A feledés jótékony homályából olyanok próbálják kitemetni, akiknek ehhez maguk biztosította joguk sincs, de erkölcsi alapjuk hozzá pedig semmilyen sem. Csak visszaélési lehetőségük. Apja Gábris György, anyja Kovács Katalin volt. Összes felmenője színmagyar, mint a szülőfaluja többi lakója. A Gábris családév a Gábor kicsinyítőképzős magyar alakja, amelyet átvett a szlovák nyelv is. Vagyis eredetileg becenév. Az újtelepítésű községek elöljáróját, azaz a falubírót nevezték az oklevelek scultetusnak, és ebből lett a Skultéty előnév. A magyar neveket átvették az ide bevándorolt más népek fiai is. (A szlovák himnusz dallama is eredetileg magyar népdal volt, mint ahogy a mai szlovák címer kettős keresztjét is a magyar címerpajzsból szakították ki a Felvidék egészével együtt.) Nem kellene a nevével élni és visszaélni. Egy történész Háry János előképének nyilvánította. Nyilván nem olvasta Garay költeményét, amely már címe szerint sem huszárról, hanem obsitosról szól! Garay obsitosa sosem volt huszár, hiszen lovagolni sem tud, csak képzeli, hogy huszár. Háry János a nagyotmondásairól volt híres, Skultéty viszont a tisztességes helytállásáról. Ugyanez az akadémikus mondja, hogy a magyar huszárregimentek 60-80 százaléka szlovákokból állt. Az ilyen botcsinálta történésznek és hadszakértőnek üzenem, hogy nézzen már utána hű tótjai kardforgatási tudományának! Skultéty esete fölöslegesen borzolja honfitársai idegszálait. Az ilyen történelmi személyiségek gyűjtése a szomszédos magyarlakta területeken Trianon óta általános. A szlovákoknak legyen egy rendes történelmi alakjuk is. A felvidékiek se tiltakozzanak, örüljenek, hogy kapnak egy magyar huszárt a Felvidékre. A többiek mellé. Legalább a hősök szaporodjanak, ha már a felvidéki magyarság száma rohamosan fogy. Egyébként nem lélekben van ott, ahová eltemették, csak egykori teste néhány porló részében, lélekben velünk van, magyarokkal! Elvehetetlenül. Maradványait lehet egyeseknek bitorolni, de élete példáját nem. Az minden jóérzésű embertársamé. És tovább él minden jobb ember emlékezetében. Nem a pillanatnyi történelmi helyzet, nem orvul szerzett kincs vagy nagyhatalmi politika juttatta terület birtoklása a nemzetek büszkesége. Ne személyéről, de élete tetteiről vegyünk példát.

HNE, e-mail

Emlékezés

Gimnazista voltam, amikor ’57 decemberében a MSZMP KB zárt ülésen úgy határozott, hogy Nagy Imréék ügyében „szabad folyást enged a törvényes eljárásnak”. Állandóan a híreket hallgattuk, figyelemmel kísérve Nagy Imre és társainak sorsát, már csak azért is, mert Nagy Imrét családom személyesen ismerte kaposvári kötődése révén. Bár apám mindig moszkovitaként beszélt róla, és politikai nézeteivel soha nem értett egyet, mint embert, nagyra becsülte őt. Miután Nagy Imre határozottan visszautasította politikájának önkritikus felülvizsgálatát, március végén Kádár János Moszkvában az SZKP vezetőivel megállapodott a politikus és társai bíróság elé állításáról. ’58 április közepén Nagy Imrét és társait letartóztatták és Budapestre szállították. Nagy Imre megtagadta a választ kihallgatói kérdéseire, és a jegyzőkönyveket sem írta alá. Otthon szüleim igyekeztek csak maguk közt beszélni erről a témáról, de testvéreimmel jól tudtuk, mi zajlik körülöttünk. Egy alkalommal megkérdeztem anyámtól, hogy mi történhet ezekkel az emberekkel, akik szembe mertek szegülni a szovjetrendszerrel? Anyám nem válaszolt, de szomorú tekintetéből olvasni tudtam. Végül június 6-án az MSZMP KB zárt ülésen titkos határozatot hozott arról, hogy „a Népköztársaság törvényes rendjének megdöntésében bűnös, különleges ellenforradalmi csoporttal szemben szabad folyást kell engedni a törvényes eljárásnak”, és június 9-én megkezdődött Nagy Imre és társai pere. Június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Vida Ferenc vezette Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Rajta kívül még két személyre róttak ki halálbüntetést. A többiek börtönbüntetést kaptak, s volt olyan, akinek életfogytiglanra szólt az ítélete. Június 16-án hajnalban Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst a budapesti gyűjtőfogház udvarán kivégezték. Holttestüket a börtön udvarán temették el. Mindez ma már történelem, bár számomra személyes emlék, ahogy akkoriban megsirattuk, sőt titokban misét is mondattunk a mártír miniszterelnök lelki üdvéért. És nem éreztük túlzásnak, hiába volt kommunista, mert a végén a jó oldalra állt. Inkább a halált választotta, mintsem a megalkuvást, a hazaárulást.

