A cél és az út

– A XX. század első fele kétségkívül a magyar kultúra aranykora volt. Ezt az első világháború tulajdonképpen csak megakasztotta, de előtte és utána is volt egy nagyszerű időszak, amelyben Klebelsberg Kunó nevét gyakran kiemelik. Ma, ebben az alaposan megváltozott világban, de mégiscsak ugyanazt a kultúrát építve, van lehetősége, eszköze a kulturális kormányzatnak, hogy egy újabb aranykor létrejöttét segítse?

– Feltétlenül. Ha elfogultság nélkül végigtekintünk a 2010 óta eltelt tizenhárom éven, különösen az utóbbi nyolc éven, akkor el kell ismernünk, hogy a széles értelemben vett magyar kultúra világában nagyszerű időszak van mögöttünk. Ezt igazán még a Covid sem tudta megtörni.

– Mit tett ehhez hozzá a kulturális kormányzat?

– Megkapjuk a választ, ha megnézzük, hogy ebben az időszakban mennyi támogatást kapott beszélt anyanyelvünk, amibe beleértem a színházak támogatását, beleértem a Lázár Ervin programot és egy sor mást. Meg lehet nézni, ahogy Budapesten, vidéken a színházaink, játszóhelyeink újjáépültek. Tovább menve, mennyi támogatást kapott táncolt anyanyelvünk, táncszínházaink? Balettjeinkre mennyire nőtt meg a finanszírozás? Ezekbe óriási összegeket fektetett az állam. Vagy nézzük az énekelt és zenei anyanyelvünket, az operától kezdve a népzenéig, a Hagyományok Házától a Zeneakadémiáig. Óriási beruházások voltak, és most az a feladat, hogy ezt a kapacitást betöltsük. Nézzük vizuális anyanyelvünket, azt a látványt, amelyet nyújtunk és szemlélünk. Nézzük meg, hogyan néznek ki most a városaink, a falvaink. Hiszen a kultúránknak az is része, hogy milyen környezetben élünk. De ami Klebelsberget illeti, ha egy ma élő ember a nagy elődeinkhez próbálja magát hasonlítani, rosszul ül a lovon. A történelem dönti el, hogy valaki fölért-e azokra a szintekre, ahol a nagy elődök jártak. Az viszont szükséges és helyes, ha olyan intézkedéseket hozunk, amelyeket akár Klebelsberg, akár más területen Neumann János vagy akár Pungor Ernő, Selye János vagy Szent-Györgyi Albert inspirált, és ezzel fejezzük ki irántuk érzett megbecsülésünket.

– Személy szerint mit tart a legfontosabbnak a klebelsbergi örökségből?

– Hadd idézzem Kányádi Sándort, aki azt mondta, hogy minden emberi lélek olyan, mint egy hárfa. Különösen a gyerekek lelkében meg kell pengetnünk minél több húrt. Nem biztos, hogy éppen akkor lesz ideje, ereje, képessége, hogy azt a zengést kiteljesítse, nem biztos, hogy fölismeri, hogy megzengett az a húr, de később, felnőttként csak akkor lesz belőle kultúrára nyitott személy, akár értő néző, akár alkotó művész, esetleg mecénás, ha gyermekkorában megkapta ezeket az első impulzusokat. Klebelsberg Kunó örökségéből a számomra talán ez a legfontosabb. Ő úgy fogalmazott: „a kultúrát egyfelől fent kell tartanunk és gyarapítanunk, másfelől be kell vinnünk a magyar nemzet szélesebb rétegeibe.”

– Ha az elméletet megpróbáljuk lefordítani kormányzati munkára, hogyan látja, a tudományirányítás intézményrendszere milyen változtatásokat igényel?

– A magyar tudománynak óriási hagyományai vannak, hála Istennek nem arról van szó, hogy mindent a nulláról kellene fölépíteni. Ráadásul a Fidesz-kormányzat 2010 óta, amikor már pénzügyi lehetősége adódott, nagyon tudatos új struktúraépítésbe kezdett mind az egyetemi, mind a kutatási és az innovációs szférában. A Neumann János tervben pontosan le is írtuk, hogy noha ezen a területen különböző szereplők vannak, egyetemek, kutatóhelyek, vállalatok, a finanszírozó állam és a magántőke, arra törekszünk, hogy közöttük szerves együttműködés jöjjön létre. A kormány az átalakult egyetemeknél több mint két és félszeresére emelte a finanszírozást, de emellé szigorú követelményeket támasztott az oktatási és a kutatási tevékenység színvonalával kapcsolatban. Az is a követelmények közé tartozik, hogy az egyetem kapcsolódjék be a környezetébe. Ebbe beleértem a társadalmi mobilitástól kezdve a sport támogatását és mindenféle tanrenden kívüli tevékenységeket.

