A bűnt nem lehet jóváhagyni

– Miről szól pontosan a Vatikán Hittani Dikasztériumának decemberben kiadott Fiducia supplicans, azaz Könyörgő bizalom című állásfoglalása? Valóban engedélyezi az azonos neműek kapcsolatának megáldását?

– Jelentőségében Szent II. János Pál pápának az ezredfordulón kiadott, Jézus és az Egyház egyetlen és egyetemes üdvözítő voltáról szóló nyilatkozatához hasonlítják. Erre akkor sokan mondták azt, még református testvéreink is, hogy „na végre!”. A tavaly decemberi állásfoglalás nagy súllyal nyomatékosítja, hogy házasság kizárólag egy férfi és egy nő között jöhet létre, és az Egyház csak ezt áldhatja meg szentségi módon. Emellett viszont kitér az egyneműek kapcsolatára, amit manapság annyira erőltetnek. Ennek megáldását kérésre nem liturgikusan, nem nyilvánosan megengedi. Csakhogy én papként nem tudok nem liturgikus áldást adni, hiszen liturgiában lettem fölszentelve, és leiturgosz vagyok, hogy nyilvánosan és a magánéletben is az Egyház istentiszteletét folytassam.

– Nem sérülnek ezzel az egyneműek jogai?

– Balázs Zoltán politikatudós Homérosz napja című könyvében fölteszi a kérdést: lehet-e a házasságot pusztán emberi jogi kérdésnek tekinteni? És tovább kérdez: házasodhat-e apa a fiával, anya a lányával? Házasságra léphet-e egy magánszemély egy jogi személlyel? Házasságot köthet-e egy élő személy egy halottal, esetleg egy még meg sem születettel? Ha nem, miért nem? És ha nem, sérül-e valakinek az emberi joga? És végül levonja a következtetést: az azonos neműek házasságának ügye egyáltalán nem emberi jogi kérdés, hanem metafizikai, ami egyben gondolkodást jelent, és ebben az esetben az emberi jogokról meg kell feledkezni. Az áldás sem olyasmi, ami valamiféle jogként bárkinek jár.

– Tulajdonképpen mi az áldás?

– Jóváhagyás, isteni megerősítés, a megáldott személy vagy tárgy beemelése az Isten–ember kapcsolatba. De aki nem akar beleemelkedni, azt erőszakkal nem lehet beleemelni. A bűnt pedig nem lehet megerősíteni, jóváhagyni. Érdekes volna megkérdezni a szentjeinket, hogy mit szólnak ehhez. Én soha, semmilyen körülmények között nem áldanám meg az ilyen kapcsolatban élő embereket, mert van lelkiismeretem, és az ilyen áldás összeegyeztethetetlen a Szentírással és a szenthagyománnyal. Ilyenre engem nem is kötelezhet semmilyen egyházi tekintély.

– Szent Ágoston véleményét ismerjük, a Vallomásokban olvashatjuk: „…a vétkeket, melyek természet ellen vannak, mindenkor és mindenhol gyűlölnünk és büntetnünk kell…”

– A vétkest, vagyis az isteni eredetű személyt nem ítéljük el, nem vetjük meg, de a vétkét, ahogy a saját vétkeinket is, kötelességünk elítélni, áldás helyett imádkozva érte. Ha felismeri és maga is elítéli a saját bűnét, akár szentté válhat. De mára az Egyházban is beérett a nagy érzékenyítés, azt halljuk, hogy „ki vagyok én, hogy ítélkezzek?” Ilyen frappánsnak tűnő rövid mondásokkal könnyű elterjeszteni nagyon mély és évszázadokra, legalább a felvilágosodásnak nevezett korszakig visszanyúló, lassan és nagy gonddal előkészített filozófiai hátterű téves és kártékony ideológiákat, amelyek lassan átmossák az agyakat, majd politikai akcióba lépnek, és végül normává emelnek abnormális dolgokat, amelyek el nem fogadását büntetendővé teszik. Ez az egyetemes érzékenyítés sodor bele egyre több fiatalt ebbe az állapotba. Nem ítélkezni kell a személyük fölött, hanem segíteni túllépni a tévelygésen, ami szenvedést okoz, főleg hívőként. Egy pap egyszer Jézust idézte, aki azt mondta a házasságtörő asszonyt megövezni akaróknak, hogy az vesse rá az első követ, aki bűntelen. Miután a tömeg szétoszlott, Jézus azt mondta az asszonynak: „Én sem ítéllek el.” Igen, de nem tette hozzá Jézus következő mondatát: „Menj, de többé ne vétkezzél!” Jézus nem a bűnt szerette, hanem a bűnöst. A szeretet az, hogy valakinek a javát akarjuk, keresztényként, papként a végső javát, az üdvösségét. Valódi, segítő szeretetre, megtérésre van szükség, hogy előrehaladjanak az örökkévalóság útján.

