Létszám feletti Jól emlékszem arra, hogyan zajlott a hetvenes években – orvosi segédlettel, lásd a későbbiekben – a sorkatonai bevonulás-bevonultatás. (A jelenlegi honvédelmi miniszterrel nagyjából egyidősek vagyunk – ő tudvalévőleg nem volt katona.) Egyik eset: az egyik csoporttársamat, akinek az egyik lába 3-4 centivel rövidebb volt a másiknál és erősen bicegett, D kategóriás megjelöléssel bevonultatták a sorozó orvosok. Hetekig szenvedett, pár nap múlva már bakancsot sem tudott húzni (ő volt a Magyar Honvédség egyik papucsos katonája), végül nagy nehezen leszerelték. Ehhez képest csak kényelmetlenség volt, hogy nekem is le kellett szolgálnom a katonaidőmet, bár sportsérülés miatt masszív gerincsérvem volt. Amikor fájdalomra panaszkodtam, szimulánsnak tartottak. Katonaidőm utolsó heteit a Pécsi Honvédkórház Idegsebészetén töltöttem. A honvédelmi miniszter úr nyilatkozataiban semmilyen egészségügyi okra sem hivatkozott, tehát nem volt „untauglich”, csak egyszerűen létszám feletti. Ezt a státust sem a csoporttársam, sem én nem tudtuk elérni, pedig mindhárman úgynevezett Ratkó-gyerekek voltunk. Érti ezt valaki? Mi ketten egészen biztosan! Akkori csoporttársamnak például nem azért kellett véletlenül bevonulnia, hogy bizonyos más Ratkó-gyerekeknek ne kelljen? Csak nem azért kellett nekünk és más névtelen, kisebb-nagyobb egészségügyi problémával küszködő fiatalnak bevonulnia, mert voltak egyesek, akiknek „létszám felettinek kellett lenniük”? (Megjegyzem: a bevonulásunkkor nem emlékszem, hogy egyetlen létszám feletti is lett volna! Vagy lehet, hogy rosszul emlékszem? Vagy ami még rosszabb: lehet hogy hazudok? SZ. T., Budapest

Régiók Perczel Károly építészmérnök, MTA-kandidátus svájci műegyetemen diplomázott, Francia- országban dolgozott, s ott ismerkedett meg a regionális fejlesztési tervezéssel. Amikor a háború után hazajött, Rákosiék nyugati kémként súlyos börtönévekre ítélték. Nagy Imre rehabilitáltatta ’53-ban, s az Építésügyi Minisztériumban főosztályvezetőként megkezdhette a regionális fejlesztési tervezés hazai megvalósítását. Ő kezdeményezte és fogalmazta meg 1958-ban a regionális tervezésről szóló kormányrendeletet. 1991-ben bekövetkezett haláláig ennek megvalósításával foglalkozott. Őt tekinthetjük a regionális tervezés-fejlesztés hazai atyjának. A regionális tervezés és fejlesztés a ma divatossá váló kisrégiók szintjén a VÁTI tervezőintézet hatékony munkájának köszönhetően a beruházások megvalósítása során hamar érvényesült. Az államigazgatás megreformálása terén azonban nem. Ennek akkori oka Kádár János koncepciójában keresendő. Ő úgy vélte, hogy politikailag könnyebb kézben tartani a 19 megye és a főváros pártbizottságait, mint 7 régióét, vagyis a naggyá növő „tartományok” politikai hatalmát elviselni… Fél évszázad telt el a kezdetektől, s azóta sem jutottunk előbbre. Nem lesz könnyű az átszervezést megvalósítani, mert a megyék évszázados hagyományokon alapulnak. Azonkívül alkotmánymódosításra is sor kerülne, ami eddig is a mindenkori politika függvénye volt és ezután is az lesz… Hábel György, Bp.

Királyi Posta 1. Ide lépett be apám – (lépett!? – szigorú felvételi vizsga után, nehezen vették fel) 1928-ban, hogy 44 éven keresztül legyen megbecsült munkahelye és cégének megbecsült dolgozója. Micsoda posta volt az?! Még az ötvenes-hatvanas években is úgy-ahogy tartotta magát és ügyfeleit valamire a cég. Erről a mai, szinte évente cserélődő és magas végkielégítéssel távozó vezér-elvtársaknak fogalmuk sincs és nem is érdekli őket. Nem hivatásszerető postások, csak kérészéletű ócska hivatalnokok, de még azoknak is roszszak. Ha nem így lenne, tennének érte, hogy egy levél vagy csomag ugyanúgy leérjen Pestről Makóra másnapra, mint hetven évvel ezelőtt. Pontosságban, fegyelmezettségben szinte az ország harmadik (második volt a MÁV) hadserege volt. Simára vasalt egyenruha, nyáron könynyű „cájg”, sapka, rangjelzés. És egy mai postás ? Pólóban, rövid gatyában, strandpapucsban (és hogy Amerika majmolása teljes legyen: bézbólsapka a fején) szakadt nejlonzacskót cipelve. Többségük azt sem tudja, hogy aznapi körzete egymást keresztező utcáinak mi a neve. (A fehér hollónak, a nagyon kevés kivételnek tisztelet.) A postásnak egykor nemcsak a földrajzot, az ország helységneveit, de a postavonatok számát, indulási-érkezési idejét is fújni kellett kívülről. Ma már postavonat sincs. Sokkal drágábban, szenynyezőbb módon teherautó viszi országszerte a csomagot, levelet. (Majd kér a cég állami támogatást, vagy nem fizeti be az államnak a tb-járulékot, tarifát emel stb.) Utóbbi nagyon könynyen megy neki, monopolhelyzetben van. Ha egy kis levél-doboz nem szabványos, a díj már ötszörös. Apám egyszer egy Hollandiában feladott, csomagolatlan, de megcímzett tyúktojást kézbesített ki sértetlenül a makói címzettnek. Képzeljük el ezt ma … ! (folyt. köv.) Kocsis Sándor, Bp.

