Kabaré volt

A kormány által szervezett március 15-i ünnepi játékok alaphangját a nemzet ripacsa, Sas József adta meg, aki a Kolompár Orbán szóvicc megalkotásáért majdnem Kossuth-díjat kapott. Amikor megtudta, hogy a Kerge mégsem tünteti ki, újabb önrevíziót hajtott végre és kérte a kitüntetése elhalasztását. Ezután a színházába vonult vissza, s ott mikroszkopikusan ünnepeltette magát. Az ottani színvonalat egy rajongója érzékeltette legélethűbben, aki a televízióban így nyilatkozott: Sajnálom őtet. Megjárt volna nekije. Demszky forradalmár kordonok és esernyők védelmében a Petőfi-szobornál ünnepelt. Beszédében emlékeztetett rá, hogy a Rotschildok, akik hídpénzért építették fel a Lánchidat, némi baksisért az egészségügyet is rendbe tennék. A beszéd fényét némileg beárnyékolta, hogy az istenadta hallgatóság a cápamosolyú szónokban sehogy sem akarta felfedezni a megváltót. Meghallva, hogy az igazi tömeg Orbán Viktort hallgatja, a főpolgármester sárga lett az irigységtől. Tojássárga. Eközben Gyurcsány Ferenc – aki mostanában úgy viselkedik, mint egy durcás kisfiú, akinek elvették a háromszáz forintos játékát – merész tettre szánt el magát. A tömegektől távol, váratlanul kiszállt páncélozott limuzinjából és erős testőri felügyelet mellett több óvodással is kezet fogott. Az idillnek az vetett véget, hogy egy kétgyermekes apuka jelezte, hogy egyet ért Horn Gáborral.

M. S., Miskolc

Módszer

Manapság, amikor a – mondjuk úgy – deviancia hovatovább már természetes velejárója a mindennapoknak, bizony felvetődik, hogy mi mégiscsak a normálisabb? A szigor vagy a liberális szabadosság? Mert amíg ma szinte napi hír a pedagógus- és az orvosverés, s vele egyetemben a rasszizmus alá besöpört bűnözés megélhetésivé degradálása, mindez nem éppen a legélhetőbb világ képét adja. Mégiscsak normálisabb volt az, amikor Horthy börtönében egyszerre kapott helyet a nyilas Szálasi meg a kommunista Rákosi is, és föl sem merült, hogy például az iskolában a romává fejlődött cigány vagy a magyar tanuló maga szabja meg a házirendet. Akinek benőtt a feje lágya, rendre eljutott addig, hogy elismerte, egy kis gömbölkézés, pajeszhúzás, nyakleves, körmös nem ártott meg a gyereknek, és kinőve a liberalizmusát csak áldani tudta a szigorú pedagógust, aki embert faragott a gyerekéből. Mellesleg a csúnya, fekete, gyalázatos rendszer Nobel-díjasokat termelt. A mostani ugyan mit? A beleölt rengeteg pénzen mit tud felmutatni? Ombudsmanokat, gyermekjogi szakembereket, jogvédőket, Kolompár Orbánokat, Horváth Aladárokat meg hasonló – rossz pillanataimban azt mondom –: ingyenélőket.

Id. Miskolci Ferenc, Nagymaros

Integráció?

A szabad iskolaválasztás már a 19. században természetes joga volt az embereknek. Nekünk az a tragédiánk, hogy ma, a 21. században ezt a jogot egy tollvonással elvették tőlünk. Bevezették e tekintetben a „röghöz kötöttséget”. Ez a legújabb változás Magyar Bálint és Hiller István nevéhez kötődik és természetesen a liberálisoknak „köszönhető”. (Klebelsberg Kunó is megváltoztatta az oktatást, de nem a szabadságjogok rovására.) Szegeden a Kolozsvári téri iskolát 80 százalékban roma tanulók látogatták. Pár hónapja a cigányiskola gyakorlatát felrúgták. A kisebbségi iskolát bezárták, éles vitáktól kísérve brutális erőszakkal szétszórták a többi iskolába, mondván, ez jó hatással van a kisebbségre. A „független” sajtó viszont elhallgatja az igazság másik felét: ez a kényszerű összezárás milyen hatással van a többségre? A pedagógusok „lenyelték a békát”, mert okkal-joggal féltik az állásukat. Ők egyébként is sok rögeszmés szisztémát átéltek már. Tudjuk, az idő az új rendszert is „meggyógyítja” majd. Ahogy a vizitdíjat is meggyógyította. A romakérdést egyébként csak sok-sok pénzzel lehetne megoldani, de a jelenlegi kormánynak erre nincs pénze, és így az a főgond, hogy „integrációból és szegregációból” a roma családok nem tudnak levest főzni.Érdekes, hogy Magyarországon 18 éven át úgy látták: a cigány fiatalok felzárkóztatását a speciális cigányiskolákban való különoktatás szolgálja igazán. Néhány hónapja viszont erőszakosan összekényszerítik az össze nem illőket, megszüntetve ezzel a korábban preferált szabad iskolaválasztás elvét. Én ezt kapkodó, átgondolatlan döntésnek tartom.

