Hirdetés

Gondoljunk erősen Párizsra, és máris ott vagyunk Európa tornyai egyikének városában.

Párizsban a szétgyalázott, porig rombolt, szellemi-lelki javaiból kifosztott Európáért pezsdültek az emberi szervezet sejtjei, szóltak harmonikával az élet himnuszai, és talán a cári idők kapcsolatai tették, s nem a hangszer hibája, hogy a szovjet is harmonikával jött rá Európára. Párizsban, a gyakran bűnbe esett Párizsban a tiszta, őszinte, bűntelen életért pendültek a hangok, peregtek a filmek, zsendült az élet, amikor Amerikán a háborún meggazdagodott győztesek gőgje ült.

1968-ban De Gaulle francia köztársasági elnök pusztító diáklázadásokat kapott büntetésül, mert francia kívánt maradni. Később felépült a lehetetlen, csatornacső vázas Pompidou-központ a csúnya üvegpiramisokkal a Louvre bejárata elé. Ma golyó- és bombafogó falakkal veszik körül a tornyot, a Notre-
Dame épületét már csak fotókon és festményeken nézegethetjük, és a rohamléptekben franciátlanodó Párizs arra ad példát, hogyan tűnhet semmibe az európai történelmi álommal az európai történelmi állam.

(S ha hazatértünk gondolataink szárnyán tett párizsi látogatásunkról a vírusos jelenbe, jelezzük azért halkan: itt a párizsi már nem helymeghatározás, hanem egy tömegáru neve.)

Korábban írtuk