’56 szent forradalom volt

– Professzor úr fő kutatási területe, amelyről eddig 15 könyvet és közel száz tanulmányt jelentetett meg, az 1956-os forradalomnak és megtorlásának történeti feltárása. Könyvei közül a 2006-ban kiadott válogatott cikkek gyűjteményének a címe, Utak 56-hoz, utak 56 után, megegyezik az alig egy hete tartott konferencián elhangzott előadásáéval. Vajon mennyire ismertek a forradalomba, majd pedig onnan a mába vezető utak?

– Egy régi történettel válaszolok. Eötvös-kollégista koromban eljött hozzánk az akkori miniszterhelyettes, Molnár János előadást tartani. Egyik diáktársam naivan azt kérdezte tőle, miniszterhelyettes elvtárs, lehet-e hamis tudattal szocializmust építeni? A teremben megállt a levegő, Molnár töprengett, majd azt válaszolta, igen, lehetséges. Ezzel a hatalom képviselője legalizálta azt a meghamisított nemzettudatot, amelyet a szovjeteknek való megfelelési kényszerből, ha kellett, irgalmatlan diktatúrával, korlátlan terrorral tartott fenn a Rákosi-, majd finomított formában részben a Nagy Imre-, végül váltakozó intenzitással a Kádár-féle pártvezetés. Nem véletlen, hogy a forradalom két legfontosabb jelszava a ruszkik, haza! és a vesszen az ávó! volt, ami egyértelműen arra utalt, hogy legyünk szabadok, fejeződjön be a diktatúra.

– De vajon egyrészt lehet-e a történelmet értékek alapján elemezni, másrészt mit kezdjünk az imént ön által már érintett történethamisítással, a fogalmak máig tartó átstilizálásával, a hazudozással?

– A magam válasza egyértelmű ebben a kérdésben. A történelmet igenis kell értékek alapján elemezni, majd értelmezni, és bár sokféle érték hat, az én véleményem szerint a három legfontosabb: a nemzet szuverenitása, ezen belül az egyén szabadsága, a tulajdonhoz való jog és a hit szabad vállalása. A Parlamentben tartott előadásomat is erre a gondolatra építettem fel. Végigtekintve a magyar történelmi folyamatot, feltevésem szerint nem tévedek nagyot, ha azt állítom, történelmünk szabadsághiányos történet.

– Éppen ezért továbbra is nyitott az a kérdés, hogy meddig nyúlnak vissza ’56 gyökerei, és kinek a forradalma volt?

– A kérdésnek könyvtárnyi irodalma van. Akad történész, aki az erjedés kezdetét 1945-ben látja, más Sztálin haláláig nyúl vissza, esetleg Nagy Imre 1953-as szerepét vagy az ’56-os kora tavaszt jelöli meg. És valóban lehet azon vitatkozni, és folyik ilyen vita, hogy mikor szűnt meg a Szent István-i magyar állam, 1526-ban-e vagy 1541-ben, de azon már kevésbé, hogy az ország különböző típusú függőségi helyzete átmenetileg 1918-ban, majd jogilag a trianoni békével ért véget. Ezt a keserves és igazságtalanságokkal terhelt szuverenitást 1944. március 19-én törölte el a német bevonulás, majd pedig az 1947-es szégyenletes békekötést követő szovjet megszállás.

– Említette azt az 1918-as Tanácsköztársaságot is, amelynek 133 napja sokat ártott a hazának, és amelyet baloldali és liberális történészek, politikusok a történethamisítástól sem tartva, mégis forradalomnak titulálnak. Az volt?

– Először szögezzük le, hogy a magyar történelemben eleddig két forradalom és szabadságharcra került sor, az egyik az 1848-as, a másik pedig az 1956-os. Az 1918-as szomorú eseményekre forradalomként tekinteni erősen kérdéses.

– Miért?

– Mert szabad csak akkor vagyok, ha a jogaimat úgy gyakorolhatom, hogy nem szól bele senki, de minek tekintsük azt, amikor Kun Béláék az egyén, a nemzet szabadságát nacionalizmusnak beállítva, ránk erőszakolt internacionalizmussal óhajtották megszüntetni? A tulajdont illetően pedig kizsákmányolásnak minősítették az egyéni javak meglétét, és állami tulajdonba vették őket. Az igazi forradalom jelszava éppen a gyökeres társadalmi változások, általuk pedig a szabadság kikényszerítése. Hadd idézzem ide a fogalomhamisítás bizonyítására Henry Kissinger egyik írását 1956-ról: „Egy emberöltő elteltével a látens szovjet gyengeség a magyar forradalmat a kommunista rendszer végső csődjének előhírnökévé tette.” Később odáig jut az amerikai politikus, hogy ami a Szovjetunió uralta térség népei számára nemzettudat, az az ő és más nyugati vezetők szemében nacionalizmus. Nos, ezek azok a fogalmi játékok, amelyekkel akarattalanul is lehet hamisítani, átcímkézni a történéseket.

