Kövesi Andrásné 2008. január 15-én halt meg a Szövetség utcai kórházban. Este 11-kor érte a halál. Egyedül nézett szembe a sorssal: betegágyánál nem voltak ott a hozzátartozói. A férje délután volt bent nála látogatóban. A beteg jó hangulatban volt, evett, kiült az ablak melletti székbe. Senki nem gondolta, hogy néhány órával később a nővér holtan találja az ágyban. Csendesen ment el, szinte hangtalanul.

Hosszú szenvedés kezdődött 2006 végén egy hűvös decemberi estén, néhány nappal karácsony előtt, amikor Kövesi Andrásnét baleset érte. Kiment a konyhába, kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját, de már nem fejezte be a mozdulatot: a férje egy nagy puffanásra lett figyelmes. Felesége elszédült és elesett.

– Miután magához tért, nem tudott lábra állni. A szomszédok segítségét kellett kérnem – emlékezik Kövesi úr arra a végzetes éjszakára.

A beteget lefektették. Miután másnap sem javult az állapota, a férj mentőt hívott. Ekkor még nem gondolta, hogy több mint egy évig tartó, hosszas szenvedés veszi kezdetét…

A beteget a Baleseti Intézetbe vitték. Combnyaktörést állapítottak meg nála. Másnap megműtötték. A férj ekkor tudta meg, hogy a combnyaktörést szenvedett betegeket meg kell operálni, mert más módon nem lehet rögzíteni a törött csontokat. 2007. január 5-én a beteget átszállították a Rókus kórházba, majd onnan a Rókus Kórház rehabilitációs részlegébe, a Tárogató utcai kórházba. A Tárogató utcai, más néven Budagyöngye Kórház azóta már megszűnt, kiürítették az épületet, a fenyvesekkel övezett szép, régi épület jó ideje üresen áll…

Kövesi András úgy emlékszik vissza erre az intézményre, hogy feleségének több mint egyéves betegeskedése alatt az volt az egyetlen kórház, ahol a felesége megfelelő ellátást kapott.

– Miért szűnnek meg a jó kórházak? – sóhajtja.

A különböző kezelések, a gyógytorna, a masszázs, a megfelelő terápia hatására a felesége újra megtanult járni.

2007. július 2-án a betegnél hirtelen szívpanaszok léptek fel, ekkor került az Erzsébet utcai kórházba. Tíz nappal később hazaengedték, de nagyon gyenge volt, már nem járkált a lakásban, ágyhoz volt kötve, és állandó ápolásra szorult. A férj a saját betegsége és a háztartás vezetése mellett nem győzte egyedül a betegápolást. Két szakképzett nővér segítségét vette igénybe. Marika és Hajnalka az Irgalmas kórházból reggel és este kijöttek a lakásra, megfürdették és bepelenkázták a beteget. Az első emeleten lakott egy gyógytornásznő, egy bolgár származású asszony, Ványa, aki minden délelőtt feljött, és megtornásztatta a beteget. Ez Kövesi úrnak napi háromezer forintjába került, havi szinten 90 ezer forintba. Mellette a rezsi, a gyógyszerek, a pelenka. A család lassan felélte minden tartalékát…

2007 októberében az egyik nővér arra lett figyelmes, hogy a műtéti heg helyén a beteg lábon óriási, vörös duzzanat alakult ki. Kiderült, hogy az operált testrészen gyulladás lépett fel. A beteg újra az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetbe került, ahol újra megműtötték: eltávolították az előzőleg beültetett csavarokat. Ekkor már javában érvényben volt a vizitdíjrendelet…

– A feleségem 28 napot töltött a Baleseti Intézetben. Húsznapi kórházi napidíjat kellett fizetnem, ami 300 forinttal számítva hatezer forintot tett ki. Noha 28 napot töltött ott a feleségem, csak 20 nap után kellett napidíjat fizetni. Ennek nagyon örültem, mert a hosszas ápolás, a rengeteg költség messze meghaladta a havi nyugdíj összegét. A több mint egy évig tartó kezelés alatt volt olyan kórház, ahol receptre felírták a gyógyszert, és a saját pénzemen kellett kiváltanom a patikában, rendszeresen be kellett vinnem a pelenkát, aminek csomagja több mint ötezer forintba kerül. Ezeket is a nyugdíjamból vettem, a kórház nem tudta biztosítani. Ekkorra már valóban feléltem minden tartalékomat, a fiam segítsége nélkül nem is tudom, mi lett volna velünk – mondja Kövesi András.

– Ekkor ért a hidegzuhany. Feleségemet átszállították a Szövetség utcai kórházba. Mielőtt felvették volna az osztályra, a kezembe nyomtak egy megállapodás névre keresztelt nyomtatványt, amely valójában az intézmény feltételeit tartalmazta, meglehetős egyoldalúsággal, szó sem volt semmiféle valóságos megállapodásról. Ebben a szerződésben nem 300, hanem 350 forint összegű kórházi napidíj szerepelt, amelyet ráadásul minden hónapban előre, postai csekken kell befizetni – mutat az asztalon fekvő megállapodásra, amelyben az intézmény olyan szolgáltatásokat ígér, amelyeket Kövesi Andrásné bent fekvésének két hónapja alatt egyszer sem vett igénybe.