– Milyen filozófiák állnak az érzékenyítés hátterében?

– Főleg a relativizmus, ami szerint nincs egyetlen végső, szilárd pont. Ez logikátlan, ellentmondásban van saját magával, hiszen azt abszolutizálja, hogy semmi sem abszolút, minden megengedhető. Ez beteg filozófia, amiből az emberi lét felbomlása következik. A szavak, a fogalmak kilúgozásával, értelmük meghamisításával ugyanis leírhatatlanná, elbeszélhetetlenné válik a világunk. Ezért relativizálják a házasság és az áldás fogalmát. Vagy a szeretetét, amit nagyon elkoptatnak. Ha azt mondom, szeretem a bablevest, az nem ugyanaz, mint ha azt mondom, szeretem az édesanyámat. Valóban szeretni csak valakit lehet. A szeretet azt akarja, hogy legyél. Egészen és örökké. Ha ezt relativizáljuk, fölrobbantjuk a szavainkat, akkor megszűnik a párbeszéd lehetősége.

– Milyen ideológiák mételyezik még az emberiséget?

– Például az a liberális gondolat, hogy senkit nem szabad kizárni semmiből. Ez is logikátlan, életidegen elmélet. Ha azt mondom, hogy kutya, akkor kizártam abból a fogalomból az összes többi állatot. Ha azt mondom, férfi, akkor kizártam a nőket. Ez a kizárás nem ellenségesség, hanem azt szolgálja, hogy mindennel és mindenkivel annak megfelelően kerüljek kapcsolatba, ami és aki. Ezt akarja elmosni a tudatosan bűnös érzéseket kelteni akaró kirekesztés fogalma. No de a tudomány egyebet sem tesz, mint kirekeszt, mire eljut egy-egy tudományos magyarázatig. De jó lenne, ha már kirekeszthető volna minden elmélet a rákkal kapcsolatban, és megtalálnák a gyógyíthatóság kulcsát! De vegyünk bármilyen egyesületet: aki nem fizeti a tagdíjat, nem vesz részt meghatározott összejöveteleken, nem tartja magát annak a közösségnek a szabályaihoz, annak a polgári jog szerint megszűnik a tagsága. Kirekeszti magát. Az Egyház sohasem rekeszti ki a személyt, hanem folyamatosan hív minden embert az üdvösségre. De intézményként nem bárki előtt nyitott. Szent Ambrus püspök nem engedte be Theodosius császárt a milánói dómba, mert előtte hétezer embert gyilkoltatott meg. Sőt, kiközösítette, hogy megtérjen. Csak hosszú vezeklés után léphetett be. Ezzel a császár üdvösségét szolgálta. Hitvallásunkból életet szolgáló erkölcsi törvények fakadnak, akik pedig ezekkel ellentétesen élnek, önmagukat rekesztik ki az Egyházból. Ezért támadják ellenségeink a katolikus egyházat, a relativizmus és a belőle fakadó bűnök elleni harc utolsó bástyáját.

– Az egyneműek megáldását lehetővé tevő vatikáni állásfoglalás zavart okozott nemcsak a hívek, hanem a papság körében is. A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelében kerülendőnek minősítette az ilyen gesztust, Székely János szombathelyi megyés püspök egyenesen felszólította egyházmegyéje papjait, hogy ne végezzenek ilyen áldást. Nem vezethet ez egyházszakadáshoz?

