1100 évet nem lehet überelni

– Hogyan teltek az ünnepek Kárpátalján?

– Sötétben és hidegben, „családi szórványban”. Akinek van generátora, annak a karácsonyfáján égtek a lámpák, akinek nem, az talán gyertyát gyújtott. Nálunk az adventi gyertyák égtek, és begyújtottam a kandallót is. A szintetizátor áram nélkül nem működik, így hát leültem a zongorához és karácsonyi dalokat, régi slágereket játszottam a sötétben. Réges-régen egy dzsesszbandában basszusoztam, de nézze, kemények már az ujjaim, követ faragok velük, már sosem leszek „hivatásos” zenész.

– Tavasszal menekülteket is befogadott, megtelt a munkácsi háza. Velük együtt ünnepeltek?

– Húszból csak ketten maradtak: anyósom és feleségem nővére. Az év elején megtelt a házunk, a feleségem sütött, főzött, a vendégek kaptak reggelit, ebédet, vacsorát, lassacskán kiürült a spájz. Nagyon kedves emberek érkeztek hozzánk és segítettek nekünk, amiben tudtak. Maradjunk annyiban, hogy még sosem volt annyira rendezett a kertem, mint most. Munkácsra sokféle ember jött, ismerőseim közül páran arról panaszkodtak, hogy lelakták a lakásukat meg elvitték bizonyos dolgaikat. Hozzánk ismerősök érkeztek, meg ismerősök ismerősei. Sokan továbbmentek Franciaországba, Spanyolországba vagy Lengyelországba. Az egyik akrobata-tornász ismerősöm Finnországba vándorolt ki, és pár hónap alatt olyannyira felfuttatta egy kis falu sportcsapatát, hogy egymás után nyerik a versenyeket. Kaptak az alkalmon.

– Önnek nem jutott eszébe, hogy kapjon az alkalmon?

– Eszem ágában sincs, hogy elköltözzünk! Noha feleségem nem tősgyökeres munkácsi, mégis ő jelentette ki először, hogy „innen egy tapodtat sem”, ezt a házat nem hagyhatjuk el. Egy háromszáz éves, nagy udvaros házban élünk Munkács belvárosában, amelynek igazi történelme van, hisz Lehoczky Tivadar tör­ténész lakott benne, a mi családunk pedig már több mint száz éve él ott, jómagam is négy fala között születtem. A szovjetek államosították, feldarabolták, szegénységben éltem ott édesanyámmal. A Szovjetunió felbomlása után hosszú évek során házrészről házrészre visszavásároltam a házunkat. Ezekbe a visszavásárolt házrészekbe fogadtam be a menekülteket, ráadásul ott van a műtermem és a szoborparkom is. Nekem nincs B tervem.

– Már majdnem egy éve háborús állapotokban élnek. Meg lehet szokni az állandó nyomást?

– Higgye el, hogy az ember idővel minden szélsőséges helyzethez hozzászokik. A falvakban alig van áram, de hála Istennek van gáz és víz, ennek is örülni kell. Mindennapossá vált a háború szörnyűsége, ráadásul e gyűlölettel és szeretettel teli légkör is szélsőséges helyzeteket szül, menekülést, visszatérést és várakozást. Sokan várják haza szeretteiket a frontról, sok családot szakított szét a háború. Keresztfiam testvére is meghalt, felrobbant, miközben a harctérről mentette ki a bajtársait, és nincs olyan családja Kárpátaljának, amelynek valamilyen módon ne volna köze a háborúhoz. Ez nyilvánvalóan az emberek gondolkodását is megváltoztatja, és úgy látom, hogy olyan erős nemzettudat-formálás zajlik Ukrajnában, mint 1848–49-ben Magyarországon. Különös helyzet: pont akkor, amikor a nyugati világ szándékosan rombolja le a nemzeti tudatot, Ukrajnában megszületik egy új nemzettudat. Úgy látom, hogy ezzel az önellentmondásos helyzettel a Nyugat sem tud mit kezdeni.

– Mindez hogyan hat majd a kárpátaljai magyarságra? Fokozódik vagy enyhül a nyomás?

– 1100 éves történelmünk van, szerintem ezt nehéz überelni valami fiatal dologgal. Ha a kárpátaljai magyaroknak eleve nem volna erős nemzettudatuk, ma már senki sem beszélne magyarul, írmagunk sem maradt volna. Egyébként sokat vitatkozok egy rokonommal arról, hogy pontosan micsoda a nemzeti tudat. Szerinte mesterkélt dolog, amit azért találtak ki, hogy klánosítsák az emberiséget, de ennek a korszaknak vége, a jövőben többé nem lesznek nemzetállamok és a többi. Ezzel nem értek egyet, hisz nemzeti gondolkodásomat, érzésemet az anyatejjel szívtam magamba. Ezt kaptam a szüleimtől, a legsötétebb szovjet időkben szentségnek számított nálunk a Szent Korona, a Himnusz meg Verecke. Tabuk, amelyeket nem szabad káromolni, említésükkor pedig elcseppent egy könny. Amikor már tudatosan kezdtem tanulmányozni a népművészetet, észrevettem, hogy a magyar nép befogadja a nemzeti szimbólumokat, és beleötvözi őket a legszebb virágos mintáiba is. Ilyet más nemzeteknél nem láttam. Én ebben a történetben élek, így születnek a munkáim, ebből indulok ki minden alkotás során. Az a nagy kérdés, hogy az ukránok mihez fognak kezdeni az újdonsült nemzettudatukkal, ez ugyanis kétélű dolog: óriási pozitívum, de negatívummá is válhat. Majd eldől, hogy befogadó vagy kirekesztő nemzettudat lesz-e belőle.

