Fáj a liberális elitnek a nemzeti érdekérvényesítés

A tény, hogy az idei év második felére hazánk veszi át ezt a tisztséget, már önmagában is rendkívül bosszantó volt sokak számára, de a kaput az tette be, hogy június utolsó napjától kezdve csak kapkodták a fejüket, Orbán Viktor éppen hol jár, kivel tárgyal. Magyarország kezdte diktálni az ütemet.

Az elnökség kezdetét megelőző napon jelentette be Bécsben Orbán Viktor kormányfő, Andrej Babis volt cseh miniszterelnök és az Osztrák Szabadságpártot vezető Herbert Kickl, hogy megalapították a Patrióták Európáért pártszövetséget, amihez a közeljövőben még több párt fog csatlakozni és az Európai Parlament legerősebb jobboldali frakciójává válnak. Egy hét múlva ez meg is történt: az új frakció a harmadik legnagyobb lett az EP-ben, és megelőzve a Giorgia Meloni vezette Európai Konzervatívokat és Reformistákat (ECR) valóban a legnagyobb jobboldali csoport lett – az Európai Néppárt (EPP) ugyanis már régen betagozódott a brüsszeli balliberális koalícióba, amely a választások eredményétől függetlenül is ragaszkodik a hatalmához. 

A Patrióták Európáért szövetséghez sikeres pártok tartoznak, többen közülük megnyerték hazájukban az EP-választást.

Az új Európai Parlament ezekben a napokban alakul meg, és minden jel arra mutat, hogy a Néppárt, a szociáldemokraták és az immár csak az ötödik legnagyobb frakciót kitevő liberálisok a múlt héten arról egyeztettek, hogyan tudják a patriótákat kiszorítani a tisztségek elosztásából, ahogyan azt az előző ciklusban tették az Identitás és Demokrácia frakcióval – amelynek legtöbb tagja az új csoporthoz csatlakozott, így nem alakult újra – és jórészt az ECR-rel is (de különösen a lengyel Jog és Igazságosság politikusaival) szemben. 

Pedro López de Pablo néppárti kommunikációs igazgató ezt egy sajtótájékoztatón el is ismerte. Az ilyen törekvések mögött egészen egyértelműen az áll, hogy az uniós intézményeket uraló balliberális koalíció a választói akaratra fittyet hányva nem hajlandó teret adni a jobboldali erőknek. Ennek érdekében minden további nélkül figyelmen kívül hagyják az intézményi szabályokat – ugyanazok a politikusok, akik évek óta a jogállamiságról papolnak Magyarországnak. Hogy a politikai karantént milyen mértékben tudják majd alkalmazni, az a napokban kiderül – ahogy az is, bővül-e tovább a Patrióták Európáért frakció, amire van esély.

Nem csak az egyre erősebb európai parlamenti frakció az egyetlen dolog, amitől felszökött a brüsszeli politikusok vérnyomása. Már az uniós elnökség első napjaiban békemisszióra indult a miniszterelnök, anélkül, hogy ezt előre bejelentette volna – nem mintha kéne, de a brüsszeli nyilatkozatok alapján ők azért elvárták volna. Orbán Viktor először Kijevben tárgyalt Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel, akivel úgy viselkedett, ahogy egy kormányfő, nem úgy, ahogy manapság a nyugati politikusok: se ölelgetés, se puszilkodás, se szelfik. Ukrajna után irány Moszkva és Vlagyimir Putyin orosz elnök, majd a Türk Államok Szövetségének csúcsa, Peking és Hszi Csin-ping kínai elnök, végül pedig a washingtoni NATO-csúcs. A magyar miniszterelnök útjait az uniós intézmények vezetőinek ingerült nyilatkozatai kísérték, Josep Borrell külügyi főbiztos kitartóan ismételgette, hogy Orbán Viktor nem az unió soros elnökeként tárgyal, nem kapott erre mandátumot. A magyar miniszterelnök egyébként nem is állította, hogy az unió nevében tárgyalna, és ha már mandátumokról van szó, az átlag európaiak többsége valószínűleg meglepetten értesülne arról, hogy bármikor bármire is mandátumot adott volna Josep Borrellnek. 