A család sem érzékelte, hogy léteznek ott ilyen szolgáltatások. A megállapodásban szó esik az életvezetési és dietetikus tanácsadástól a pszichológus-, logopédus-, gyógytornász-, gyógymasszázs-, fodrász-, manikűr-, pedikűr-, kábel-tv-szolgáltatásokról, a napi háromszori étkezésen felül uzsonnáról, a gyógyászati segédeszközök cseréjének megszervezéséről. A megállapodás nyomtatványon még az is szerepel, hogy hány ágyas szobába kerül a beteg, de Kövesi Andrásné esetében ezt a rovatot üresen hagyták.

Kényelmes, szép, korszerű kórház, gondolná az ember. Kövesi úr azonban mást tapasztalt. A felesége egy kilencágyas, a betegek számához képest nagyon szűk szobában feküdt, ahol az ágyak olyan közel vannak egymáshoz, hogy épp, hogy közéjük fér a parányi éjjeliszekrény.

– A kórházi étrend semmivel sem volt jobb vagy bőségesebb, mint bármelyik másik intézményben, így a nejemnek mindennap főztem. Gyógytornász, gyógymasszőr a feleségemet nem is látta, és hiába volt tévé a társalgóban, az idős, magatehetetlen asszony nem tudott kimenni a társalgóba tévézni. Az ágytálat, a szobavécét hosszú órákig nem vitték el. Többen meghaltak a kórteremben, míg bent feküdt a nejem. A 202-es kórteremben gyakori látogató a halál. Emberi szavak helyett „mikor döglesz már meg” kezdetű mondatok röpködtek a levegőben, az egyik beteg kiabált, a másik félrebeszélt, a harmadik csak dünnyögött valamit az orra alatt… Agyvérzéses, bénult, magatehetetlen félholtak gyűjtőhelye volt ez a 202-es. Embertelen körülmények között feküdt, reménytelenül. Mi tartottuk benne a lelket, a fiam meg én. Mindennap bementem, volt, amikor kétszer is. Végül feladta.

Kövesi úrnak a januári, 31 napra vonatkozó 10 850 forintot is előre be kellett fizetni. Közben január 15-én a felesége meghalt. Az idézett megállapodásban az áll, hogy a fel nem használt napidíjat a kórház 15 napon belül visszatéríti. Nem adták vissza.

– Levelet írtam, egyelőre nincs válasz. Január 28-án bementem a VIII. kerületi Polgármesteri Hivatal Szociális Osztályára, és kértem, hogy a médiában hangoztatottak szerint a 2007-ben befizetett díjakat adják vissza. Közölték, hogy az általam befizetett 35 750 forint kórházi napidíjat nem fizetik vissza, mert a végrehajtási rendelet ezt nem teszi lehetővé. Közben nekem is összegyűltek a bizonylatok, mivel én is rendszeres kezelésre szorulok. Bevittem 24 darab nyugtát, 11 háziorvosit és 13 szakorvosit. Erre sem fizettek, csak akkor fizettek volna, ha meg lett volna mindegyikből külön-külön a 20-20 darab. Méltányosság? Szóba sem került. Közben úgy érzem, nem lehet kiigazodni a vizitdíjrendeleten, ráadásul nem is egyformán alkalmazzák. A laborban, ahová vérvételre járok, egyszer kell fizetnem, máskor nem. Hol van itt az egységes szabályozás? És mivel indokolható az emelt összegű napidíj? – tette fel a kérdéseit Kövesi úr.

Minket is érdekelt a válasz, ezért felhívtuk a Szövetség utcai kórházat. Babonics Tamásné ápolási igazgató a Demokratának elmondta, a 350 forintos kórházi napidíjat a kórház térítési szabályzata alapján alkalmazzák, amely napi ötszöri étkezést, pedikűrös, gyógytornász és egyéb többletszolgáltatásokat foglal magába.

– Arról, hogy a beteg ezeket nem tudta igénybe venni, az intézmény nem tehet – mondta az igazgató asszony, aki azt javasolja, ha a hozzátartozónak panasza van az ellátással kapcsolatban, keresse meg a kórház vezetését, a panaszát ki fogják vizsgálni.

De mit segít mindez az elhunyt betegen? Aki élete utolsó óráit magányosan, kiszolgáltatottan, emberhez méltatlanul töltötte?

– A legjobb az lenne a betegnek, ha otthon, családi környezetben ápolnák – véli az ápolási igazgató, aki elismeri, valóban az ország szégyene, hogy kilencágyas kórtermekben fekszenek az öreg, magatehetetlen betegek. – A nővérek is elfásulnak, kiégnek – teszi hozzá.

Szomorú. Kár, hogy erről a sokat hangoztatott kórházi reform hívei elfelejtettek beszámolni.

– A feleségem halála nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag és anyagilag is tönkre tett – mondja szomorúan a gyászoló férj. Nagy kár, hogy az egészségügyi miniszter nem látogat el az ilyen kórházakba – mondja.