Milícia Lejárt személyazonossági igazolványát (buletin, carte de identitate) ment megújítani a szovátai policijára 5 erdélyi magyar gyerekem édesanyja, ami EU-s milícia lett Frundától errefele. Az „EU-konform” policista csak épp nőgyógyászati vizsgálatnak nem vetette alá gyerekeim anyját. Azzal kezdte a hatósági gorombáskodást és gúnyolódást, hogy: „magának nincs is öt megszült gyereke, mert azok nem szerepelnek a szovátai milicia nyilvántartásában”. Miután kiderült, hogy szerepelnek a Maros megyei „civil” milícia nyilvántartásában, a nagyobbik lányomról kiderült, aki 1994-ben született, hogy csak 2001 óta van nyilvántartásban a Maros megyei „szuperinformatizált” nyilvántartásában. Az emberi jogokat úgy tartja tiszteletben még ma is a román milícia, hogy még abban a tévhitben lubickol, miszerint az emberek vannak a milíciáért, s nem az az emberekért. Romániában a rendes emberek bolondokházába menekültek, a bolondok pedig szabadon milícistáskodnak a közhomokozóban. Amikor szóvá tettem a román magyarellenes atrocitást a szovátai milícián, a „derék” román újmilícista azt válaszolta telefonon, hogy maga azért bolondokházi igazgató és pszichiáter főorvos, mert bolondabb a bolondjainál. A fentiekhez csak annyi szerény hozzáfűznivalóm van, hogy az elmebetegek sokra vihetik Romániában, milícista is lehet belőlük. TO., Mikháza

Patch-work Az ország útjainak nagy részét járva lassan észreveszi az ember, hogy az nem más, mint egy folyamatos „patch-work”-tárlat, az úgynevezett folt-művészet kiteljesedése. Szólásmondás volt gyermekkoromban, amikor még sok szegény gyerek járt foltos, rongyos ruhában, hogy „szebb a foltos, mint a rongyos”. Hát valahol még itt tarthatunk az útépítési munkák végzése terén. Egyik folt nagyobb, mint a másik, vagy folt hátán folt – ahogy egy szintén régi mondás tartja – és a különböző vastagságuk miatt változatos zökkenőkkel lehet haladni a felülről nézve egyébként látványos burkolaton. Érdekességként megemlíteném, hogy sok évvel ezelőtt a Rajna-vidéken jártam, és meglepődve tapasztaltam az aszfaltutak jelenlétét a szőlőparcellák között – közlekedési lámpákkal ellátva. Fővárosunkban elegáns egyenruhákban sétálnak a „közterület-felügyelők”, fényképezőgéppel, mobiltelefonnal, távcsővel, hordozható számítógéppel felszerelve. Eközben pedig a várost megeszi a kosz. E jelentős létszámnak a fő tennivalója a gépkocsik megfigyelése, a parkolóórák ellenőrzése, büntetések kiszabása stb. Javaslatom az, hogy egészítsék ki az eszközeiket egy egyszerű szögesbottal. Ezzel a nem túl költséges szerszámmal séta közben kényelmesen felszúrhatnák a különféle hulladékot, papírszemetet, üres sörösdobozokat és az útjukba eső tárolókba üríthetnék. Ezáltal a ténykedésük valamivel gazdaságosabbá válna. Koltay László, Szár

Zászlók A magyar nép eszét és fantáziáját bizonyítják a házak falán lévő – ezer leleménnyel összebarkácsolt – zászlótartók. Ha népről beszélek, nem az irodákat ellepő, törleszkedő sleppre gondolok, akik csak ahhoz értenek, mit „kifizetődő” gondolni és mondani, hogy jól járjanak. Országszerte kihasználatlanul állnak (rozsdásodnak) a fent említett zászlótartók. Kár volt anyagot és munkát beleölni, ha március 15-én és október 23-án nagyrészt üresen állnak. Régen Magyarországot zászlóerdők borították, amikor még a vörös (bolsevik) lobogó volt a menő, amikor még idegen ünnepeket (nov. 7.) ajnároztunk. Régen a városvezetők felhívásokat tettek közzé a helyi lapokban ünnep előtt: Lobogózzuk fel házainkat! Amióta „csak” a magyar zászló a divat, a polgármestereinknek elment a kedve, hogy a régi lelkesedéssel irányítsák a népet. Ami volt, elmúlt. Nem akarom én lebolsevikozni a mai városvezetőket, de mégiscsak furcsa, hogy szinte egyszerre és egyöntetűen változott meg a szívük hajlandósága. Most legalább lennének őszinték és az ellenkező értelmű felhívást tennék közzé: ne lobogózzuk fel (Wittner Máriáék ünnepén) a házainkat! Szókimondás helyett most hallgatásba burkolóznak. Tisztelet a kivételnek. A nép mindig a vezetőitől várja a vezényszót, de ma már (a sok retorzió és átszervezés után) a ki nem mondott útmutatásokból is jól ért. Világszerte hanyatlik a zászlók tisztelete. A tévé – bár nem kívánatos – néha mégis bemutatja, hogyan köpködi le és égeti el a feldühödött tömeg a zászlókat. Elsősorban is kettőt: Az amerikait és az izraelit. Én a zászlók tiszteletét, becsületét szeretném visszaállítani. Tudom, hogy ez a vezetőinken és a polgármestereinken múlik. Legyen ismét zászlóerdő településeink magánházain akkor is, ha nincs többé vörös ünnep! Kövér Károly, Szeged