ezt válaszolta: „Én, én kérem szépen a Marika húga vagyok.” Halálra röhögöm magam azóta is, ha eszembe jut.

Kónya Béla, Budapest

Hálás nemzet

Mindent megköszön a nép, mert úgy látszik, hálás nemzet vagyunk. Legalább is egyre keserédesebb anyanyelvünkben. „A gátszakadásnak köszönhetően a település egy részét elöntötte a víz” – hallottam egy rádióbeli riportban. Szinte látom, ahogy a falu polgármestere, alpolgármestere és a lakosok ott állnak a házaikat elöntő víz partján és hálaimát rebegve megköszönik neki, hogy átszakította a gátat. Az egyik napilapban olvastam egy egészségünk megóvásáról szóló írásban: „A rákos sejteknek köszönhetően…” stb. És még számtalan dolgot köszönünk meg, amit a hátunk közepére se kívánunk. Elharapózott ez a „köszönhetően”, ha kell, ha nem, használjuk. Mintha nem is lenne olyan szavunk, hogy: következtében, miatt, okán stb. Egyébként ha tényleg köszönnivalónk van, akkor is mondhatnánk, hogy valaminek hála, hogy ne legyen olyan unalmas. Egy hasonló témájú írásban pedig azt olvastam, hogy az xy pollen a felelős az allergiáért. A közéletből, a politikából (az emberekből) lassan-lassan kiveszett a felelősségérzet, de nem veszett el, csak átalakult. Úgy látszik, pollenekbe, baktériumokba, akármibe költözött. Állatok, növények, tárgyak mind-mind felelősek. A trehány, meggondolás nélküli beszédnek-írásnak „köszönhetően” egyre romlik édes anyanyelvünk. És ezért mi vagyunk a felelősek!

K. J., Budapest

Konstruktívan

Oláh itt a piros, hol a piros. A minap terjedt a hír, hogy az erdőszengyeli ortodox pópa emlékművet állíttatott száz 1848-as oláh vértanúnak, akiket a magyar forradalmárok gyilkoltak le, és szeretné azt felszenteltetni a gyulafehérvári ortodox metropolitával. Csak hát a történelmi valóság az, hogy Erdőszengyel felé se járt az 1848-as forradalom, s akkor még száz oláh se lakott a településen. Mezőszengyelen (szintén egy Maros megyei helység), voltak 1848-ban mocorgások, de az abban nyilvánult meg, hogy Ábrahám Jankó pribékjei „konstruktívan” elintéztek jó pár mezőszengyeli magyar lakost. Mezőszengyelen a gyilkos oláhoknak állított vértanúemlékművet az ortodox egyház és az oláh hatóság! Hát így éldegélünk most már az EU-ban.

TO., Mikháza