A béketeremtő

– Azelőtt általában egységesebb volt az MTA az elnökválasztások kapcsán, ön most a korábban jellemzőknél kisebb többséggel nyerte el az elnöki posztot. Hogyan lehet ilyen helyzetben békét teremteni?

– Húsz százalék különbség nem olyan kicsi. A kutatóhálózat elvétele eléggé felforgatta az Akadémia életét, megjelent a polarizálódás, az eddig tisztán tudományosan, függetlenül gondolkodó emberek egyik fele elkezdett balra húzni, és úgy gondolta, az MTA most joggal védhetné meg az érdekeit, és ezt ellenzéki pozícióból tudja igazán megtenni, míg a másik oldal nem akarta feladni a nemzeti, polgári, keresztény elveit, ezért az előbbieket kompenzálandó, ők is eltávolodtak középről. Mindkét oldalon elhangzottak a realitásoktól elrugaszkodó vélemények. Egy ilyen politikailag kiélezett helyzet, amilyenre talán soha nem volt példa az Akadémia életében, nyilvánvalóan az elnökválasztásra is rányomta a bélyegét. Akik úgy gondolták, hogy az Akadémiának be kell állnia a lövészárokba, és folyamatosan tüzelnie a kormányra, nem rám szavaztak. Mások pedig úgy gondolták, hogy akármi történt, az MTA akkor is egy nemzeti intézmény, nem működhet ellenzékben, továbbra is segítenie kell a mindenkori megválasztott kormányt, hiszen a magyar társadalom és az emberiség jóléte, annak segítése a célja. Azt pedig csak a megválasztott döntéshozókkal együttműködve lehet művelni. Az Akadémia a nemzet szakmai tanácsadója, ehhez viszont az kell, hogy a kormány odafigyeljen rá. A húsz százalék lehetett volna több is, ha nem találnak rajtam olyan támadási felületeket, mint az a bizonyos kiszivárogtatott, Orbán Viktornak írt magánlevél. Ez alapján a társadalomtudósok támadva érezték magukat, holott én mindig csak a minőséget kérem számon, politikai oldaltól függetlenül. Egyértelmű, hogy a társadalom fejlődésének csakis az ideológiai, világnézeti, eszmeköri sokféleség lehet a motorja, mint ahogy a biológiai evolúciónak is a genetikai sokféleség az alapja. De egy magánlevélben az ember nem úgy fogalmaz, hogy az a nagy nyilvánosság számára is érthető legyen. Miután a tisztújítás lezajlott, abban bízom, hogy ezek a feszültségkeltések talán abbamaradnak, miután már nincs aktualitásuk. Világéletemben inkább béketeremtő, mint konfliktuskereső ember voltam.

– Lényegében véve egy konzervatív és egy liberális jelölt versenyzett a posztért, ezek szerint a tudósok inkább konzervatívak?

– Úgy tűnik. Ráadásul ilyen körülmények között, hogy a kormány elvette a kutatóhálózatokat, ez a húszszázalékos többlet olyan üzenet, amire érdemes odafigyelni. Ezek szerint az Akadémia nem posztkommunista, nem tisztán baloldali, liberális intézmény. Egyben ez azt is jelenti, hogy a tudósok többsége nem a konfrontáció híve. Nyilvánvaló, hogy adott esetben helye van kormánykritikának, de ennek nem lehet a puszta kritika a célja, gyenge minőségben. A cél, hogy az ország legjobb tudósai felmutathassák eredményeiket, amire lehet építeni. Hozzáteszem, a kormánynak nem kutya kötelessége követni egy szakpolitikai döntés tudományos véleményezését. Adott esetben figyelembe kell vennie külpolitikai, belpolitikai, gazdasági megfontolásokat is. Ezzel tisztában kell lennie a médiának és a közvéleménynek is. A tudományos iránymutatás nem parancs, inkább egy iránytű. Ez nem azt jelenti, hogy mindig északra kell menni, de csak abban az esetben fogom tudni, merre is megyek, ha van egy abszolút viszonyítási pontom. Ha ez az iránytű balra-jobbra lötyög, mert az iránymutatók nem a szakma csúcsát képviselik, akkor arra az iránymutatásra nem lehet építeni. Erre bőségesen van példa jobb- és baloldalon is a társadalomtudományban.

– Balról ön most kormánypártinak tűnik. Valóban az?

– Nekem elveim vannak, a keresztény-nemzeti-polgári eszmekörhöz tartozónak vallom magam, és amikor szavazok, eszerint döntök. Nem pártokban hiszek, hanem elvekben. Nem mindenben azonosulok azzal a párttal, amelyik az általam képviselt irányvonalat a leginkább követi. De mivel azt szeretném, hogy továbbra is ők kormányozzanak, hangot is adok a véleményemnek. Ugyanakkor az Akadémia elnökeként nem szeretnék lenni se kormánypárti, se ellenzéki, kutya kötelességünk politikafüggetlen módon kiszolgálni a társadalmat.

– Lehetséges a független vélemény?

– Nem látom akadályát. Szakmai kérdésekben képesnek kell lenni az objektivitásra.