A Kövesi család tragédiája nem egyedi eset. Vajon hányan tapasztaltak hasonló méltánytalanságot az igazságtalan törvény elfogadása óta? Vajon hányan számolgatják, gyűjtik, rakosgatják kétségbeesetten a kórházi bizonylatokat? És miért támad az az érzése az embernek, hogy lassan az egész ország egy hatalmas, csehovi ispotály lett? Kiszolgáltatott, megfélemlített, megsarcolt és megalázott szerencsétlenek börtöne, amelyben már a rabtartók sem érzik jól magukat.

Hernádi Zsuzsa

Életképek egy országos illetékességű kardiológiai központból

Távgyaloglók

Szívpanaszom okán egy kardiológiai központban tartózkodom. Nagy szobába vezetnek, ahol legalább tíz ágy van, amelyeket fehér vászonfüggönyök választanak el. A terem koedukált; itt gyakorlatilag mellékes az ember neme, csak beteg, akinek szorít, fáj, fibrillál a kamrája vagy pitvara, fullad és így tovább. Minden ezen a színtéren játszódik le. Sürgősségi alapon nyertem fölvételt, B főorvos kísér le az osztályra, ahol átad Bea nővérnek, aki a nyugalom, az empátia, a szakértelem kétlábon járó, mit járó, hosszútávú gyaloglójaként rója a köröket a rábízott betegek körül.

Szuperventilláció

Közhely, de minél betegebb az ember, annál több baja van.

– Akkor hiperventillál, amikor nem kéne. Néni, próbáljon meg nyugodtan venni levegőt.

Biztosan venne, ha tudna. Tudni kell, hogy Margit néni alig él.

Folyik az anuslé (!), folytatódik a beszélgetés. Margit néniből mindenhol csövek lógnak ki, zacskó vizelettel, lélegeztető tubus a szájában… no és az anuslé. És még képes hiperventillálni. Jön X. doktor: – Amíg pisil, addig él – mondja egy másik betegről.

A középkorú nőt bepelenkázzák, közben hosszas téma – jó hangosan, hogy mindenki hallja –, hogy hány liter pisi fér bele a pelenkába; állítólag öt liter, egy nagy dunsztosüvegnyi.

– Nem kell pisilni, ha nincs fönt a pelenka – világosítja föl a nővér, de a középkorú nő ezt nem hallja. Csak a műszerek jelzik, hogy él. No meg a pisilés.

Ágy-vágy

Az ágy melletti asztalról bármit elérni igazi tornamutatvány. Mégsem ugráltathatom a kiszipolyozott nővért egy korty teáért vagy a mappámért és a golyóstollamért, hogy jegyzetelhessek. Egy sporttáskában vannak az éjjeliszekrény mellett, mert a nővérke azt mondta, hogy ne nagyon pakoljak ki, mert lehet, hogy hamarosan kikerülök az intenzívről, ha már nem szükséges az állandó felügyelet. (Vagy hoznak egy súlyosabb beteget, és akkor a doktornak döntenie kell.) Mert arra a fránya Gyurcsány-féle reformra nincs tekintettel a rosszullét. Az előjegyzést áthúzza. Képes ledönteni a lábáról bárkit, és fölforgatni az előírt betegforgalmat. Jómagam is hirtelen kerültem ide szűnni nem akaró pitvarfibrillációval, így lehet, hogy elfoglaltam valakinek a lefoglalt helyét.

Türelem

– Le kell szívnom a váladékot a Manci néninél, mert fuldoklik – így a nővér. Manci néni „ügyes”, mert hagyja ezt a nem kellemes műveletet. A levegővétel fontosabb.

– Áll a pelusban a lé, úszik az „egyes” néni, bejött a keserűsó hatása – közli fáradtan a nővér. – Most összepakolok és hazamegyek. – Néhány tíz perccel ezelőtt ugyanez történt a másik, rábízott beteggel. Szerencséjére nem ő küzd az életéért az ágyon, de majd előfordulhat egyszer. Talán már nem is küzdene, olyan elkeseredett, már nem fiatal ő sem. Fogytán a türelme.

– Most már fejezze be – szól ingerülten a betegre, mert könyöktől bokáig úszik a lében. Sóhajt egyet a nővérke, és nekifog a lemosásnak. Ki tudja, hányadszor aznap.

Öngyógyítás

Tejfölösszőke férfiápoló nézi a pulzusom, már az intenzív osztályon kívül.

– Maga tudja szabályozni a pulzusát? – kérdi, mérsékelt szakértelemről téve tanúságot.

– Nem – válaszolom – ez magától ilyen.

Lehet, hogy megpróbálom elérni az önszabályozás szintjét, és akkor nem is kell többet törődni az egész üggyel. Csak azon töröm a fejem, hogy ez egy „reformötlet” volt, vagy csak vicc.

B. és M. főorvosok jóvoltából hamar hazakerülök, panaszom nincs. Csak az orvosokat és nővéreket sajnálom, mert rajtuk nem segít senki. Az intenzív osztály előtt sorban fekszenek a hordággyal behozott betegek. Hidegfront van. Ágy pedig kevés.

(hankó)