Kövér Károly, Szeged

Szökés – menekülés

Megelégedéssel olvastam Podruzsik Zsuzsanna Széchenyi és Kossuth című cikkét a Demokrata idei 11. számában. Viszont csodálkozom Kéri Editnek a lap 15. számában megjelent, Kossuth védelmében című írásán, mert tőle eddig csak diktátor- és diktatúraellenes cikkeket olvastam. Mert Kossuth szerintem diktátor volt és nem véletlenül a magyarországi „marxisták” kedvence is. Gőgös felelőtlenség volt tőle a Szent Szövetséget létrehozó Metternichet (mert már öreg volt?) lebecsülnie. Az „áruló” Görgeynek kiadott utolsó (?) parancsa egy diktátor parancsa volt (lásd pl. Hitler parancsát Sztálingrádnál.) Kossuth „megszökött” az országból. A többiek, akiket Kéri E. említ: elmenekültek. (Az én értelmezésemben szökni az igazságszolgáltatás elől szoktak az emberek. Menekülni az igazságtalanság elől.) A szerencsésebb nemzetek leszámolnak a diktatórikus módszereket alkalmazó „vezéreikkel”. A kevésbé szerencsések a jótevőjüknek tekintik őket. Sajnos mi az utóbbiak közé tartozunk, és ha nem ismerjük föl, hogy nincsenek „jó” diktátorok, akkor nemsokára Kádár apánkról is újra fognak az iskolában tanítani.

Tkacsik István, Kassa

Elszólás?

Horn Gábor egy őszinte pillanatában megsértette Gyurcsány Ferencet. A magyar rádió úgy kommentálta ezt a hírt, hogy jó hogy nem hallgatják agyon az eseményt, de szerintem a trágárságot nem kellene szépítgetni és mentegetni. Számomra az „elszólásból” az derült ki, hogy a koalíció vezetői mennyire „becsülik” és „tisztelik” egymást meg a balliberális szellemiséget. Horn megjegyzése összhangban van az őszödi beismerő beszéd lényegével: nyilvánvalóan végighazudtuk az utóbbi másfél-két évet. Ezeket a szavakat örökre az emlékezetünkbe kell vésni. Horn Gábor és Gyurcsány önvallomásai nem elszólások. Totális beismerések.

K. K., Szeged

Engedély

„Jövőre nem kell vízum Amerikába” – ujjongott a Kuruc. info is. Ettől a hírtől, „eseménytől” dagad a magyar önérzet. Én nem túlságosan lelkesedek a dologért (de ez az én nyomorúságom), hisz a televízióból naponta ömlik (vízummentesen) több tonna Amerika kis erdélyi szolgálati lakásomba, s ha „egészségesen” szeretnék táplálkozni, akkor beugrok Marosvásárhelyen egy McDonald’s étterembe egy kólára meg valami előre gyártott egyenruhás harapnivalóra – vízummentesen. Engem inkább az aggaszt, hogy Erdélyben, a szülőföldemen, nem élhetek román vízum nélkül (mindenre vízumot kell kérjek tőlük). Az amerikai vízummentesség azokat a „derék” magyar rétegeket érinti kedvezően, akik kis pénzüket divatosan és modern sport szerint a turizmusra verik el, ahelyett, hogy magyar gyerekek nevelésére költenének a megüresedő helyére! Íme, az egyik ok a sok közül, amiért rohamosan fogy a magyarországi magyarság.

TO., Mikháza

Katyn

A Magyar Demokrata ez évi 13. számában megjelent egy cikk Emlékmű a katyni mártíroknak címen. Ebben olvashatjuk: „…hamarosan emlékpark létesülhet Óbudán a katyni áldozatok emlékére.” Demszky Gábor azt mondta, támogatja az elképzelést, amelyhez ígérete szerint a főváros 30 millió forintos támogatást is ad. A magyar társadalom Orsós professzor kutatásai révén már 1943-ban tudta, hogy ezt a borzalmas tettet a nemzetközi hadviselés szabályait felfelrúgó Sztálin kommunista hadserege hajtotta végre. Minden tiszteletem és részvétem a lengyel katonabajtársaimnak és azok megmaradt hozzátartozóinak, ám nem tudok napirendre térni afelett, hogy amikor Magyarországon, a fővárosban nincs országos, központi hősi emlékműve a II. világháborúban elesett katonahősöknek és áldozatoknak, akkor a katyniakra gondolunk. A rendszerváltás óta minden ilyen irányú javaslat a pénzhiány hangoztatásán, de a valóságban a szándék és akarat híján bukott meg. Most a lengyel barátainknak emléket állítunk, de a mi hőseinknek ugyanez nem adatik meg, holott a kommunizmus veszélyétől szerették volna megvédeni hazájukat. Majd ha Budapesten a Hősök terén az I. világháborús emlékmű mellett elhelyezünk egy ugyanolyan emlékművet a hősi halált halt ismeretlen, második világháborús magyar hősnek, hősöknek, szerintem akkor lehet és illik a lengyel–magyar barátság ápolása címén szobrot és emlékparkot létesíteni a katyniaknak. Addig is ápoljuk hősi halott katonáink és a háború minden más áldozatának emlékét a magyar nép hálájával és szeretetével.

Koós Ottó, Gödöllő