Mindent akarok! – Élni, de hogyan?

Mi más célja lehet az embernek ezen a világon, mint jól élni le kiszabott idejét? S ha már pulya is van, hát annak legalább olyan, de inkább jobb sora legyen, mint szüléinek. Ínség, háború, döghalál kerüljön messze távol! Az örökké inát nyűvő, jól sose lakó népek azért áhítoztak a terülj-terülj asztalkámra, hogy az éles foggal mardosó rémet kiűzhessék hasukból. Vannak tájai a világnak, honnét kiszorult már, és bár vele együtt élni évszázadokig tartott, a jót megszokni pillanat műve csupán, hamar válik unalmassá még a degesz has is. Biciklit kívánunk kapánk alá, hogy ne vállunkon hintáztatva vigyük kora hajnali indulással, majd tiszta irodai munkát keresünk, s ezt az egészet elnevezzük fejlődésnek. A jól élni helyét a „tartalmasan” veszi el, amit hamar tévesztünk össze a habzsolással, végül az egyre zsúfoltabb városokba zömített tömegek háttal a teremtett világnak, maguk elméjében fogantatott zűrzavarukban élnek. Jól vagy rosszul? Hamar kiderül.

Kell egy autó a családba – még egy autó kell, mert kétfelé járva intézzük dolgaink. Reggelente óriási tömegek áramlanak egymással szembe, a nap másodfelében meg ugyanúgy vissza. Minden nagykorúnak kell egy külön autó és pár ügyes elektromos eszköz, mígnem a család lassan szétmállik, s okos­eszközeinken úszik ki a vakvilágba. Osztódunk teli hasra és éhezőre, és a jóllakottnak minden kell. Az éhezés szörnye helyébe ez a másik lépett, amely űzi, hajszolja, hogy mint csiga a nyálát, a világ minden felkereshető pontján otthagyja testnedveit, lábnyomát. Mert megérdemled és jogod van hozzá, hát hülye divatba bódulva bakancslistákat állítunk össze. 16 éves gyerek nekikeseredve árulja be amúgy félrelökdösött nagyanyjának édesanyját, mert nem vesz neki elektromos kerékpárt. Testi, lelki fejlődésük kritikus szakában élő gyerekeknek elektromos rásegítés! Közben az egyre több valami megszerzéséért mind jobban kell zsarolnunk magunkat, környezetünket. Építünk házakat, melyekben nem találunk otthonra, mert elfelejtünk hajlékot állítani a lelkünknek. A Földet rongálva úszó üdülőszigetekre sereglünk, valami gagyi merülő kapszulába ülünk, hogy érinthessük régi tragédiák árnyait.

Talán mégis föl kellene már ébrednünk ebből a magunk pakolta nyomasztó álomból, de helyette épp beláthatatlan hatású mesterséges intelligenciát fújunk a fejünk fölé abban a kettősségben, hogy vannak társaink a kőkorszak naivitásában élve, de valaki nyughatatlanok az embert cserélnék le algoritmusokra – aszteroidákat megelőzendő, a végjátékot nyitva meg.