– Sok vitát váltott ki a kutatói rendszer átalakítása is.

– A magyar kutatási hálózat néhány éve kikerült a Magyar Tudományos Akadémiából, ahol az 1947-es kommunista hatalomátvétellel, éppen az egyetemeken nemzetközileg elfogadott tudományos szabadság ellenében, mindenféle funkciókat összekevertek, a tudós társaságból kutatásfinanszírozási, tudományos minősítési intézményt faragtak. Ezt tisztítjuk. Különválasztottuk a kutatási hálózatot, és mostanra értünk el oda, hogy a siker reményében tudunk fellépni a nemzetközi tudományos-kutatási versenyben. Már külföldi kutatókat, oktatókat is ide tudunk vonzani, megszüntetjük a mesterséges akadályokat és erősítjük azokat a műhelyeket, ahol világszínvonalú kutatások folyhatnak magyar és külföldi tudósok részvételével.

– Szembe tudunk szállni az agyelszívás világtendenciájával?

– A világban óriási verseny folyik az elméleti és gyakorlati tudással rendelkezőkért, és ebben nagyot léptünk előre. Az 1990-es, 2000-es években valóban agyelszívás zajlott, most már akár agybeszívást is mondhatunk.

– Mikor lesz ennek a folyamatnak látható eredménye?

– A következő két-három évben látszik majd, hogy ide tudunk hívni rangos kutatókat. Úgy látom, hogy a következő egy évben nyilvánosságra tudunk hozni jó néhány olyan projektet, amelyben nagynevű külföldi tudósok jönnek Magyarországra kutatni. Számot nem akarok mondani, de jövőre a két kezünk nem lesz elég megszámolni, hány tekintélyes tudós jöhet, akikkel most tárgyalunk.

– Az idei október első hete a magyar tudományosságban a csodák hete volt, két honfitársunk is Nobel-díjat kapott. Elérhető Magyarország számára, hogy a jövőben itthon tudunk tartani ilyen jelentős tudósokat, akik akkora kutatási projekteket tudnak vinni, ami akár egy Nobelt is megér?

– Ma már nincs olyan jelentős kutatás, ami egyetlen országban történik. Minden eredmény nemzetközi együttműködésben jön létre. Ma is van számos olyan projekt, amelyben prominens helyet foglalnak el a magyar kutatók. Nem akarok jósolni, de úgy gondolom, a következő tizenkét évben minimum még két tudományos magyar Nobel-díjast fogunk ünnepelni.

– A jövő tudósai az egyetemek diákjai közül kerülnek ki. Hogy áll a hazai egyetemek átalakításának folyamata?

– A kormány célja, hogy a hallgatók versenyképesebb és a munkaerőpiacon is értékesebb képzésben részesüljenek. Az első lépést négy éve tettük meg, amikor elkezdődött az új struktúra ismertetése, és az akadémiai szabadság jogával élve, a szenátusok minden egyetemen eldönthették, hogy melyik útra lépnek. A többség az új formát választotta, és ez több tekintetben is új helyzetet teremtett. Az egyetemeknek a kuratóriumok megalakulásával felelős irányítói lettek. Emellett hosszú távú terveket készíthettek, amelyek alapján megfelelően ki tudtuk alakítani az állam és az egyetemek közötti, 25 évre szóló szerződést. Ebben az első hat évre nagyon konkrét oktatási, kutatási és társadalmi hatás típusú célmutatók szerepelnek, amelyeket ha az adott egyetem nem teljesít, akkor nem kapja meg az előirányzott pénzt. Ha teljesíti, akkor igen.

– Mint egy nagyvállalat?

– Pontosan úgy, mint egy nagyvállalat, figyelembe véve az egyetemi, az akadémiai szféra logikáját. Természetesen ahhoz, hogy egy ilyen rendszer beálljon, évek kellenek. De azt mondhatom, hogy az egyetemek kuratóriumai és szenátusai bámulatos gyorsasággal felvették a ritmust. Nagyon kooperatív együttműködés van köztük és a kormányzat között. Ahhoz, hogy igazán lássuk ennek az eredményeit, még két-három évnek el kell telnie. De az a tény, hogy az idén minden korábbit meghaladó számban jelentkeztek az egyetemeinkre, azt mutatja, hogy a magyar egyetemi kínálat vonzó.

– Hadd vessem közbe, mint érintett korosztályos gyermek édesapja, a felvételi ponthatárok nem csökkentek.