Lévay Mária, Fonyód

Egyetértek

Teljes mértékben egyetértek Semjén Zsolt miniszterhelyettes úrral: aki a hazáját külföldön rossz színben tünteti fel, hazugságokat terjeszt róla, mocskolja, az bizony hazaáruló. Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem lehet az ilyen hitvány (gaz)embereket (Tabajdi, Bokros, Gurmai, Göncz stb.) ex-SZDSZ-eseket számon kérni!? Mert a világtörténelemben bizony a legeslegszigorúbban megbüntették, aki ilyen aljas dologra vetemedett. Az is megérne egy doktori disszertációt, hogy a hazánkat, hazájukat árulják, vajon mit éreznek, amikor nemcsak a kormányt, de egyben Magyarországot is ócsárolják, gyalázzák. Igaz, már megszokták, mert ezt teszik Károlyi, Kun Béla, Rákosi, Kádár, a D–209-es óta. Az újkori magyar történelemben meg az AVH-s csemeték vitték tovább apáik velejéig romlott szellemét. Aki nem hiszi, nézze meg a Terror Házában beteg lelkű apáik névsorát és fényképét. Döbbenetes, hogy ez a szadeszos társaság bekerülhetett az Országházba! Iszonyat és szégyen. Demokráciánk szégyene. Meg most már az Európai Unióé is!

Paksa Tibor, Lenti

Gyónás

Mindig irigyeltem az ateistákat, akik bűnben élve, megbocsájtást nem igényelve tették elviselhetetlenné embertársaik kínjait. A természet törvényére hivatkozva az útjukba kerülőket útonállóknak titulálva „megérdemelte!” felkiáltással tették a földdel egyenlővé. A lelkiismeret szérumát már a kísérleti szakaszban az ajzószerek kategóriájába sorolták. Szerintük a színpadias család, férfi-női szeretet csak a nemek, fajok közötti szegregáció ájtatos trükkje. Az anyag a lényeg! Az anyagiasság csupán ennek a következménye. Az anyag örök, még ha jogtalanul is jutsz hozzá. Az örökösöket csupán liberális szellemben kell nevelni, a gyarló ember pedig csak higgyen, olyanokat ígérek neki, amin még én is röhögök! Sajnos e szellem kísértése tétovává tett, majdnem meginogtam. Atyám bocsánatát kérve egyiknek sem adtam voksot, fittyet hányva a kor követelményeinek!