– Önöket érte bármilyen atrocitás a tavalyi évben?

– Azt hittem, hogy ez a felfokozott, ideges létállapot agresszívvá fogja tenni az embereket, ám ennek pont az ellenkezője történt: türelmesebbek, előzékenyebbek lettek. Persze vannak kivételek, de inkább ez jellemzi a mindennapi kapcsolatokat Kárpátalján. Kezdetben a hozzánk menekült ukránok attól rettegtek, hogy konfliktusba keverednek a magyarokkal, ám amikor megérkeztek egy magyar faluba, elcsodálkoztak azon, hogy rögtön kapnak reggelit, ebédet, és semmi sem úgy van, mint a fősodrú média propagandájában. Remélem, hogy legalább nekik megváltozik a gondolkodásuk, mert a magyarellenes propaganda sajnos már ukrán barátaimra is hatott. Egyikük egyenesen nekem szegezte a kérdést, hogy „miért vagytok annyira felháborodva a nyelvtörvény miatt?”. Mondtam neki, hogy képzelje el fordítva a dolgot. Tegyük fel, hogy dédszülei, nagyszülei, szülei és maga is Magyarországon született és él, egész életében ukránul beszélt, ám egyszer csak azt mondják neki, hogy ezentúl csak magyarul beszélhet! Faramuci helyzetben élünk, mert hiába segítünk a menekülteken, a nyelvtörvényen mégsem változtattak semmit. Édesapám és édesanyám a munkácsi magyar iskolában tanított, én meg a gyermekeim is oda jártunk, és azt hittem, hogy az unokáim is oda fognak járni iskolába, ám erre már nem vehetek mérget.

– Mi jutott először eszébe, amikor hallotta, hogy lefűrészelték a munkácsi turulszobrot?

– Alig hittem el, hisz annyira suttyomban akciózott a polgármesteri hivatal, hogy senki sem tudott róla. Ráadásul bombariadó idején fűrészelték le, amikor tilos kint tartózkodni. A magyar közösség megdöbbent, én pedig egyből felmentem a várba, mert ott áll a Zrínyi Ilonát és a kis Rákóczi Ferencet ábrázoló szobrom. Ha ez megtörtént, akkor mért ne történhetnének más dolgok is? Hála Istennek ott találtam a szobrot a bástyán, készítettem vele egy szelfit, hogy mindenki láthassa: még áll, nem nyúltak hozzá. Utána feltöltöttem a képet a közösségi oldalamra, és pár óra alatt több százan megosztották.

– Zrínyi Ilona szobrát Orbán Viktor avatta fel 2006-ban. Tavaly mutatták be életműalbumát Magyarországon, amelyhez a miniszterelnök írt előszót. Sőt, az ópusztaszeri és a sátoraljaújhelyi turulszobrának az avatóján utólag történelminek értékelt beszédeket is mondott. Egy hullámhosszon vannak?

– Előszava óriási megtiszteltetés és egyben meglepetés volt, hisz nem tudtam róla. Ezen szobrok avatásakor a miniszterelnök korszakos beszédeket mondott, és lehet, hogy nem véletlenül időzítette ezekre az alkalmakra, ám ezt nem tudhatom. Ha megfigyelték, a sátoraljaújhelyi kőturul angyalszárnyú, minden alkotásom egy üzenet, ez a turul pedig békeüzenetet közvetít. A vereckei emlékmű mintája is ősi minta, még Indiában is használják, egy tantrikus forma, az erdélyi és csángó magyar csergék kedvenc motívuma, az ukránoknál, lengyeleknél és a szlovákoknál is megtalálható. Az összetartozásunkat is ki akartam fejezni ezzel, és ezt el is mondtam akkor az ukrán újságíróknak, ám egy szót sem írtak le belőle, hanem csak azt ismételgették, hogy egy „magyar határkövet” állítottak a Kárpátokban.

– Nem félti a vereckei honfoglalási emlékművét? Az utóbbi években többször is megrongálták, legutóbb Böjte Csaba ferences szerzetes imádkozott az oltárkövénél az egész Kárpát-medencéért.

