Államosítás?

A közelmúlt egyik közgazdasági közhelyévé vált az a tény, hogy a világot megrázó gazdasági válságot elsősorban a gazdasági és politikai elit, valamint a bankárkaszt erkölcstelen mohósága, a korlátlanul sok pénz megszerzése iránti vágy zabolátlan kiélése okozta. A bármilyen áron való meggazdagodás értékké emelése döntötte romba a világgazdaságot. A bankok megadóztatása nem is lehet kérdés, az az élet igazságosabbá tételének egyik fontos pillére. Jogos a kérdés, miért nincs egy megbízható, független magyar bank, és miért üzemel kis hazánkban egy sor betelepült – a magyar érdekekkel egyáltalán nem törődő – külföldi rablóbank? Tegyük fel azt a képtelenséget, hogy a bankok viselkedésétől és működésétől függetlenül következett be a mai pénzügyi válság. Ám akkor is igaz, hogy mégiscsak a mi pénzünkből állították talpra őket. Azt lennék kénytelen javasolni, hogy államosítsunk. Államosítsuk a mi pénzünkből kisegített bankokat, ha nem akarjuk, hogy újra becsapjanak bennünket. Államosítsunk, ha nem akarjuk, hogy az efféle pénzügyi válságok rendszeressé váljanak a jövőben!

A. P., Zalaegerszeg

Bolhából elefántot

A független magyar tömegtájékoztatásban váltakoznak a keserű, bizalomromboló hírek a biztató, derűlátó hírekkel. Megvalósul a megszokott munkamegosztás: a kormányoldal a híveivel együtt derűlátó, az ellenzék fanyalgó, a kákán is csomót keres. Kapóra jött egyeseknek a hír, hogy a Ferihegyet leminősítették, s hogy a korrupciós listán is rossz helyen állunk. Persze azt, hogy ez kinek a sara, azt az ellenzéki hírmagyarázók elhallgatják. Nem kérdezik meg, hogy ezt egy hónap vagy nyolc év eredményezte. A bilincsben elvezetett elvtársak számát össze kéne vetni Keller elvtárs „munkájának” eredményével. Apró, pitiáner kormányhibákat fölnagyítani, a bolhából elefántot csinálni már túlhaladott agitprop trükk. Az ország bajai akkor kezdődtek, s érdekes, hogy ez utólag mennyire kézenfekvővé vált, amikor a SZU nyakunkba ültette a magyar kommunistákat, s nem szűntek meg azzal, hogy az „ültetők” később kitakarodtak az országból. Merthogy a magántulajdon szent, márpedig a rablóprivatizáció során zsebre vágták az ország vagyonának tetemes részét. A mai, meggyöngült vörös agymosás már csak arra irányul, hogy szeressük Mesterházyt és Kovács Lászlót (megspékelve egy-egy Szanyival, Horváthtal stb.). Az meg már semmire sem lesz nekik elég!

Kövér Károly, Szeged

Gyors pénzbehajtás

Azzal szinte mindenki egyetért, hogy a közutakon a gyorshajtókat nem lehet egy ejnyebejnyével féken tartani, de abban már kevésbé van egyetértés, hogy a gyorshajtásért kirótt büntetés mértéke megfelelő-e. Egy múlthavi „Kékfényben” a gyorshajtókat bűnelkövetőknek nevezték, ugyanakkor a rablógyilkosokat esetenként uraknak és hölgyeknek titulálják. Az utca embere számára a gyorshajtó akkor válik bűnözővé, ha másoknak sebesülést, ne adj isten halálos balesetet, nagy értékű kárt okoz. A gyorshajtók (mint potenciális bűnelkövetők) általában csak szabálysértést követnek el. A műsorban még az is elhangzott, hogy nem cél a gyorshajtók agyonbüntetése. A 30 ezer forinttól 300 ezer forintig terjedő pénzbüntetések nem tekinthetők aprópénznek. A büntetett autósnak kissé álságosnak tűnik a rendőrség véleménye, hogy a borsos büntetések kizárólag a közúti balesetek és halálesetek számának csökkentésére irányulnak. Azért ennél többről van szó: az APEH mellett a rendőrség ugyancsak nagy pénzbehajtóvá nőtte ki magát. A rendőrség akkor lesz széleskörűen elismert, ha az igazi bűncselekmények (rablógyilkosságok, betöréses lopások, nagy összegű sikkasztások) tetteseinek felderítésében is legalább annyira hatékony lesz, mint a közúton a gyorshajtók kiszűrésében!

Tégen László, Nagymaros

Rekonstrukció

Fletó előjött. A gyáva kormány reszketve figyeli stratégiáját, még saját csapata is csak ámul-bámul. A Pápáról indult Szemlő-hegy utcai rém még az újonnan megnyitandó OPNI személyzetét is sokkolja. Remélem Szegeden (Csillag Börtön) is van pszichoterápia!!

Pusztai Endre e-mail

Képzelgés

– Lajos, látja azt, amit én? – Látom. Talán át kellene menni az utca túloldalára, mert még valami galibába keveredünk. – Hogy néz ki az az alak? Csak egy alsóing van rajta, a nadrágját is elhagyta valahol… – Nézzen a szemébe… eszelős a tekintete. – És egy nagy kés van a kezében. – Jézus Mária! Azt csak most veszem észre. Tényleg! Menjünk át! – Most már késő. Próbáljunk nyugodtak maradni és szépen elsétálni mellette. – Hé! Alattvalók. Megállni! Én, minden oroszok cárja, megparancsolom, hogy azonnal adják ide a bal cipőjüket. Éhes vagyok. Azt a szép rózsaszín retikült is kérem! Matuska Szilveszter úrnak viszem az erdőbe, ő se ebédelt napok óta. – Hiszen ez egy elmebeteg! Lajos, csináljon már valamit. Hogy lehetséges, hogy ilyen közveszélyes őrültek szabadon lófrálnak a városban? Miért nem kap ez a beteg ellátást, és miért nincs állandó felügyelet alatt? – De Ágika, ne kérdezzen ostobaságokat. Hát nem mi zárattuk be a Lipótmezőt? Inkább fussunk! (És a bal cipőjük híján kissé bicegősen elszaladnak.)