– Ellenkezőleg, a felvételihez szükséges átlagpontszám az idén 2022-hez képest három százalékkal még nőtt is. Ez érthető. Ha egy egyetem úgy akar több hallgatót vonzani, hogy lejjebb viszi a ponthatárokat, fennáll a veszélye, hogy a reputációja csökken. Azonban ma azt látjuk, hogy egyre több magyar egyetem van a világ élvonalában és a jelentkezések is növekedtek. Ez komoly eredmény.

– Külföldön is vonzók a magyar egyetemek?

– Tíz évvel ezelőtt a teljes magyar egyetemi rendszerben tízezer külföldi hallgató tanult. Most negyvenötezer. Ezzel az aránnyal a világban benne vagyunk az első 10-12-ben, amihez az is kellett, hogy a tanári karokban is nő a külföldi oktatók száma. Mi, magyarok akkor tudjuk kihozni a legtöbbet magunkból, ha a nemzetközi versenynek kell megfelelni. Ez történik az egyetemi rendszerünkben is. Én az életem nagy részét a vállalati szférában töltöttem el, de az a gyorsaság, ahogy az egyetemeink reagáltak erre az új helyzetre, és az a teljesítménynövekedés, ami itt látható, még a vállalati szférában is elismerésre méltó lenne. Pedig, mondom, még be sem állt teljesen a rendszer.

– Széles sajtóvisszhangot keltett a Zeneakadémia új rektora kiválasztásának ügye. Hol tart most a folyamat?

– Egyetlen olyan jelölt volt, aki a pályázati kiírásnak minden tekintetben maradéktalanul megfelelt, Keller András. Ő azonban olyan fenyegetéseket, olyan alávaló, aljas támadásokat kapott az Akadémián belülről és kívülről, hogy visszalépett. Én ezt a visszalépést tiszteletben tartom. A törvény szerint november elsejétől a rektorhelyettes viszi az ügyeket. A következőkben továbbra is mindenben ugyanúgy fogunk eljárni, mint bármely más egyetemnél. Megszabjuk azt, hogy mit kell elérniük. A célunk az, hogy növekedjen az Akadémia nemzetközi elismertsége, a hallgatók pedig versenyképesebb képzésben és értékesebb oktatásban részesülhessenek. A Zeneakadémián nagyon sok kitűnő művész oktat, sok odaadóan dolgozó munkatársat ismerek, azonban az egész nincs oktatásszakmai és marketing szempontból megszervezve. Én örülnék a legjobban, ha elérnék Liszt Ferenc nevéhez méltó nemzetközi rangjukat. Meglátjuk…

– Megjelent a nyilvánosság előtt, hogy leváltotta a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját. Mi tette szükségessé? 

– Az állami intézmények vezetőitől különösen elvárható, hogy maradéktalanul tartsák be az Országgyűlés által meghozott törvényeket.

– A minisztérium felelősségi területe meglehetősen nagy, azon belül talán egy újabb beszélgetés témája lehet a művészet. Most inkább egy másik témára térjünk át, a családtámogatásra. Megszületett a döntés a rendszer új elemeiről. Miért volt szükség ekkora léptékű változtatásra?

– A 2010-től formálódó családtámogatási rendszerünk három alappilléren nyugszik, és az alapvető cél az, hogy minden kívánt gyermek megszülethessen. Ehhez az első pillér, hogy fedél legyen a fejük fölött, a második, hogy a gyermekek érkezése ne okozzon a család egy főre eső jövedelmében aránytalan csökkenést a gyermektelen háztartásokhoz képest, a harmadik pedig, hogy a házaspároknak megmaradjon a választás szabadsága: visszatérnek-e a munkahelyre vagy pedig otthon maradnak. Mindezekre egy sor intézkedést hoztunk, adókedvezményeket, óvodafejlesztést és így tovább. A lakhatás támogatása esetében azt észleltük, hogy a városi csok iránti kereslet csökkenni kezdett. Ahogy az ingatlanárak fölmentek, maguk az összegek sem jelentettek akkora segítséget, mint amekkorának eredetileg szántuk őket. Ezért úgy döntöttünk, hogy új rendszert léptetünk életbe, amelyik a gyermeket vállaló családoknak jóval nagyobb összegeket irányoz elő a lakáshoz jutás céljára. Most úgy fest, hogy 15, 30 és 50 millió forintos kedvezményes otthonteremtési hitelre számíthatnak azok, akik gyermeket vállalnak.

– Mikor vált a kormányzat számára világossá, hogy itt valami többet kell nyújtani?