– Mi az MTA feladata ilyen körülmények között, hogy leválasztották a kutatói hálózatát?

– Sokan azt gondolják, most beszűkültek a lehetőségei. Szerintem viszont bővültek. Eddig a kutatói hálózat 3200 tagjának eredményeire irányult a figyelem, és el is felejtődött, hogy az Akadémia tizennyolcezer köztestületi tagból áll. Ők jelen vannak az ország összes kutatóhelyén, nemcsak az Eötvös Loránd Kutatási Hálózatban (ELKH); ez hatalmas tudományos háttér, amit nagy hiba lenne nem használni. Három fő feladatot határoztam meg. Az egyik a nyitás a társadalom felé, a bizalom visszaszerzése, miután ez a lejáratókampány jelentős kárt okozott. A nemzet számára is önértékelési problémát okoz, ha a tudósait használhatatlannak hiszi. Ráadásul, ahogy a Covid–19 kapcsán is látjuk, az internet lehetőséget ad az áltudományos megközelítések soha nem látott mérvű terjedésére, miközben életbevágó kérdés a tudományos ajánlások követése. Mindennek orvoslására az a tervem, hogy kivisszük a tudományt az Akadémia falai közül. Minden középiskolát segíteni szeretnék, hogy alakítson egy alumniklubot azokból az öregdiákokból, akik köztestületi taggá váltak, vagyis doktoráltak. Ők pedig előadásokat tarthatnának, felnyitva a gyerekek szemét a tudományokra, szélesítve a látókörüket. Megmutathatnánk, hogy az Akadémia nem 365 öregemberből áll, akik néha bemennek kávézni a székházba. Nem az a cél, hogy minden középiskolás tudós akarjon lenni, hanem az, hogy kialakuljon egy tudománybarát társadalmi légkör. Az Akadémia ehhez örömmel szolgáltatja a témákat és az előadókat, megpróbálom majd anyagilag is támogatni ezeket a klubokat, a határon túl is, ahol 1800 köztestületi tagunk van. A másik fontos célom az Akadémia és a kormányzat közötti kétirányú kommunikációs csatorna kiépítése. Erre már van két kiváló példa, a Belügyi Tudományos Tanács a Belügyminisztériumban és az Egészségügyi Tudományos Tanács az Emberi Erőforrások Minisztériumában. Az érintettek feladata a kapcsolattartás, így biztosítva a tudományos hátteret a szakpolitikai döntésekhez, a törvények előkészítéséhez. Ilyen tanácsokat szeretnék kiépíteni a többi minisztériumban is. De ez kétirányú kapcsolat, tehát nemcsak megkereséseket várunk, hanem kezdeményezni is szeretnénk. Nyilvánvaló, hogy ezt kiépíteni nem lesz könnyű feladat, miután most kölcsönös bizalomvesztést éltünk meg. De ezt majd fel lehet oldani.

– Hogyan?

– Ha a kormány megtapasztalja, hogy az Akadémia nem politikailag motivált véleményeket fogalmaz meg, hanem valóban segíteni szeretne. A tudomány és a politika összefogása hatalmas érték, ha ezt nem használjuk ki, az ország nem fog tudni élni a tudomány adta előnyökkel. Ez a helyzet sok kárt okozott a mi oldalunkon, még most is zajlik a kutatók elvándorlása, miközben úgy látom, politikai ára is volt a kormányzati térfélen, szavazatok formájában. Azok a kutatók, akiket korábban hazahívtunk külföldről, most visszaszivárognak. A Nemzeti agykutatási programban és a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben (KOKI), aminek eddig az igazgatója voltam, több csoportvezető is így döntött. Ők nem értik a változások okát, hiszen így is, úgy is a világ élvonalába tartozó kutatást folytatnak. Úgy érezték, hogy sem a kormány, sem az itthoni légkör nem tudománybarát. Már az a tulajdonvita is méltatlan, ami az ingóságok körül folyik a műszerek kapcsán.

– Miért nem sikerült korábban azokat a reformokat végrehajtani, amelyeket már Pálinkás József is elkezdett, és amelyekre például ön szerint is szükség volt?

– Az Akadémia köztestülete valóban nem mindenben volt jó gazdája a kutatóintézeteknek, az osztályok szakszervezeti stílusban védték az intézeteket és kutatócsoportokat. Attól féltek, ha ráengednek arra a területre egy minőségi átvilágítást, és netán gyengébbnek tűnik a teljesítmény, akkor a költségvetési támogatás egy részét elveszítik, és ezt a tudományterületük elleni támadásként érzékelték. Alkalmazni kell egy objektív teljesítménymérési módszert. Nem arról van szó, hogy az atommagkutatást kell összehasonlítani a társadalomtudományokkal, és nem csak a megjelent cikkek számában gondolkodunk, mert ha ezen múlik, a kollégáim minden héten leadhatnának egy cikket az orvosi hetilapban, de ezzel nem jutnának előrébb a kutatásban. Én azt gondolom, az adott tudományterület kutatói mérjék meg magukat, mérjék hozzá a nemzetközi élvonalhoz is. Ha valaki több szempontból sem teljesít, azt számon lehet kérni. A KOKI esetében a mi központi költségvetésünk csak a huszonöt százalékát fedezte a kutatásainknak, a többit kompetitív pályázatokon nyertük el. Ha egy kutatócsoport nem nyert elég pályázatot és nem tudott megfelelő mértékben hozzájárulni a saját működésének költségeihez, kénytelen voltam elvenni tőlük laborterületet és státust. Ha nem is publikáltak, akkor lassan összezsugorodtak. Így csak a legjobbak maradtak talpon. Csodájára jár a nyugati tudományos világ annak, hogy mi hogyan tudunk ilyen világszínvonalon működni ennyire kevés pénzből. Ez egyfajta szelekciós prés.