– Ahogyan velünk is megtették, hiszen évtizedeken át azt tanították az iskolában, hogy a testvéri Szovjetunió segített leverni az 1956-os ellenforradalmat, amiről megfélemlített szüleink nem mertek beszélni otthon.

– Az egyik Óbudán tartott előadásomon egy középkorú édesanya azt a kérdést tette fel nekem, hogy miért nem nevezzük ’56-ot ellenforradalomnak, hiszen amit Rákosiék addig elkövettek, azt a hivatalos politika forradalomnak minősítette. Tehát október 23-án ellenforradalom tört ki Budapesten. Ezt a logikai kontra-rekontra című dolgot egyébként Horthyék is alkalmazták Kun Béla és társainak bukását követően, míg végül Kádárék találták ki, hogy a forradalom a haladó, az ellenforradalom pedig a retrográd. Íme az újabb példa, amikor megváltoztatták a fogalmak tartalmát, és el volt intézve minden. Ez olyannyira eluralkodott, hogy az ’56-os sajtóból, no nem a Szabad Népből, az derül ki, hogy az írók és újságírók szocialista frazeológiát kényszerültek használni, de forradalmi tartalmakkal, hogy az emberek egyáltalán megértsék egymást.

– A magyar páratlan nemzet és ország a tekintetben, hogy anyanyelvünket rajtunk kívül sehol sem értik meg, aztán abban, hogy minden oldalról a Trianon előtti saját hazánk határol bennünket, és újabban abban is, amit például Hernádi Tibor történész és mások állítanak, hogy az ’56-os szabadságharc volt a történelem egyetlen forradalma, amelyet mindvégig azok vezettek, akik ellen irányult.

– Hivatkozom Németh Lászlónak a Nap Kiadónál 2011-ben megjelent kötetére, amely 1956. novemberi írásait tartalmazza, és amelyben az „atomok felkelése” kifejezést használta. Kifejti cikkében, az nem lehetséges, hogy egy egész társadalmat képesek legyenek egyesek manipulálni, helyette a kisemberek, az atomok vezér nélküli forradalmának nevezte a történteket. Tessék tudomásul venni, hogy ezt nem kellett belülről előkészíteni, kívülről megszervezni, hiszen a forradalom egy hosszú történelmi folyamatnak lett a logikus következménye, amelynek az állomásaira az 1867-es kiegyezéstől Károlyi, Kun Béla, Teleki, Bethlen, Horthy és mások tevékenységén keresztül egészen a függetlenség 1944-es elvesztéséig a parlamentben tartott konferencián részletesen is kitértem, mert szerintem közük van a forradalomhoz.

– Mégis élnek olyan verziók, amelyek szerint miután 1955-ben a szovjeteknek ki kellett vonulniuk Ausztriából, érdekükben állt magyar kommunista vezetőkkel szövetkezni arra, hogy egy fasiszta felütésű fegyveres puccs kirobbantásával hazánkat hosszú távon megszállás alatt tartsák. Mi erről a véleménye?

– Mindenkinek joga van teóriákat felállítani. Magam ezt a felfogást nem tartom reálisnak. Szabadjon idéznem egy olyan baloldali embertől ezzel kapcsolatban, akinek tapasztalatai, dokumentumai voltak a korszakról, sőt miniszterelnöki pozíciót is betöltött, és úgy hívták, Hegedűs András: „A nemzeti ellenállást meg kell különböztetnünk a hatalomátvétel korszakában, 1948 előtt és azutáni időszakban. […] Különösen 1947 után történtek túlzások, amikor a bíróságok nem ismertek kíméletet, és nagyon sok volt a kivégzés. Különböző okok miatt 800 embert ítéltek halálra.” Hegedűs nyilatkozata a külföldi szervezkedés hírével ellentétben arról tudósít, hogy a belső ellenállás már 1950-től megerősödött azért, mert az emberek előtt világossá vált, hogy a kommunista párt milyen rendszert akar ráerőltetni a nemzetre. Hegedűs nyilatkozta azt is, hogy jelentős mértéket öltött az állami terrorizmus például abban, amit állami szolgálatban lévő személyek követtek el kulákokkal szemben, vagy amikor a rendőrök és pártalkalmazottak azért verték a falvak népét, mert nem akartak belépni a közösbe. Ezek, és ezek következményei vezettek a forradalomhoz, nem pedig a hatalom valamiféle hátsó szervezkedése. Azt akarták mindenáron elhitetni a társadalommal, hogy az a népi demokratizmus győzelme, amikor véres eszközökkel felszámolják a demokráciát – ami megint csak a fogalmak átstilizálása, tartalmának kifordítása. Az országra szabadított, államilag intézményesített terror következtében minden harmadik magyar családot érte valamilyen retorzió.

– Nagy Imrét, aki mindvégig meggyőződéses kommunista maradt, előszeretettel küldték a frontvonalba, amikor baj volt, mert Moszkva tudta, hogy társaival ellentétben képes a konfliktusok kezelésére; de miért nem lett a forradalom alatti miniszterelnökből a forradalom miniszterelnöke?