Keszthelyi István, Bp.

Színkavalkád

Szanyi Tibor, a kommunizmust tagadó zöld, lila fejjel védi a vörös mundért.

Pusztai Endre e-mail

Kaméleon

Miskolc expolgármestere, a szocialista Káli Sándor a kampány idején a szivárvány valamennyi színét magára öltötte. Először vörösből zöldbe öltözött, abban a reményben, hogy a Zöld Nyíl projekt kisegíti a bajból. No de mit lát a miskolci polgár? Korszerű villamosközlekedés helyett egy széttúrt (ezt mondhatnám gyurcsányosan is) várost, ahol gyalogosan is csak botladozni lehet. Ezután narancsba öltözött. Gyalázkodó ál-Fideszplakátokkal ragasztatta teli a várost. Amikor ez se hozott eredményt, riválisáról készíttetett fekete színben becsületsértő röplapokat és bedobatta minden postaládába. Aztán elővette Horn Nyuszi szakértői szövegét, azt állítva, hogy a kihívója nem ért a városvezetéshez. Ezután következett a kovácslacis románkártya. Megvádolták Kriza Ákost, hogy nem is miskolci, és Erdélyből települt át. Miután ez sem vált be, a választás hajnalán micsurini magasságokba emelkedve a szavazóhelyiségek környékét fehér alapon kék színű szegfűkkel díszített zászlócskákkal tűzdeltette körül. További ténykedését idő és szín hiányában befejezte. Utolsó beszédében rámutatott építő tevékenységére, megemlítve az uszodát és a Szinva-teraszt, elhallgatva a lepusztult és bezárt tapolcai strandot és a háborúvégi állapotokat idéző, ablakaitól is megfosztott Avas szállót a város szívében. Aztán eljött az igazság pillanata. Káli csúfosan megbukott. A főnöke, Mesterházy pedig azt mondta: az MSZP a vártnál jobban szerepelt. Attila még fiatal ember. Nem tehetünk mást, kívánjunk neki is hasonló sikereket.

M. S., Miskolc

Hamvas grill

Húsz éves forma lány egy idősebb párral (a nagyszülei lehetnek) beszélget a 3-as villamoson a Mexikói úti végállomás felé haladva, az Erzsébet királyné útja vége felé. Faggatják, beszéltetik, itt-ott vizsgáztatják, de leginkább oktatni próbálják. A kislány kedvesen-udvariasan, de unottan válaszolgat, aztán valami buliról meg borról beszél. A nagyapa kap az alkalmon és Hamvas Bélát hozza szóba, meséli neki, hogy mennyire értett a borokhoz, milyen csodálatos dolgokat írt róluk, s egyáltalán milyen művelt, csodálatos íróember volt. A kislány már kissé idegesen hallgatja, mire a nagyapa megkérdezi tőle: „Hallottál már egyáltalán Hamvas Béláról?” Nem – válaszolja kicsit sem szégyenkezve az unoka. „Sose hallottam az illetőről.” A nagyapa oldalpillantást vet rám (látta hogy „kihallgatom” őket), és mivel a villamos a Trófa Grill nevű éttermet elhagyva éppen ráfordul a Mexikói útra, megkérdezi az unokáját: „És a Trófea Grillről hallottál?” – „Arról igen” – mondja az unoka mit se törődve azzal, hogy besétált a csapdába. A nagyapa elmosolyodik s rám néz, cinkosan, de kissé tanácstalanul, mint aki széttárja a kezét: ez van! Közben lassan megérkezünk. Hát ez van. Ez is. De hova érkezünk?

K. J., Budapest

Pártszétverő

Dávid Ibolyka, aki ugyan nem egy Góliát, de azért a pártját sikeresen szét tudta verni. Most korkedvezménnyel nyugdíjba szeretne menni. Erre vágyik többek között Magyar Bálint és Horn Gábor is. Szintén nem érték el a korhatárt, a munkájuk meg pláne nem érdemesíti őket a nyugdíjra. Dolgozni nem tudnak, nem is szeretnek, és már nem tartja el őket a társadalom. Azért jó tudniuk, hogy a nyugdíjas státus nem jár mentelmi joggal. Azért van jó hír is, rács mögött is lehet kalapot készíteni, esetleg könyvet írni (Gyurcsány és Demszky). Mégis meglepő, hogy nyugdíjra vágynak, a veterán kommszocik a politikai életben nélkülözhetetlennek érzik magukat. Így van ezzel Kovács László és Lendvai Ildikó is. Bár ez utóbbit még a saját elvtársainak parlamenti felszólalásai sem érdeklik: csak ücsörög és elmélyülten újságot olvas. Dicséretes a Fidesz elgondolása a parlamenti létszám csökkentésére, ami sajnos csak a következő ciklusra lesz érvényes. Addig mi, adózók fizetjük az olvasó és szunyókáló képviselőket is. Dicséretes az egymás sértegetése mellőzésének a javaslata. Erre aligha lesznek képesek a komszocik. Mindig gorombák voltak, de a legutóbbi csúfos vereségük után még jobban rákapcsoltak. Ha így folytatják, úgy jár a pártjuk, mint a pártszétverőé.

Czető Lászlóné, Budapest