A békemisszióval kapcsolatos hisztérikus reakciók szépen mutatják a nyugati liberális politikai elit gondolkodásmódját. Először is, ne feledjük, hogy már arra is volt törekvés, hogy megakadályozzák a magyar uniós elnökséget, és azóta is törik a fejüket azon, mibe lehetne belekötni, hogy minél gyorsabban kicsavarják a kezünkből a stafétát és odaadják a lengyeleknek, akiket most éppen szeretnek, hiszen megválasztották a mindig felfelé bukó, odaadó brüsszelita Donald Tuskot. Ahogyan arra Belgium időközben megbukott miniszterelnöke, Alexander De Croo figyelmeztette a magyar kormányfőt, az EU-elnökség nem azt jelenti, hogy Magyarország lesz az EU főnöke – ismét, nem mintha bárki bármikor ezt állította volna. 

Aki belenéz a magyar elnökség prioritásaiba, dokumentumaiba, egész lebonyolításába, az láthatja, hogy a magyar oldal felkészülten, tapasztalattal, profin látja el ezt a feladatot – és egyébként a brüsszeli bürokraták is tudják jól, hogy ha nem is tetszik nekik, hogy hazánk él a jogaival, azt nem lehet mondani, hogy megszegné a szabályokat. Amint az Európai Parlamentben zajló mesterkedések is mutatják, egyesek szerint csak azoknak vannak jogaik és lehetőségeik, akik belesimulnak a balliberális politikai mainstreambe, a jogot pedig akármikor a politika szolgálatába lehet állítani a megállításuk érdekében. Magyarországnak jobboldali vezetése van, és egyébként is, kis közép-európai ország, miért akar beleszólni a „nagyok” dolgába?

Mindezt persze már megszoktuk, a brüsszeli arroganciát, és azt is, hogy mások mellett Magyarországot is még mindig másodrendű uniós tagként kezelik. 

Az igazán aggasztó ugyanakkor az, hogy láthatóan sokakat a misszió tartalma zavart: a békére való törekvés.

A nyugati kórus ugyanis folyamatosan azt ismételgeti, hogy a háborúnak csak akkor lehet vége, ha azt Ukrajna megnyeri. Józan ésszel felfoghatatlan módon érvelnek amellett, hogy folytatódjon a háború, a nyugati szövetségesi rendszer pedig adjon ehhez végtelen fegyvert és pénzt. A háború viszont nem csak pénz kérdése, nem csak arról szól, hogy mennyit áldoznak rá a brit, az uniós vagy az amerikai adófizetők pénzéből – bár ez sem elhanyagolható kérdés, sőt – hanem elsősorban arról, hogy emberek halnak meg, egyre többen és többen. A nyugati politikusoknak sem lehet könnyű azzal megetetniük a választóit, hogy mindez jó nekik. Az európai parlamenti választások eredménye is ezt mutatja egyébként. Megpróbálták ezért lebecsülni a misszió értékét, és azt sulykolják azóta is, hogy egyrészt nem lehet békét csinálni úgy, hogy leülünk beszélni a harcoló felekkel és más meghatározó nagyhatalmakkal, de ha lehetne, akkor se Orbán Viktor tegye, és egyáltalán, miért nem kért engedélyt Brüsszeltől. Egy abszurd megjegyzés egyébként Kijevből is jött, az ukrán külügy sietett közölni, hogy Orbán Viktor nem egyeztetett velük moszkvai útjáról – ismét felmerül, hogy mégis miért kellett volna.

Szerencsére a józan észnek azért mutatkoznak jelei Nyugaton: Emmanuel Macron francia államfő például arról beszélt sajtóinformációk szerint a NATO-csúcson, hogy Orbán Viktor szuverén módon döntött a programjáról, amihez joga van, ettől függetlenül nem kötelezte és nem is kötelezheti semmire az Európai Uniót. Giorgia Meloni olasz kormányfő szerint pedig ha egy kezdeményezés reményt ad a békére és a diplomáciára, akkor azt meg kell szervezni. A két vezető megjegyzése azért is figyelemreméltó, mert az ukrajnai háborút illetően más állásponton állnak, mint a magyar kormány.