– Az elemzések nagyjából egy év óta mutatják a csok igénybevételének visszaesését. Az idén tavasszal, kora nyáron a KIM irányítása alatt, a többi érintett minisztérium bevonásával intenzív bizottsági munka indult el. Olyan megoldást dolgoztunk ki, ami segíti a családokat, ugyanakkor pénzügyileg, a költségvetés számára fenntartható, továbbá segíti a gazdaságot, a lakáspiacot is. Az a legfontosabb kérdés, hogy mi egy életigenlő társadalom vagyunk-e, vagy pedig kétségbeesésbe és reménytelenségbe hajló. Mi egy életigenlő társadalomban hiszünk. Ezt az országot, ezt a területet, a Kárpát-medencét az őseink be tudták népesíteni. Ezeregyszáz éve itt vagyunk. Micsoda nemzedék lennénk mi, ha ezt az örökséget nem tudnánk megőrizni a következő nemzedékek számára? És már vannak eredmények: 2010 óta 1,2-ről 1,52-re, sőt a Covid előtt 1,59-re nőt a termékenységi mutató. Ennek a dinamikának a fenntartása a legfontosabb célunk. Azok a nemzetek, amelyek nem tudják meghatározni a saját identitásukat és nem képesek arra, hogy cselekvőképesen tartsák magukat, hátrányban lesznek. Nekünk, magyaroknak nagyon erőteljes identitásunk van. Szerencsére van egy olyan ezeregyszáz éves, sőt régebb óta bevált világnézeti alapunk, az Isten, család, haza egysége, amit nem lehet fölülmúlni. Ehhez hozzáteszem az egyéni és az alkotmányos szabadság nemzetmeghatározó történelmi örökségét. Ez így együtt olyan alap, ami nagyon kevés népnél van meg. Jó okunk van az életigenlésre.

– Négygyermekes édesapaként lát arra esélyt, hogy Magyarország meg tudja fordítani a történelem menetét, és a magyarság visszanyeri reprodukciós képességét? 

– Van egy nagyon régi igazság a filozófiában, amelyik azt mondja, hogy a cél persze fontos, de az út fontosabb. Ezért a magyar kormány úgy gondolkodik, hogy nézzük meg, ezek az intézkedések hogyan hatnak. Számításaink szerint ez az új kedvezményes hitellehetőség jelentős segítséget nyújt akár az első közös otthon teremtésében, akár bővítéshez, akár nagyobb lakásba költözéshez. Az az ambíciónk, hogy minden kívánt gyermek megszülessen, és olyan támogatási keretet alakítsunk ki, ami ezt elősegíti. Ahhoz, hogy a 2,1-es termékenységi mutatót elérjük, valóban történelmi léptékű gondolkodásmódbeli és gyakorlati változásnak kell bekövetkeznie, és mi arra törekszünk, hogy ehhez a fordulathoz mindent hozzátegyünk, amire egy kormányzat képes.

– Külföldön sokáig meglehetős értetlenség kísérte a magyar erőfeszítéseket. Mit tapasztal, változott a világ megítélése a magyar családpolitikáról? 

– Az egyszer biztos, hogy amerre járok a világban, mindenütt tudnak róla. Kétségkívül van a világnak egy olyan része, például a transzatlanti világ, ahol a leghangosabbak azt mondják, hogy a család régimódi, idejétmúlt dolog, pedig nem ismeretes olyan sikeres társadalomgazdasági rendszer, ami nem a családokra épül. De még ezekben az országokban is elég nagy érdeklődés van, hogy miképpen is működik a magyar rendszer. A világ más részeiben, ahol már közvetlen egzisztenciális fenyegetés a népességfogyás vagy akár a lakosságcsere, például Japánban és Dél-Koreában, különösen nagy az érdeklődés az intézkedéseink iránt. Elárulhatom, hogy a befejezéséhez közeledik például a tárgyalásunk egy Nobel-díjas amerikai közgazdász professzor magyarországi kutatásaival kapcsolatban. Régebb óta ismerem őt, többször találkoztunk, megragadta a magyar rendszer hatékonysága. Olyan projektet indít Magyarországon, amely azt nézi meg pontosan, hogy az egyes támogatási eszközöknek milyen közvetlen és közvetett hatása van a termékenységi mutatóra, és ezek az eszközök másutt használhatók-e. Mi, magyarok úgy tartjuk, hogy az egy főre jutó Nobel-díjban, olimpiai aranyéremben és zeneszerzőben a világ élvonalában vagyunk, és ezt tudják is rólunk. Most fölzárkózott negyediknek a családpolitikánk. Hogy Brüsszelben azért támadnak bennünket, mert úgy gondolják, hogy nem a családokra kéne költenünk, hanem a bevándorlás támogatására, az azt mutatja, hogy még azok is figyelemmel kísérik az intézkedéseinket, akik nem értenek egyet velünk.