A béke útja

– Budapesten tárgyalt a NATO főtitkára, Jens Stoltenberg. Miről szólt ez a megbeszélés, van-e még reális esélye Magyarországnak arra, hogy kimaradjon az ukrajnai háborúból?

– Hónapok óta folyik a NATO fokozott ukrajnai szerepvállalásának előkészítése. Ennek az az előzménye, hogy a szövetségi rendszer keretein kívül már most is működik egy olyan szerveződés, amelyik koordinálja az Ukrajnának adott fegyverek és lőszerek szállítását, valamint az ukrán katonáknak nyújtott kiképzéseket. A NATO főtitkára azzal a javaslattal élt, hogy ezt a koordináló tevékenységet építsük be, emeljük a NATO szintjére és hozzunk létre közös finanszírozási keretet is, amelyen keresztül évekre előre elköteleződünk, hogy Ukrajnát nagy összeggel, folyamatosan támogatja a NATO, ezen belül Magyarország. Szerintünk ez nem a békéhez vezető legrövidebb út, ezért jeleztük, hogy mi – ahogy a korábbi fegyver- és lőszerszállításban sem – semmiképpen nem akarunk ebben részt venni. Sem katonát, sem fegyvert, sem pénzt nem fogunk küldeni ehhez a misszióhoz. Kirobbanása óta egyértelművé tettük, hogy az azonnali tűzszünet útján elért béketárgyalásokban látjuk ennek a konfliktusnak a megoldását, és Magyarország ebből a háborúból ki fog maradni. A budapesti tárgyalás azért volt már-már történelmi jelentőségű, mert a NATO elfogadta ezt az álláspontunkat. Létrejött tehát egy olyan megállapodás, amelyben mi nem akadályozzuk szövetségeseinket abban, hogy megvalósítsák az elképzeléseiket, de mi nem tartunk velük. Magyarországnak ennek megfelelően nem kell pénzt áldoznia erre a NATO-szerepvállalásra, semmilyen elemében nem vesz részt magyar katona vagy hazai képesség, és a végrehajtása során nem használják fel Magyarország területét.

– Hogyan sikerült ezt elérni?

– A NATO külföldön, a NATO területén kívül történő bármilyen alkalmazása csak és kizárólag önkéntes alapon valósulhat meg, ezen elvet is érvényesítettük, ezt követeltük ki egy nyilvános garanciavállalás révén. Ezt a megegyezést maga Jens Stoltenberg jelentette be, a részleteit is ő ismertette, ami azért nagyon fontos, mert így a szövetség többi tagja is tisztában van vele, hogy ez a NATO legmagasabb szintjéről támogatott elképzelés. Vannak ugyanis olyan szövetséges tagországok, amelyek mindenképpen a szerepvállalás részesei akarnak lenni, közös döntést akarnak erről hozni olyanokkal, akik szintén menni akarnak, és a saját elhatározásukról azt gondolják, hogy a döntésük mindenkire érvényes és kötelező érvényű. Ezt a tévhitet kellett egy nyilvános garanciavállalással eloszlatnunk és egyidejűleg deklarálnunk: ez a döntés ránk, magyarokra nem vonatkozik. A NATO-szerződésből fakadó eredeti kötelezettségeinket természetesen büszkén vállaljuk és továbbra is teljesítjük, például – sajátunk mellett – a szlovén, a szlovák, valamint rendszeres rotációban a balti légtér védelmét vagy a különböző többnemzeti missziókban történő részvételt, amelyek jelenleg is több mint ezer magyar katona közreműködésével zajlanak. Fontos látni, amivel kevesen vannak tisztában, hogy Magyarország a méretéhez képest jelentősen felülteljesít a missziókban, ráadásul a Nyugat-Balkánon parancsnoki pozíciókat is időről időre betöltünk – gondolok itt a koszovói KFOR mellett az EUFOR bosznia-hercegovinai küldetésére is. Ez óriási teljesítmény és hatalmas szerepvállalás. Tartjuk továbbá a nemzeti össztermék két százalékát meghaladó védelmi kiadások teljesítését, modernizáljuk a magyar haderőt és védelmi ipart, és továbbra is nagykövetségi kapcsot biztosítunk az ázsiai országok felé. Emellett saját NATO-hadosztály-parancsnokságot is üzemeltetünk Székesfehérváron, amelynek kiemelt szerepe lesz majd a közép-európai vezetésirányítási rendszerben. Ezt maga a NATO-főtitkár is elmondta. Arról is beszélt, hogy a NATO elégedett Magyarország teljesítményével, kifogva a szelet azok vitorlájából, akik az ellenkezőjét állítják.