– Milyen minőségbiztosítási rendszert tudna elképzelni?

– Ez a harmadik nagy célom. Egyéni szinten eddig is kiválóan működött az Akadémián, a nagydoktori pályázatok elbírálását a szakbizottságok végzik, azokat pedig a 18 ezer fős köztestület választja, nem az akadémikusok. Hasonló rendszerben szeretném kiépíteni a kutatóhelyek minőségbiztosítását. Amikor a Neurobiológiai Bizottságnak voltam az elnöke a kilencvenes években, akkor minden egyes bizottsági ülést valamelyik kutatóhelyen tartottuk, körbejárva az egész országot, az egyetemi intézeteket is. S minden egyes alkalommal meghallgattuk a kutatócsoport-vezetők beszámolóját, hogy hol tartanak és milyen nehézségekkel küzdenek. Így a szakbizottság fel tudta mérni, ki mit csinál az adott tudományterületen, és az mennyire értékes. Ez aztán szépen átcsapott minőségbiztosításba, mert minden látogatás után megírtuk a véleményünket, amit elküldtünk az adott egyetem rektorának, dékánjának és az MTA elnökének, főtitkárának, továbbá az érintett osztálynak. Azt szeretném elérni, hogy az MTA nyolcvannál több szakbizottsága ugyanígy megismerje az összes kutatóhelyet. Persze, lesz ellenállás, de ez az adott tudományterület legjobbjainak kiszűrését is segíti, és a célzottabb összeszervezést. Továbbá a legjobbak meg fogják kapni az MTA Kiváló Kutatóhelye címet, mint ahogy doktori címet is adunk egyénileg. Ezt most eleve megkapta az összes volt akadémiai kutatóintézet, így meg tudtuk tartani az MTA-brandet, miután ez egy védjegy. A KOKI-t is így ismerték a világban a szakfolyóiratok, a pályázatokat kiadó fórumok. Ahogy egy tanszékvezetői posztra is csak az MTA doktora címmel lehet jelentkezni, szeretném, hogy a pályázatokban is idővel érték vagy feltétel legyen az MTA Kiváló Kutatóhelye cím.

– Nyilatkozott arról, hogy megpróbálná visszaszerezni a kutatóintézet-hálózatot. Mennyi realitása van ennek?

– Nehéz megmondani, de nem ezzel fogom kezdeni a kormányhoz való közeledést. Úgy gondolom, most már kialakult egy új rendszer, a kutatóhálózat megújult, képes teljesítményarányosan allokálni a forrásokat, miközben az innovációhoz való kapcsolódása is egyre szorosabb, hiszen minden intézet munkáját segítik az innovációs szakértők, hogy az alapkutatások eredményei becsatornázhatóak legyenek a fejlesztőkutatásokba. Immár alakul a hiányzó láncszem az innovációs láncban. Ezt a rendszert úgy, ahogy van, vissza lehetne tenni az Akadémia fejezete alá, egy olyan kétfejű sas modell mentén, miszerint két külön költségvetési alfejezete lenne a kutatóintézeteknek és a köztestületnek. Ugyanúgy megmaradhatna a miniszterelnök által kinevezett elnök, a 12 fős irányítótestület, a parlament szavazná meg a két alfejezet összegét. Tehát a struktúrának nem kellene sérülnie, ugyanúgy lehetne mérni a teljesítményt és leosztani a forrásokat, csak mégis az Akadémia részeként. Ennek nagyon pozitív üzenete lenne a tudóstársadalom számára, helyreállna az egész MTA presztízse, nem lenne gond a tulajdonviszonyokkal és a branddel sem. Szerintem ez előbb-utóbb elfogadható lesz a kormány számára.

– Ezt miből gondolja?

– Mert annyira nyilvánvaló. Ha nem, akkor majd még elmondom párszor. De ha meg sem próbálom, akkor biztosan nem sikerül. Palkovics László most szervezi a nemzeti laborokat, amelyekben sokkal nagyobb fókusz lesz az innováción, és ha ezt jól szervezi, akkor nem kompetitora, hanem komplementere lesz az ELKH-nak. Előbbi adja a fejlesztőkutatásokat, az utóbbi az alapkutatásokat. Ez egyébként egy remek ötlet, s ez alapján elképzelhető, hogy az utóbbi visszakerüljön az MTA-hoz.