Pusztai Endre

Wilfried Martensnak

Több mint 40 éves kommunista elnyomás és diktatúra után nagy reménnyel tekintettünk EU-s tagságunk elé, bízva abban, hogy végre gazdaságunk beindul és önállóak leszünk. Sajnos a szovjet kommunista diktatúrát más módszerekkel ugyan, de egy újabb diktatúra váltotta fel, az EU-s diktatúra. Igaz most már nem akasztanak, a módszerek sokkal kifinomultabbak, bankkölcsön, devizahitel, teljes gazdasági tönkretétel. Az emberek fedél nélkülivé válnak, éheznek, teljes nyomorba süllyednek, sokan a kilátástalanság miatt öngyilkosak lesznek. A magyar gazdaság maradékait is tönkre akarja tenni az EU. Kérem, vegyenek tudomásul valamit, ahogy nincs két egyforma ember, mindannyian különbözünk egymástól, úgy nincs két egyforma nemzet sem. Mindegyik más és más. Mások a hagyományai, más a kultúrája, mások a szokásai és ezekhez ragaszkodunk. Az EU homogenizálni akarja az embereket. Ez ellen tiltakozunk. A magyar nemzet azért adott 2/3-os felhatalmazást az Orbán-kormánynak, hogy küzdjön értük és hazánk jobblétéért, amit sajnos az EU-tól hiába várunk. Elvárjuk, hogy ebbéli erőfeszítéseit ne gátolják, és ha nem is támogatják, hagyják, hogy elvégezze a 2/3-os többség által rábízott feladatokat. Ne próbálják mindenképpen megbuktatni, mint azt Reding asszony próbálja minden módon. Ez ellen is tiltakozunk. Mi az EU-nak tagjai kívánunk maradni, de mint egyenrangú szuverén ország, és tiltakozunk minden, olyan intézkedés ellen, ami szuverenitásunkat korlátozza. Kérjük, vegye tudomásul nyilatkozatunkat és próbálja, azt megérteni és álláspontunkat képviselni az EU illetékeseinél is. Levelünket a Tringer család írja, de álláspontunkat nagyon sok barátunkkal egyeztetve küldjük Önnek.

Tringer László, Bp.

Mi marad?

Ismeretes az az Európa-szerte terjedő mozgalom, hogy a környezetvédelem és az anyagtakarékosság jegyében törekedni kell arra, hogy az óhatatlanul egyre nagyobb mennyiségben keletkező hulladékot fajtánként elkülönítve kezeljék. Megteremteni annak lehetőségét, hogy az újrahasznosítható anyagok ismét felhasználhatók legyenek. Ennek elérésére különböző színű tárolótartályok jelentek meg, amelyekben a háztartásokból kidobandó üveg- és fémpalackok, konzervdobozok, a papír, a textília stb. elhelyezhető. Ehhez azonban a jóakaratú – a nemes céllal egyetértő – lakosoknak el kell cipelnie a hulladékot ezekhez a tartályokhoz, miközben folyik a szervezett és méregdrágán megfizetett kukás szemétszállítás is. A kérdés csupán az, ilyen körülmények között, hogyha minden így megy és mindenki elviszi a szelektált hulladékát a gyűjtőtárolóba, akkor mi marad a kukában? Miért kell kifizetniük a fővárosban egy kertes családi házban – ahol még a szerves hulladék komposztálására is buzdítanak – a havi, csaknem hétezer forintos, heti kétszeri ürítésű szemétszállítási díjat, ha jóformán nincs mit üríteni, mert nem marad a kukában semmi? Hol van az megírva, hogy minden nemesnek ígérkező, de áldozatokat is kívánó cél eléréséhez mindig csak a lakosságnak kell áldozatot hoznia. Hova jutunk, ha a dolgok így mennek tovább? Nem elég például, hogy a vevővel megvetetik az utólag semmire sem használható csomagolóanyagot, ami nélkül a portékát eladni sem lehetne, hanem még a tőle való megszabadulással is a nyomorult áfafizető, fogyasztó-vevő bajlódjon. Rendet kellene már valamiképpen tenni ezen a téren, mert a rókán is csak egy bor van, nemcsak az egyre szaporodó hulladékon. A mohóságból pedig ami sok, az sok!

Gy. Pap Zsolt, Budapest