– Persze meg is fordíthatjuk a kérdést: vajon mi elégedettek lehetünk-e a NATO működésével? Éppen most készül az égisze alá vonni azt a háborús tevékenységet, ami eddig legalább de jure a keretein kívül működött, és ez elég veszélyes játéknak tűnik…

– Pontosan ez az ok, amiért mi ki akarunk maradni ebből. Attól tartunk, hogy az eszkalációs inga továbblökése olyan lépés, amelyet a katonailag jelenleg erőt és dinamikát mutató Oroszország nem fog tolerálni, és a rá adandó válaszlépések tovább rontanak majd a helyzeten. Magyarország kifejezetten tart attól, ahova az az út vezet, amelyen a többiek együtt haladni akarnak. Ezért követeltünk magunknak garanciákat, mert mi ebben nem akarunk részt venni.

– Hogy látja, meddig tart még a háború?

– Nem szívesen venném át az elemzők szerepét, de a hadszíntér dinamikáját nézve úgy látszik, jelenleg nem számíthatunk arra, hogy rövid távon lezáruljon. A tavaly nyári, nagy médiafelhajtással beharangozott ukrán ellentámadást nemhogy megállította az orosz fél, azóta fölépült egy, az oroszok által kontrollált, kezdeményezett és fenntartott lassú, felőrlő ellentámadás, helyesebben mondva az ukrán haderő lassú és felőrlő visszaszorítása. Eközben felpörgött az orosz hadiipar, és kiszámíthatóan garantálni fogja a háborús eszközigényt, az orosz toborzási rendszer pedig lehetővé teszi, hogy – legalábbis egyelőre – önkéntes alapon legyenek képesek nemcsak a veszteségeket pótolni, amelyek egyébként tetemesek, hanem a csapataikat rotálni és pihentetni is. Olyan jellegű harcot kezdtek folytatni, amely a rendkívül erős tüzérségüket, a légierő terén mutatkozó fölényüket kihasználva, valamint manővereket alkalmazva a teljes frontvonalon rákényszeríti az ukrán erőket, hogy folyamatos átcsoportosítással vékonyodjanak és gyengüljenek a védelmi vonalaik. Ezt célozza északon a Harkiv felől történő belépés, és nem lehet kizárni, hogy további frontvonalakat nyitnak meg, illetve szélesebbre húzzák őket. Mindezt összerakva úgy látom, annyira képes a hősiesen küzdő Ukrajna, hogy az orosz felőrlő nyomást ellentételezze, de arra nem, hogy megállítsa. Ezáltal lassú, magas intenzitású konfliktus elé nézünk óriási veszteségekkel, így ez sajnos a következő évünkre is rányomja majd a bélyegét.

– A nemzetközi hírekben egyre több szó esik a sorozás lehetőségének visszaállításáról. Mi a magyar álláspont?

– Minden ország felteszi most magának ezt a kérdést. Azt látom, hogy sokan el is indulnak ebbe az irányba, különösen azok, akik nagyon lemaradtak a haderőfejlesztésben, mert egy mélyaltatásos Csipkerózsika-álomból riadtak fel 2022-ben. Magyarországon önkéntes a haderő kiegészítése, és az a szándékunk, hogy ezt fenn is tartsuk, nincs napirenden a sorkötelezettség bevezetése. Rengeteg olyan dolgot teszünk ugyanakkor, ami ennek az önkéntes kiegészítésnek – benne a tartalékos rendszernek – a megerősítését szolgálja. A folyamat az iskolákban kezdődik. Hat éve indult a Honvéd Kadét Program, és ma már 150 középiskolában oktatják a honvédelmi alapismeretek tantárgyat a programba önként jelentkező fiataloknak. Szeptembertől már több mint 9500-an lesznek. Bővülés várható a honvédelem tantárgy esetében is, amelyet hat iskolában kezdtek el oktatni a tavalyi tanévtől kezdve. Egyre több középiskolás látja a honvédelem működését és fontosságát. Hét tartalékos ezredünk kapillárisszerűen behálózza az országot, kiegészítve a hivatásos katonáinkat, akik pontszerűen, bázisokon, a laktanyákban állomásoznak. Azt is tudjuk, hogy a tartalékos haderő rengeteget hozzátesz a haza védelméhez. A tartalékosokban határozottan megvan az, amit igazán megsüvegel a történelmi emlékezetünk és amit úgy hívunk, magyar virtus, önzetlen hazaszeretet. Mert civil szempontból nézve az egyik legnemesebb áldozat a hazáért, amikor úgy tudunk hasznos tagjai, értéket teremtő dolgozói, jobbító szándékú polgárai lenni a nemzetünknek, hogy minden egyéb – családi, munkahelyi kötelességünk – mellé még hazánk fegyveres védelmének önkéntes szolgálatát is felvállaljuk. Ezért mi nem behívót, hanem meghívót küldünk a hazát szeretőknek.