– Annyira szép helyen van az emlékmű, hogy ha nem is lenne ott, szinte imára kényszerítené az embert a táj. Annak idején a Magyarok Világszövetsége egy kis erdei tisztást választott az emlékmű helyszínéül, de egyből mondtam, hogy nem lehet oda beszorítani egy ilyen jelentőségű emlékművet, hisz a környezet lesz a dísze. Utoljára két hónapja látogattam meg, szerencsére rendben van, és be van kamerázva. Ám a turisták már jó ideje nem látogatják, hatalmas gaz veszi körül, sajnos egész Kárpátalján elszaporodott a medvetalpfű nevű veszélyes növény, amely érintéskor égési sebeket okoz. Különben nekem szobrászként az a dolgom, hogy megcsináljam az alkotást, utána éli a saját életét, kisgyerekből felnőtté válik, majd megöregszik. Persze igyekszem olyan anyagból dolgozni, hogy minél idősebb kort megérjen, ezért készült a vereckei emlékmű kőből. A bronzot ugyanis néha beolvasztják és átöntik. A munkácsi vár turulszobrát a csehek vették le, de csak a szovjetek olvasztották be, és vörös csillagokat öntöttek belőle. A kő marad.

– Eleve furcsának tartom, hogy ilyeneket kell kérdeznem öntől, hisz Magyarország rengeteg segélyt ad Ukrajnának, mégis negatívan nyilatkoznak hazánkról. Ön szerint mi ennek az oka?

– A magyar állam csendes, keresztényi segítséget nyújt Ukrajnának, a megyei önkormányzat pozitívan áll hozzá, ám felsőbb szinteken más érdekek játszanak közre. A rengeteg magyar segélyt agyonhallgatja az ukrán média, pedig mindennap látom, ahogy viszik a sok adományt Kárpátalján keresztül az ukrán menekülteknek. Szerintem külön kell választani a média propagandáját az emberek tapasztalatától, hisz ha jót teszel, azzal sosem kerülsz be a hírekbe. Én a Pro Arte-Munkács nevű civil szervezetemmel sok olyan programot szervezek, amely végül is Ukrajna pozitív imázsát építi, mégsem írtak rólunk egy árva szót sem az országos ukrán médiában.

– Pontosan mivel foglalkoznak?

– Már tíz éve szobrásztáborokat szervezünk és az egész világból hívunk szobrászokat, hogy köztéri alkotásokat készítsenek, ezeket pedig a szűkebb régiónk falvainak ajándékozzuk. Az egész világból jönnek hozzánk, rajtunk keresztül ismerik meg Kárpátalját, ezáltal Ukrajnát, és viszik jó hírét. Hosszú távon az a tervem, hogy a borutak mintájára egy szoborutat csináljunk és a kulturális turizmus alapjait fektessük le a régiónkban. Tíz évünknek száz köztéri szobor az eredménye! A háború pedig érdekes helyzeteket teremt, hisz a tavalyi táborunkban először vett részt a harkivi szobrászszövetség elnöke, akinek köztéri szobraival tele van a kétmilliós város. De jöttek Odesszából és máshonnan is. Tavaly tizenegy szobrot készítettünk, amelyeket Magyarország határ menti kistelepüléseinek ajánlottunk fel.

– Ezt nem kifogásoltak az ukrán művészek?

– Egyáltalán nem, hisz ők is látták, hogy az ukrán menekülteket meleg teával, étellel fogadják Magyarországon, és ukránul beszélnek hozzájuk, lakhatást ajánlanak fel nekik, szóval óriási erőfeszítést tesznek ezek a határ menti kis települések. A művészek feleségei, gyermekei is részesültek ebben a meleg fogadtatásban, ezért támogatták, hogy a szobrokat azon határ menti falvaknak adományozzuk, amelyek a legtöbbet foglalkoztak a menekültáradattal. Fontosnak tartom, hogy kőből és acélból készült nyoma maradjon a magyar segítségnek, mert lehet, hogy pár év múlva valakik azt mondják, hogy ez kitalált dolog, ilyen nem is volt. A polgármesterekkel már beszéltünk, és ha minden jól megy, ebben az évben felavatjuk a szobrokat.

– Rengetegen távoztak külföldre; mit gondol, Kárpátalja magyarsága magára találhat a háború lezárulta után?

– Minden történelmi megrázkódtatásnak – I. és II. világháború, málenkij robot, a 90-es évek, a mostani háború – magyarfogyás lett a következménye. Sokan elmentek és tovább fogyunk, ám ha egy kritikus szám alá esünk, akkor lehet, már el sem kell minket ukránosítani, mert elnyel magától a szláv tenger, hisz többen vannak nálunk.

– Ön mégis angyalszobrokat farag mostanában. Legutóbb egy kis, önmagába húzódott angyalról töltött fel képet. Nem bizakodik a jövőben?

– Nem magába húzódik az angyal, hanem éppen megszületik, kikel, akár egy magból. Hargitai andezitből faragtam az erdélyi Kápolnásfaluban. A kibomlás folyamatát próbáltam megörökíteni, amit lehet a remény megszületésének is tekinteni. Ha nem bizakodnék, akkor nem tudnék egy percig sem tovább élni és dolgozni. Ha nincs remény, akkor kihull az ember kezéből a véső. ν