– Valóban, Nagy Imre kommunista volt, de mint történésznek nekem elsősorban az a dolgom, hogy a fejleményeket megismerjem, megértsem, és ha nagyon szükséges, megítéljem. Mivel az állampárt belső viszonyait nem vizsgáltam a maguk teljes mélységében, sőt, az emberi, mozgalmi következményeit sem, csak azt mondhatom, az „utca” nem a szocializmus megreformálását akarta. Kétségtelen, amit Nagy Imrének a pártban megmondtak, azt ő, mint a Moszkvából irányított „rákosista” apparátus foglya, végrehajtotta, és mindig a pártért cselekedett, sohasem ellene. Kétségkívül igaz az is, hogy az ő regnálása alatt valamivel könnyebbé, elviselhetőbbé vált az élet Magyarországon, és az is, hogy tett néhány óvatosabb lépést össztársadalmi méretekben is a korlátozott függetlenség érdekében, de szigorúan a szocialista rendszer keretein belül. Ezek alapján írtam meg több mint tíz esztendeje, hogy Nagy Imre miniszterelnök volt ugyan a forradalom idején, de nem lett a forradalom miniszterelnöke.

– A rendszerváltásig, azaz közel 35 évig azt sulykolták a kommunisták, hogy 1956 revizionista, nacionalista, sőt, köztörvényesekkel feldúsított fasiszta ellenforradalom volt, míg 1990 óta, azaz 31 esztendeje, amikor nem balliberális kormány irányít, a forradalom és szabadságharc politikai lózungoktól letisztított igazi arcát igyekeznek kikutatni. Ön szerint hol tart a két ellentétes folyamat?

– Otthon, a családban vagy haveri összejöveteleken sohasem hangzott el az „ellenforradalom” kifejezés. Persze, az más kérdés, hogy a hatalom megpróbált erőszakos emlékezetrablással félrevezetni bennünket, de ettől a társadalom még nem felejtette el, mi történt valójában Pesten, vidéken, a bíróságon, a börtönben, vagyis az egész országban. A politológusok, a pártvezetők azt csinálnak, amit akarnak, olyan tanulmányokat állítanak össze, amilyenekre politikai céljaik érdekében szükségük van, ettől a történelmi valóságot már nem tudják megváltoztatni. Történészként még az úgynevezett Nagy Imré-s balliberálisoktól sem fogadom el, hogy például 1956 egy kis októberi szocialista forradalom lett volna, amely a rendszer megreformált és megszépített továbbvitelét célozta. Ezzel szemben az igazság az, hogy a magyar nép a XX. század egyik legdicsőbb és legszentebb forradalmát robbantotta ki Budapesten. Én ennek a kutatásán dolgozom évtizedek óta, ennek az eredményeit teszem ki az asztalra, és aki kíváncsi rá, döntsön róla.

– Némely hazai politikai csoportosulás azonban, különösen a közelgő országgyűlési választások okán, ismét megpróbálja kikezdeni a többség önérzetét azzal, hogy félrevezetett fiatalokkal igyekeznek lejáratni ’56 igazi célját és jelentőségét.

– Sokáig nem beszélhettünk és nem vitatkozhattunk a forradalomról, különösen nyilvánosan nem. Mindenki az elvei, a megélhetése, a társadalomban betöltött szerepe szerint fogalmazott véleményt róla, amit érthető okokból olykor a saját családjának, barátainak sem mert elmondani. Sosem nyílott lehetőség arra, hogy tudatosítsuk elsősorban a fiatalságban, hogy 1956 nélkül a nemzet nem tartana ott, ahol ma. Meggyőződésem, ha az igazságot mondjuk el, ha kell többször is és többféle formában, akkor annak közösségformáló ereje és emlékezetpolitikai hozadéka lesz. A fiatalok számára ma már elképzelhetetlen az a terror és azok a megalázó évtizedek, amelyekkel kapcsolatban egyszer azt mondtam az egyetemi diákjaimnak, amikor ezekről az időkről beszélgettünk, hogy aki nem tapasztalta a saját bőrén, az talán el sem hiszi. Utána így folytattam, na idefigyeljenek! Jöjjön ki mellém egyikük, fogjon kezébe egy grafitceruzát, aztán álljon a fal mellé, de úgy, hogy a ceruza hegye a falon legyen, a másik vége pedig a homlokán. Ha úgy érzi, elhagyja az állóképessége, akkor kérje meg valamelyik társát, hogy vágja oldalba egy vasalóval, és meglátjuk, meddig bírja. Akadt jelentkező.

– És mi történt?

– Az én egyetemista diákom és a társai azonnal átérezték és megértették a megalázó helyzetet. Nem kellett hozzá egy ceruzán kívül semmiféle kiegészítő kellék vagy magyarázat. Hála Istennek, csak játékból élték át, mégis rögtön felfogták, miről van szó. Az emlékezet felébreszthető és örököltethető. A szeminárium hallgatóinak többé nem kellett feltenni a kérdést, hogy miért harcoltak eleink egy szabadsághiányos világban, illetve hogy mit jelent számukra a szabadság, a tulajdon és a hit.