'56-ban a magyar fiatalok világraszólót alkottak

Palkovics László úgy fogalmazott: Petőfi óta tudjuk, a magyar fiatalok képesek rá, hogy kiforgassák sarkaiból a világot„. 1956-ban az állampárt elfelejtkezett ”erről a sajátos képességről, a magyar ifjúságban rejlő erőről„.

A ”szovjetek kiszolgálói, a vidék megnyomorítói„ azt hitték, annyira elbántak a magyar néppel, hogy az többé nem áll talpra. Tévedtek, olyan nagyot, hogy abba ”az egész kommunista rendszer beleremegett„ – mondta a miniszter.

Kitért arra: 1956 dicső októbere után már sosem volt olyan a szovjet hatalom, mint előtte. Még harminc évbe telt, amíg a ”rendszer a történelem szemétdombjára került, de 1956-ban végérvényesen elindult a megérdemelt pusztulás felé, és ez a szabadságszerető magyaroknak, a magyar ifjúságnak köszönhető„.

Hozzátette: nyilván féltek és tartottak a hatalom bosszújától, ennek ellenére összefogtak és leleplezték a rendszer hazugságait. Hőssé váltak, és ezt nem a történelem szükségszerűsége hozta el, hanem az ő bátor és önálló döntésük volt.

A magyar egyetemisták megfogalmazták a magyar társadalmat érintő égető kérdéseket. Túl tudtak lépni saját érdekeik hangsúlyozásán, az egyetemi zsúfoltságon, az elégtelen oktatási körülményeken, az ösztöndíjak késésén, a kollégiumok silány állapotán vagy a pocsék menzán – sorolta.

Meglátták, mitől szenved az ország, felismerték az igazságtalanságot, és a hallgatók helyzetének javítását követelő pontokról egyre inkább a magyar nép felemelésére, a nemzeti függetlenség követelésére tették át a hangsúlyt követeléseik megfogalmazásakor – mondta.

”1956 egyetemistái és főiskolásai voltak a szabadság innovátorai, akik reményt adtak Keletnek, és felébresztették a Nyugatot„ – fogalmazott.

Palkovics László kitért arra, hogy az igazságot nem lehet bezárni, mert utat tör magának. 1956 magyar ifjúsága kinyitotta a ”terrorral bereteszelt ablakokat„, így a magyar nép levegőhöz jutott és megállíthatatlanul szívta magába a szabadságot.

Az egyetemi ifjúság a forradalom katalizátoraként reményt adott a zsarnokságtól megnyomorított és félelembe taszított magyar embereknek. ”Ebből a reményből táplálkozott a rendszerváltó nemzedék, és ebből a reményből élünk mi is„ – tette hozzá a miniszter.

Józsa János, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem rektora köszöntőjében felidézte: 63 évvel ezelőtt a műegyetemi diákok vezetői, ”atyai támogatói„ és védelmezői is voltak az egyetem oktatói, akik a forradalom leverése után különböző megtorlásokat szenvedtek el.

E közösség tagja volt Mosonyi Emil világhírű vízépítő mérnök, tanszékvezető tanár, az oktatók ideiglenes forradalmi biztosságának tagja. Elmondta: Mosonyi professzor a forradalom idején arra kérte a diákokat, ”ne ragadtassák magukat semmiféle atrocitásra„, mert az a dolguk, hogy ”tanuljanak és kiváló mérnökei legyenek a szabad Magyarországnak„. Mosonyi Emilt a forradalom leverése után elbocsátották az egyetemről, így kényszerűségből elhagyta az országot. ”Külföldre szorult és ezzel világhírre ítéltetett„ – fogalmazott, hozzátéve, hogy ezzel sok világhírű magyar sorsában osztozott, akik emigrációba kényszerültek a magyar történelem különböző vészkorszakaiban.

Az ünnepség keretében megkoszorúzták az egyetem hősi halottainak emléktábláját.

A műegyetemi rendezvény után a megemlékezők a hagyományos fáklyás felvonulással indultak a Bem térre.

A budapesti műegyetemisták 1956. október 22-ei nagygyűlésükön 16 pontban foglalták össze követeléseiket, másnapra pedig tüntetést szerveztek akaratuk nyomatékosítására és a lengyel munkástüntetések iránti szolidaritás kinyilvánítására. A budapesti Petőfi-szobornál tartott október 23-ai tüntetésen Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el, a résztvevők követelték a szovjet csapatok kivonását. A zászlókból kivágták a szovjet mintájú címert, így lett a lyukas zászló a forradalom jelképe. A budapesti és vidéki tömegmegmozdulásokat véres atrocitások kísérték.