– Nem, mert az már megtörtént, csak nem mondják ki. Papok, püspökök esküvő jellegű szeánszokat tartanak bűnben élő pároknak. Ez nem a mi hitünk! De ez miért nem jár kiközösítéssel? Szent Pál pedig rendszeresen gyakorolta a megtévedettek érdekében. Ez a valódi irgalmasság. És ezért súlyos bűnt követ el az a pap, aki csak kegyes szövegeket mond a prédikációjában. Iszonyatos ideológiai háború folyik, az egész világ ég! Ez a tűz Krisztus tüzével oltható el.

– Ferenc pápa azonban aláírta az áldás engedélyezését…

– A Szentatyának nem lett volna szabad aláírnia azt az állásfoglalást. Most tanuljuk meg újra, mit jelent a pápai csalatkozhatatlanság. Hát nem ezt. De ő a pápa, aki papként, püspökként mérhetetlenül sokat tett a hitért és az egyházért. Nem tudom, megbecsülik-e azok, akik ebben az egyetlen sajnálatos aláírásban a saját téves, eretnek álláspontjukat igazolva látják. A szentmisében nevének említésekor a régi, tridenti rítus szerint fejet hajtok, és fohászkodom érte. Isten fel fogja ezt használni a maga munkájára. Most már nem lehet ezt a szőnyeg alá söpörni, kötelező róla a krisztusi tanítás szerint beszélni! Hiszem, hogy ez nagy tisztulást fog hozni.

– Apropó tridenti rítus: nem visszás, hogy miközben immár a vatikáni állásfoglalás szerint megáldhatók az egynemű párok, addig ezt a gyökereiben a VII. századig visszanyúló rítust egyre inkább visszaszorítják?

– Azért nincs teljesen betiltva, engem Marton Zsolt váci megyés püspök atya megbízott, hogy a mátraverebélyi nemzeti kegyhelyen kérés esetén tridenti rítusú szentmisét mutassak be. Ami a régi rítusban közelebb állt a mindenkori keresztény liturgiához, dogmatikához, az nem törölhető el. És mindazt, ami az új rítusban már alig egyeztethető össze a mindenkori liturgikus értékekkel, ami nem vitt közelebb a szentmise megértéséhez, sőt, távolabb sodort tőle, el kell távolítani. Liturgikus szent hadjáratot kell indítani az új rítus megtisztításáért, a régit pedig nem leszólni, kiröhögni kell, hanem liturgiaórán tanítani, megmutatva a kispapoknak az összefüggéseit, és megértetni, hogy a híveknek prédikálok, de nem nekik misézek, hanem értük, velük. És meg kell értenünk, hogy ki is az ember.

– Nem mi, hanem ki?

– Igen. Egy francia filozófus, François Euvé tavaly szeptemberben a Le Point hetilapban fontos dolgot írt le: Darwin soha nem állította, hogy az állatok és az ember világa között folyamatosság volna, és az ember megjelenésében szakítást látott azzal, ami azt megelőzte. Darwin természettudós volt, csak azt kutatta, hogy van-e közünk a legelső sejthez, erről állított fel hipotézist. Mélyebbre nem ásott, de mi megtehetjük, mert mindig a gyökerekig kell hatolni. Ha úgy tetszik, a társadalmunknak intellektuális és morális gyökérkezelésre van szüksége. Darwin tehát rájött, hogy az emberrel valami teljesen új jelent meg, ami azelőtt nem volt. Mi ez, ki ez az új? Az éntudattal, szabad akarattal és felelősséggel rendelkező személy, akinek léte, tulajdonságai nem vezethetők le a fizikai univerzumból. Akkor hát honnan van? A fogantatás pillanatában a semmiből hozza elő Isten. Csak ezért vagyunk. Ez a lényeg, erről kell beszélni, innen válik érthetővé mindaz, amit az Egyház tanít. A személyt áldjuk meg, és mindazokat a kapcsolatokat, de csak azokat, amelyek az istengyermekségen belül vannak vagy arra készítenek fel, annak adnak lehetőséget.