– Hogyan szólítják meg a potenciális jelentkezőket?

– A napokban a Szeretem, megvédem jelmondattal elindultunk, hogy feltöltsük a tartalékossorokat. Új kampányunk már a harmadik ilyen. A legelsőt azzal a címmel indítottuk, hogy És Te készen állsz? Ekkor megüzentük minden magyarnak: ez a honvédség mostanra már készen áll a legjobbak fogadására. Új eszközök, új kultúra, új, a kornak megfelelő, magasabb illetmények. Láthatóvá tettük ezt Budapesten a Bálna Honvédelmi Központban megnyitott showroomban, bemutatóteremben, de ugyanígy mindenki láthatja a modern nagyvasakat földön, vízen, levegőben is, az ország minden pontján. Ez a hadsereg már nem „az” a hadsereg. A második kampányunk jelmondata úgy szólt: Embert a vasra! Ennek keretében a legmodernebb gyalogsági harcjárművünkre, a Lynxre és a visszaszerzett tüzérségi képességeket biztosító, csúcsmodern PzH–2000 lövegre vártuk a fiatalokat. Százakra számítottunk, végül ezrek jöttek. A területvédelmi erők szíve és motorja a jó tartalékos katona, aki motivált, szereti a hazáját, kiválóan ismeri azt a környéket, ahol él, elsősorban az a feladata, hogy ezt védje. A kiképzésnél is szempont, hogy közel legyen a lakóhelyhez, ahhoz a területhez, ahol él a jelentkező. A most induló Szeretem, megvédem kampányban szélesre tárjuk a kapukat: tartalékosokat várunk, 18-tól felfelé minden korosztályból, 65 éves korig. A területvédelmi tartalékosok rendelkezési állási illetményét megdupláztuk, vagyis abban az időszakban, amikor nem teljesítenek szolgálatot, havi 50 ezer, azaz évi 600 ezer forintra jogosultak, amit a behívások után kapott illetmények tovább növelnek. A belépéskor szerződéskötési díj is jár, ami 150 ezer forint egyszeri juttatás, és bevezettük az „ajánlási bónuszt” is, ami bruttó 500 ezer forint, ha valaki hoz egy új tartalékost.

– Évtizedes törekvés, hogy a katonai hivatás társadalmi megbecsültsége, presztízse visszanyerje régi fényét. Hogyan változott a haderőfejlesztés és a kommunikáció hatására a magyar katona képe, megítélése az országban?

– Nagy lépésekkel haladunk ebben a tekintetben is. Ehhez mindenképpen hozzájárul, hogy a magyar társadalom a háború hatására felismerte, ránk rúgta az ajtót a veszélyek kora, amit most már inkább a háború korának kell neveznünk. És ebben a helyzetben a katonára szükség van. Nem pusztán azért, mert katonának lenni ősi foglalkozás, amit érdemes fenntartani, vagy hogy a katasztrófavédelemben és egyéb területeken segítsen az országnak. Ezek is nagyon fontos funkciói, de alapvetően az a küldetése a katonának, hogy nyugodtan alhassunk, hogy az értékeink, a kultúránk, a nyelvünk biztonsága garantálható legyen akkor is – sőt leginkább akkor –, amikor a diplomácia sajnos véget ér. Generációk nőttek fel – tegyük hozzá, hála Istennek – az elmúlt évtizedekben úgy, hogy nem dörögtek a fegyverek Európában. Most, amikor az orosz–ukrán háború a harmadik világháború fenyegető árnyékát vetíti ránk, ezekben az órákban is százakat tapos el, nem messze tőlünk, ez a generáció immár világosan látja, hogy ilyen előfordulhat a XXI. században, Európában, keresztény népek között is, és ha harcra kerül sor, akkor gyorsan visszatérhetnek a legbrutálisabb, XX. századi típusú mészárszékek. Ez a felismerés egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy a katonai hivatás láthatóan felértékelődjön. Jelentős kultúraváltás zajlik ugyanakkor a seregben, amelynek lényege, hogy az egyenruhás munkavállaló identitásából elmozdulunk egy, a katonai hagyományainkra támaszkodó, a harci szellemet önmagunkban felébresztő és az ország védelmére aktívan bevethető, harcképes, jól irányítható haderő irányába. Nemcsak hivatásos haderőre van azonban szükség, hanem arra is, hogy a társadalom minél szélesebb rétegei sajátítsák el azt a tudást, hogy miként tudják családjukat, szeretteiket, otthonaikat, munkahelyüket megvédeni – és éppen ezt a tudást biztosítja a területvédelmi tartalékos szolgálat. Ma is igaz a múltunkból fakadó íratlan parancs: hazánk csak addig van, amíg élünk benne olyanok, akik képesek vagyunk megvédeni.